2006.04.30.

A regényekben mindig bosszant, hogy amikor már végre megnyugodnék, hátradőlnék, mert leírták azt a sort és azt a bekezdést, amitől kezdve már bárki be tudná fejezni a történetet a happy endig, amikor már csak az a rész van hátra, hogy elégedetten és boldogan elolvasom addig, amíg minden jóra fordul (hiszen már minden sínen van), akkor mindig történik valami rettenetes, ami vagy késlelteti, vagy meg is semmisíti a boldog végkifejletet. Persze így van ez a valóságban is, hogy amikor már éppen majdnem boldog lennék, valami közbejön, ami mindent felborít. Persze, ha már a valóságban így van, hát legalább a regényekben ne lenne így!

Egyébként nincs bajom azokkal a történetekkel sem, amik végül mégsem végződnek jól. Csak néha annyira szeretném, ha kikapcsolódásként, a valóságtól való még nem kóros elbujdosásra lehetne olyan könyveket tartani, amik bár ébren tartják a figyelmet, és adnak szereplőket, akikért lehet aggódni, mégis megajándékoznak a katarzis és a happy end varázsával – ezeknek ugyanis nem csak a nagyon olcsó és híg változatai léteznek. Ami legutóbb ilyesmi volt, mármint könyvben (annak nem mondom a címét, mert nem akarom lelőni), ott az történt, hogy végre mindenki többnyire egyenesbe jött magával és egymással is, és akiknek össze kellett jönniük lényegében össze is jöttek. És mi történik a következő oldalon? A lányt megerőszakolja a nevelőapja, a fiú pedig egészen döbbenetes lépésekre szánja el magát, és soha többet semmi nem történhet meg.

Engem mondjuk senki sem erőszakolt meg. Igaz, a szerelmes történetemnek sem tartok azon a részén, ahol a történet hősei tartottak. De tulajdonképpen mondjuk pénteken még egészen kellemesen úgy éreztem, hogy sínen vagyok. Hogy most már minden irányban van, és menni fog a maga útján. De ugye mind tudjuk, hogy rám nem ez jellemző? Hogy ahol én megmozdulok, ott potyognak a dolgok, borul a mindenség, és felkavarodik az állóvíz – sokszor szó szerint is. Azt hiszem, ez a végzetem: nem idézek elő eseményeket, csak katalizátorként felgyorsítom azokat, amik amúgy is bekövetkeznének. De az az igazság, hogy nem olyan jó dolog katalizátornak lenni… a legkevésbé sem biztonságos az a hely, ahol heves reakciók zajlanak, ahol méregerős vegyszerek találnak egymásra. Igaz, hogy a szalmiákszesz meg a sósav is végül ártalmatlan víz lesz (mi kémiaórán meg is kóstoltuk, hogy tényleg az), de a találkozásuk heves, viharos, veszélyes. Nem hogy mindig ott vagyok, ahol az ágyú dörög, hanem én magam vagyok az ágyú.

Kiengedtem a cicust az udvarra. Nem pórázzal vittem ki. Egyszerően csak annyira megsajnáltam, hogy villámgyorsan kinyitottam az ajtót, mielőtt még meggondolhattam volna magam, és kieresztettem. Egy fél percen belül már megbántam, és végigrohantam a házon, hogy lássam, sehol sincs semmi nyílás, amin kijuthatna az utcára. Nem volt. 25 perccel később kimentem érte. Csak szólítottam, és már röpült is a karjaimba. Bejöttünk, evett, és azóta itt fekszik az ölemben. Elégedett, és dorombol. Ez valahogy sokkal inkább kifejezi azt a (fél)igazságot, hogy ha szereted, elengeded, és ha visszajön örökre a tied marad, ha pedig nem jön vissza, akkor soha nem is volt az enyém. Persze még ez sem túl meggyőző. Imádom a macskámat. És azt akarom, hogy épségben legyen. De azt is akarom, hogy boldog legyen, de legalább ne legyen boldogtalan. A lakásba zárva boldogtalan. Ha kiengedem az udvarra, én rettegek. Kiengedtem. Épségben visszaért. De a szívem még mindig őrülten kalapál, hiába ez a doromboló narancssárga szeretetcsomag az ölemben.

Hogy mi köze a narancssárga csodalénynek a váratlan balfordulatokhoz? Első ránézésre semmi. Én persze tudom, hogy van. Azt még nem tudom, hogy akarok-e beszélni róla. Mindenesetre a sorsom biztosra ment. Kapásból legalább két, de inkább három, de tulajdonképpen kettő nagyon nehéz döntés és kínos szituáció elé állított. Vagy, hogy pontos legyek, két nehéz döntés és két kínos szituáció elé, és a két halmaz metszetében található egy dolog, így képezvén összesen hármat.

Töröm a fejem, hogy miféle mottót válasszak a blog fejlécéül májusra. Most amolyan mantrának tűnik, valaminek, ami fontos. A mostani, csak úgy, mint a márciusi nagyon sokat jelent. Jó lenne valami teljesen ideillőt találni. Valamit, ami működik. Ami a helyén van, és amivel nem kiabálok és nem is rontok el semmit. Talán megvárom, amíg megjelenik az új Paul Simon-lemez, hiszen már tényleg csak napok kérdése… és majd ott fogom megtalálni az igazságot. Tudtátok, hogy a paulsimon.com-on végre bele lehet hallgatni a lemezbe? És hogy zseniális? És hogy éljen soká Brian Eno? Törtem a fejem, hogy mennyi pénzt adnék meg azért a lemezért. Aztán rájöttem, hogy nem tudok határvonalat szabni. Amennyit csak kérnek érte, meg fogom adni. Főleg, hogy úgyis fizetés után jelenik majd meg. :) Szükségem van bálványokra. És azt hiszem, tulajdonképpen nem választottam rosszul. Paul Simon és Kurt Vonnegut is tökéletes a maga módján. Talán ennek fényében megtanulhatnék bízni a döntéseimben.

Talán megtanulhatnék végre dönteni is. Csak éppen gyűlölök. Minden egyes döntésnél meghasad az univerzum. Létrejön egy párhuzamos világegyetem, amelyikben másként döntöttem volna. Ezért olyan fájdalmas és nehéz és energiagyilkos dolog nagy dolgokban, fontos dolgokban dönteni. Legalábbis szeretem így hinni. Ettől kicsit könnyebb. Egyelőre egy (illetve kettő) nagyon nehéz döntési helyzetben vagyok, és bár félig-meddig már döntöttem, mégis rettegek a döntésemtől és annak a következményeitől.

Mit tehetnék? Szerelmes vagyok. Úgy igazán, ahogyan azt a könyvekben írják. Olyan térdremegősen, gyomor-összeszorulósan, össze-vissza-hülységbeszélősen, szemezősen… ilyen még soha nem volt. Hiszen minden fiúval másként esett. N. annak idején azzal nyert meg magának, hogy tetszettem neki, nekem pedig tetszett, hogy teszem neki. S. pedig valahogy csak úgy összejött magától. B. pedig teljesen más eset volt. Őt már a kezdetektől fogva akartam. Birtokolni, hozzá tartozni… nem is tudom, mit akartam igazán. Azt hiszem, őt magát. És most? Most iszonyatosan bizonytalan vagyok, és remeg a térdem, ha meglátom, összeszorul a gyomrom, mikor töröm a fejem, hogy most nekem kéne-e köszönni, vagy megvárni, hogy ő jöjjön oda, egész nap lopva lesem, de ha egyszer visszanéz, zavarba jövök, és fél órán át kerülöm. Ez valami annyira új, annyira friss, és annyira különös dolog, amit még soha nem próbáltam… Most nem akarok. Most vágyakozom. Azt hiszem, még mindig annak a most már (szinte hihetetlen) több, mint egy hónapja történt csodának a hatása alatt állok.

Ami meg a munkahelyi kalandot, nehézséget, kínos dolgokat illeti… hát valahogy csak megoldódik. Bízom benne. De most paradox módon egyszerre várom és rettegem is a szerdát. Izgi lesz. Ennyi stressz alatt nem csoda, hogy itt fuldoklom egész nap. Talán előbb-utóbb elmúlik majd. Meg fogom beszélni ezt a dolgot is magammal. Lehet bármilyen erős is a pánik, nekem kell erősebbnek lennem, és remélhetőleg előbb vagy utóbb az is leszek.

Azért vicces, hogy kivételesen nem én bonyolítom az életemet, hanem bonyolódik magától.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük