Valószínűnek tartom, hogy egy darabig nem fogom ezt az áprilisi rekordot újra felállítani. Tegnap éjjel túlságosan is zaklatott voltam hozzá, hogy írjak. Ma éjjel is zaklatott vagyok, de ma másképp. Persze valószínűleg minden egyes éjszaka másmilyen, így két egyforma zaklatottság is minden bizonnyal kizárható. (Csak egyszer tudnék úgy írni, úgy beszélni, csak egy napig mondjuk, hogy azokat a mondatokat, amelyek úgy kezdődnek, hogy “persze mivel” vagy “persze amennyiben”, vagy “persze valószínűleg” vagy “persze vélhetőleg”, vagy egyáltalán: “persze …” Ha csak egyszer meg tudnám állni, hogy nem magyarázok meg mindent, hogy nem vonok le mindenből semmitmondó tanulságokat… És egyáltalán: nem tennék úgy, mintha olyan fene okos lennék.
Mert milyen fene okos is vagyok? Problémázok és görcsölök egész nap egy kérdésen, amit úgysem tudok jelenpillanatban megoldani. Még jó néhány emberrel kéne alaposabban és hosszabban elbeszélgetnem, mielőtt megoldhatom. Azon kívül olyan fene okos is vagyok, hogy amikor ma, a szokásosan esedékes osztályfőnöki órán (bocsánat, bolti értekezleten, ami annyiban különbözik az osztályfőnöki órától, hogy szabad az asztalon ülni, és hogy van csokoládé és gyümölcslé, viszont nem csöngetnek ki, úgyhogy tart ameddig tart) megkérdezte a boltvezér, hogy szeretném-e a szombaton lejáró próbaidőmet rendes munkaviszonyra cserélni,* sikerült azt válaszolnom – a jelenlevők nagy derültségére -, hogy “hát hogy a fenébe ne?!” Emellett olyan fene okos is vagyok… hm, most kapásból már fene nagy okosság nem jut eszembe.
Jócskán hajnal van már, és én (azt hiszem) álmos is vagyok. Biztos nem lehetek benne, mert nem olyan jólesően álmosan ásítozom, hanem levegőért kapkodósan, ahogyan egész nap tettem. De le fogom győzni a pánikot, tudom, hogy le fogom győzni. Ennél okosabb és felnőttebb vagyok, és egyébként is. A vegyszerek nem győzhetnek le. Sem azok, amik bennem termelődnek, sem pedig azok, amiket, ha újra orvoshoz fordulnék, szednem kéne. Első lépésként előírok magamnak sok friss levegőt, sétát, napocskát, és egy egység személyt, akit szerethetek, és aki szeret. Majd a további lépések között előfordulhat olyan is, hogy egy olyan lakás, ahova apámnak nincs kulcsa. Tudom én, hogy kegyetlenül hangzik, de nem érdekel. Minden okom megvan rá, hogy ne viseljem jól azokat a napokat, amikor betoppan.
Holnap nem megyek dolgozni, ami jó. Már csak azért is jó, mert az április vége olyan iszonyatosan zsúfoltra sikerült, hogy nem nagyon tudtam mikor kipihenni magam. Mint kiderült, nemcsak nekem tűnt túlzsúfoltnak, hanem ténylegesen 14 órával többre sikerült az áprilisi beosztásom, mint amennyinek lennie kellett volna. Ez bizony sok mindent megmagyaráz. Úgyhogy holnap például első lépésként ki fogom próbálni ezt a “friss levegő és napocska” gyógymódot. És azt hiszem, kicsit talán tényleg takarítok most már. Jó ötlet volt a kisegérnek ez a csodakalitka, mert úgy látom, tényleg élvezi a dolgot, de ez az állandó fűrészportömeg, ami a szőnyegen áll, nem igazán nyerte még el a tetszésemet. Csak olyan rémesen macerás azt az óriási porszívót felvonszolni a lépcsőn… De egyszer azt is muszáj lesz.
Egyébként meg nincs kedvem mesélni. Minden nap vannak bolond emberek, ma is voltak bolond emberek, meg voltak kevésbé buta, de fontoskodó emberek is, meg volt egy elég alacsony IQ-jú hölgy is, meg volt egy helyesen felírt adat, amit valaki nagyon okosan úgy döntött, hogy rosszul van felírva, és kijavította, és kiderült, hogy mégiscsak elsőre volt jól, és vissza kellett javítani, ezáltal pedig óriási bürokratikus pszeudo-gordiuszi csomó képződött, amit csak egy bő félórás telefonálgatással tudtam félrehozni, holott nem én hibáztam. Emellett volt másik félre-félig-informáltságból származó gubanc is, és mindenféle, lényegében mindennapinak mondható apróságok.
Ahogyan nem helyeseltem (és nem is nagyon folytattam) az iskolásblog gyakorlatát, nem áll szándékomban munkablogot sem írni. Ellenben az érzelem-blog, amit mostanában írok, kifejezetten lapos és egyhangú, úgyhogy ideje volna valamiféle új profilt kialakítani. Majd töröm a fejem ezen a dolgon. Ha véletlen épp rá fogok érni, mármint. :) Addig is lemegyek a teámért. Hátha addig megszáll az ihlet.
Például elmesélhetném, hogy miféle kicsi-a-világ tapasztalásom volt ma, de túl sok mindent el kéne magyaráznom hozzá, hogy ki kinek a kicsodája. A lényeg az, hogy iwiwen kívül találtam tiszta véletlenségből valakit, akivel van két közös ismerősöm, viszont elvileg a két közös ismerősünk sem ismeri egymást. Azaz egy olyan négyszereplős láncolatba kerültem, ahol a szomszédosak ismerik egymást, de a szemköztiek nem.
Azt is elmesélem, mert már Húsvét óta töröm rajta a fejem, hogy elmeséljem-e, hogy kicsit bizony megbolondult a húsvéti nyúl. Hozott nekem csokoládébevonatú mazsolát. Én pedig utálom a mazsolát, minden formájában, sőt, még a szőlőért sem vagyok különösebben oda. Nos, akkor mégis mi ütött a húsvéti nyúlba, aki ezt az elmúlt években mindig tudta? Én kétféle esetet tudok elképzelni. Vagy baromira nem érdekelte a nyulat, hogy mit vásárol, és ezáltal mindent, ami lila, bedobált a kosarába. Másik alternatívaként a nyúl esetleg valaki másra bízta a vásárlást. Akár így, akár úgy, elég sokatmondó gesztus volt a nyúltól.
Hasonlóan sokatmondó, mint amikor tegnap vártunk a reptéren, mert a repülő a vártnál másfél órával később érkezett D.B.-vel a fedélzeten. Ezalatt a húsvét elteltével a nyúl mivoltától megfosztott személy úgy döntött, hogy ő inkább kimegy a kocsiba, minthogy velünk töltse azt a másfél órát. Nem mintha marasztaltuk volna, no de akkor is.
De azért ezek után még megkérdezi, hogy elmegyünk-e a hétvégén kirándulni, kétnapos, ottalvós családi akármicsodára. Természetesen nem megyünk. És még csak nem is azért, mert én kifejezetten nem voltam oda az ötlettől, és megvétóztam. A tágabb értelemben vett család is megvétózta. Úgyhogy nem megyünk. Hétfőre biztos, hogy lesz jobb programom, és merem remélni, hogy amúgy is. Ha mást nem, hát fordítok és takarítok majd. Még azt is inkább.
Most pedig még lemegyek a hűtőbe, hozok fel egy szelet sonkát és egy nagy darab sajtot, és bebújok az ágyba könyvestül. Pont erre vágyom ugyanis. Persze még vágyom egyéb dolgokra is, hiszen magányos vagyok így éjszaka… de talán most elég lesz egy könyv is. Kivéve, hogy a kérdéses könyv célkorosztálya kifejezetten nem én vagyok, hanem a nálam 6-7 évvel fiatalabbak. És ez nem is olyan régen még nem zavart különösebben. De attól félek, hogy mostanra egész egyszerűen kinőttem ezekből a kistini-regényekből, amikben az anyák nem értik meg a lányaikat, és pocsék biokajákat főznek, ahelyett, hogy menő ruhákat vennének a lányaiknak, amelyikben nagyon be akarnak pasizni… kicsit már unom. Persze azért elolvasom. Hátha a végén még valami jó is kisül belőle.
Valahogy mostanában nem tudok olyan szépen, jól, összeszedetten felépíteni bejegyzéseket. Össze kellene már kapnom magam. Mert azért mégiscsak. Ez így nem állapot. Ez így nem rendszer! Ennek nem így kell lennie.
Talán kéne írnom valami mást is. Novellákat. Szösszeneteket. Magányos fákat. Kicsit frissíteni, változatossá tenni a gráfiai síkon zajló életemet. Mert hiába van két blogom is, ha egyik sem működik úgy, ahogyan szeretném. Azt mondják, hogy a napló- meg a levélírás fejleszti a legjobban az íráskészséget. Csakhogy én úgy érzem, hogy ezen a szinten már túljutottam. Ez nem azt jelenti, hogy nincs még mit tanulnom, vagy hogy abbahagynám, csupán azt, hogy ideje lenne végre valami mást is írni. És ha elég bátor leszek hozzá, akkor előszedem majd a 14-15 éves koromban írt gyöngyszemeimet, és talán nem fogok belepusztulni, ha elolvasom őket. :)
*a szerkesztő jegyzete: Egyébként azt gondolom, hogy ezt négyszemközt kellett volna megkérdeznie, nem mindenki előtt, de tényleg mindegy már, annyira régen volt. Hiszen se ő, se én nem dolgozunk már ott.