Mesélhetnék a dolgokról, amik ma történtek, de nem érdekesek. Még végiggondolni sem túl érdekes őket. Ehelyett mesélek inkább mást. Játszadozom a Blurbbel. A Blurb, ha valaki nem tudná, egy újabb olyan kezdeményezés, amilyenből már ezer és ezer volt, hogy pénzért kinyomtatnak bármit, amit csak akarsz, könyvalakban. Ez az alternatíva nem igazán hoz lázba. Ha valaha is valamit ki akarok majd adatni könyvalakban, azért az a minimum, hogy ne én fizessek, hanem nekem fizessenek. Hiszen ez úgy van rendjén. De ennek a Blurbnek van egy nagyon kellemes kis szoftvere, ami arra alkalmas, hogy a könyvet, úgy, a maradandó alakjában megtervezd. Fotókkal, szöveggel, mindennel. Egyetlen komoly hiányossága, hogy jelenleg hiányzik belőle a blog-könyv és a csak szöveg formátumú könyv modellje. Anélkül pedig nem sokra megyek, hiszen ilyen vízszintes alakú, albumformátumú kötettel még csak tervezni sem tudok.

Hogy mit játszom akkor mégis? Saját régi blogjaimat nézegetem. Akárhogy is, az a csaknem három és fél év, amióta a pogblog működik, nagyon sok idő. Amikor nekikezdtem, 2003. januárjában… sok idő eltelt azóta. Hol voltam akkor? Harmadikos gimnazista voltam, túl sok hiányzással, és főleg túl sok igazolatlan hiányzással. Nyakig ültem a hazugságokban, azt hiszem, kicsit a depresszióban is, az orrom előtt fenyegetően tornyosultak a félévi osztályozóvizsgák, és egy fegyelmi tárgyalás, amit ha végül megtartanak, akkor az lett volna a vége, hogy kicsapnak. 16 éves voltam, nem írogattam már azokat a szösszeneteket, amiket előtte nagyjából egy évig igen, naplót se írtam már egy ideje. Néhányan rágták a fülem, hogy a blog egy olyan jó dolog, és hogy nekem is kéne, mert alkalmas vagyok rá, hogy írjam. Én pedig szépen lassan ráálltam, pedig tudtam, hogy ez az életforma teljesen új életmódot kíván majd tőlem. Mert egy dolog hazudni szóban, és egy teljesen másik dolog a hazugságot leírni. És kötelességem, ha már egyszer írok valamit, ami naplószerű, hogy elszámoljak a napommal, legalább magam felé. És igazam is lett. Megszüntettem a hazugságokat. És legalább egy kicsit elkezdtem kitölteni a napjaimat.

Mi minden történt azóta? Azok számára, akik nem szeretnék ezt a mintegy félmillió szót végigrágni, dióhéjban… nem is tudom összefoglalni. Leérettségiztem, szakmát tanultam, dolgozni kezdtem, jelentkeztem egyetemekre, de valahol, valamikor minden próbálkozás megbukott, volt azóta három szakításom, abból egy eget rengető, voltam több alkalommal nagyon szerelmes és nagyon boldog, és nagyon boldogtalan is, a családom több alkalommal hullott atomjaira, és rendeződött át meg vissza meg megint vissza, és újra át. Nem sok minden maradt ugyanaz. Talán egyetlen dolog: a lila dizájn. Ami viszont csak nagyjából 2003 március (?) óta él, de azóta tényleg ugyanaz maradt.*

Azóta kevesebb …-ot használok, és a bekezdéseket dupla sorközzel választom el. Azóta nem írok annyit angolul, se angol, se magyar fonetikus írásmód szerint, és ha véletlen mégis megtenném (de csakis az előbbit), akkor is utána írom a fordítást zárójelben. Azóta már sokkal kevesebbet foglalkozom azzal, hogy ki olvas, és ki mit gondol arról, amit írok.

Azóta valahogy minden megváltozott. Én is. Talán én változtam a legtöbbet. És rajtam keresztül változott meg minden más.

A lényeg az, hogy csak úgy elkezdtem olvasgatni a régi bejegyzéseimet. Amiket 2003-ban írtam. A legelső, január elsejei szösszenet rettenetes. Annyival jobb csupán, mint a tizennégy éves koromból fennmaradt papírnaplóim, hogy legalább még el bírom olvasni. És nem teszek meg mindent, hogy eltüntessem és letagadjam. Ez is megváltozott azóta: hajlandó vagyok elfogadni a múltamat.

Szóval, amit tényleg el akartam mondani, az az, hogy jött az ötlet, hogy esetleg összeválogatom a “legjobb pillanataimat” a kezdetektől napjainkig. Mert azért voltak jó pillanataim, még akkor is. És csak úgy, a magam szórakoztatására kötetbe rendezem. Nem fogom kinyomtattatni, egyrészt mert milyen kínos dolog már, másrészt meg azért, mert nem ér meg nekem ez a projekt ilyen 50 dollár körüli összegeket. Egyszerűen csak azért, mert ez így nekem jó.

Vicces dolog a saját múltamban kutakodni. :)

*a szerkesztő jegyzete: Nos, mára megváltozott. 2010 nyarán kezdődött, 2011 őszére tűnt el majdnem teljesen a régi. De azért van három dolog, ami megmaradt: a színek, a fontos személyek képéből épülő fejléc, és én. Még akkor is, hogyha hétévente a testünk valamennyi sejtje kicserélődik, azaz én már nem vagyok ugyanaz, mint aki 2003. január elsején voltam (amit amúgy is sejtettem.)

Egyébként a terv soha nem valósult meg.