Elment a napom alaposan. De nem bánom. Olyan jó kis nap volt. Tegnap még sajnáltam, hogy így alakult, de mára már nem sajnálom. Mikor felkeltem, már éreztem, hogy rám szakadt a nagy szabadság. Hirtelenjében nem találtam semmit, amin aggódhatnék, rágódhatnék, szomorkodhatnék. Persze ha nagyon gondolkodtam volna, biztosan találok, de nem akartam.

Egyszerűen csak stimmelt minden. A nap sütött, meleg volt. Befejezték a házban a vakolatverést és az újravakolást meg a festést is. Odakint jár a villamos. Egyszerűen minden olyan szépnek és működőképesnek tűnt. Úgyhogy szépen felnyaláboltam magam, előkerítettem a durva, kockás, rongyos takarómat, belegyömöszöltem a hátizsákomba, és kimentem a Margitszigetre. Sétáltam egy nagyot, aztán letelepedtem a rózsakert közepén, és olvastam, eszegettem a pattogatott kukoricát, amit útközben vettem (“magácskának odaadom egy százasért is!”) és élveztem. Fontam magamnak koszorút százszorszépekből, aztán egy kislány elkérte, és nekiadtam.* Fontam még egyet, és azzal a fejemen sétáltam át a városon jó néhány órával később. Megnéztek az emberek, nevettek, néhányan bántóan, de nem sokan. Jó volt. Szép volt.

Estére persze elillant. Volt kis búslakodás, volt kis morgás, volt kis ezmegaz, gondolkoznom kellett, hogy mit eszem majd holnap ebédre, meg ilyesmiken. De a nappal szép volt. Örülök neki, hogy csaptam egy ilyen napot is.

Szükségem van néha ilyen “én-időre”, ami csak az enyém, ami csak arról szól, hogy nekem jó legyen. Szerintem ha egyszer családom lesz, férj meg gyerekek meg ilyesmi, akkor is lesz olyan, amikor ledobom az összes gyerekeket a nagyszülőknél, és csapok egy görbe napot. Mert tudom, hogy szükségem van rá. Annyival lazább vagyok már akkor is, hogyha nem veszem fel az órámat és nem viszek magammal telefont… Ilyen dolgok, és ilyen napok márpedig kellenek. Amikor szó sincs álmodozásról, tervekről, reményekről, bármiről, csak a pillanatnyi élvezet, a nem “túl jó” dolgok, hanem a szimplán kellemes dolgok tisztelete. Öröme. Mert élni azért igenis jó. Csak néha meg kell állni, hogy észrevegyük.

*a szerkesztő jegyzete: Hűha. Ezt a részét azért nehezen hiszem. Nagyon romantikus, de nem tartom valószínűnek, hogy virágkoszorút ajándékoztam volna egy idegen kislánynak. Lehetséges, de… gyanítom, hogy akkoriban éppen már megint A két Lottit olvastam.