Kaptam ajándékba egy napot a sorstól. Vagy talán nem is a sorstól, hanem a magas jóképűtől. Vagy talán a sorstól a magas jóképű képében. Vagy valahogy így. Az biztos, hogy bárki volt is, nagyon jól csinálta. Hálás köszönetem illeti az elkövetőt.

Részletezzem? Nincs kedvem részletezni. Az időjárás jól becsapott minket, először úgy tett, mintha ronda lenne, aztán felébresztette a reményt, és úgy tett, mintha szép lenne, aztán megint ronda lett, aztán mire újra szép lett és már úgy is maradt, addigra már majdnem mindegy volt.

Elmesélhetném, hogy miért is volt szép a nap. Tényleg elmesélhetném, de ha így tennék, az akkor is csak azért lenne, hogy én ne felejtsem el egyetlen részletét sem – nem kívánom reklámozni. Szép volt. Jó volt. Víz meg nap meg víz meg lángos meg nap meg metró meg nap. Meg a magas jóképű. Meg én. Beszélgettünk. Ő is, nem csak én. :) Napoztunk. Elégedett és boldog voltam, és egy idő után hullafáradt is, de aki nem úszott a tavaly nyári Balaton óta, az persze nem is bír sokat úszni egyszerre. De a hullafáradtságnak is megvannak a maga egyértelmű előnyei és jó tulajdonságai. Szép volt, jó volt. Majd megyünk máskor is. :)

Mi mást mondhatnék? Mikor hazaestem félhulla helyett legalább háromnegyedhulla állapotomban, hősiesen szembeszálltam jóanyámmal, és nem mentem el tornázni. Hihi. Naná, hogy nem. Örültem, hogy élek egyáltalán. Majd egy másik alkalommal. Jövő héten mondjuk nem nagyon lesznek szabad délutánjaim, de majd valahogy kisakkozom. Kivéve, hogy a szerdai háborús állapotok miatt H. nem nagyon volna hajlandó cserélni velem műszakot, a másik napon pedig nem szívesen cserélnék úgy, hogy H.-val kelljen töltenem a napot. No. Sebaj.

Jut eszembe, holnapra várható a második felvonás. Most viszont nem vagyok ideges, és a gyomromban is csak minimális feszültséget prognosztizálok reggelre. A tervem csupán annyi, hogy megcsinálom, amit meg kell, de semmit sem abból, amit H.-nak, és csak neki kellene. Mert az bizony úgy marad. Ha csak meg nem kér szépen és udvariasan, hogy segítsek neki, de ennek elég kicsi esélyét látom. Mondhatni minimálisat. :) És ettől bizony még csak gonosznak sem érzem magam. Végső soron mikor is volt a legutóbbi alkalom (hm, mikor volt egyáltalán olyan alkalom), amikor H. csinált meg valamit helyettem…?

“Hej, helltél már azzal a klufi Douglas Adamsszel? Az volt aztán a sahár, mindig tudta, hol a törülközője!”

Nem, nem bolondultam meg, csak éppen ma Towel Day volt, amit természetesen meg kellett ünnepelni. Hogy mi is a Towel Day, azaz törülközőnap? Azok kedvéért, akik nem tudják, és nincs kedvük elolvasni sem a Towel Day honlapját, sem pedig a Wikipedia vonatkozó cikkelyét, elmesélem. Douglas Adams humorának ezrével vagyunk rajongói , és ki tudja, kinek a pihent agyában fogant meg az ötlet, hogy valami világméretű módon összefogva kellene megemlékeznünk róla. Így került megrendezésre az első Towel Day 2001 májusában, nem sokkal a zseni halála után. A koncepció elég egyszerű: egész nap magaddal kell hurcolnod a törülköződet. Mindenhova. Hogy miért pont törülközőt? Mert a törülköző a lehető leghasznosabb dolog a világon. Hogy miért az? Aki még erre is kíváncsi, az igazán elolvashatja a Wikipedián a vonatkozó idézetet a Galaxis Útikalauzból.

Úgy döntöttem, egy életem, egy halálom, végighurcoltam magammal a törülközőmet egész nap, a metrón, munkában, és hazafelé is. Senki nem kérdezte meg, miért. Nem is baj. Persze elmondtam volna nagyon szívesen bárki érdeklődőnek, de nem voltak ilyenek. De azért én nagyon örülök, hogy megtartottam. Mindenki más így járt: ők lettek a stragok :)

Mit is mesélhetnék még? Elhanyagolható mennyiségű esemény történt. Tényleg. Nyugodt, kiegyensúlyozott, munkás de nem őrült napom volt. Nem volt H., hogy cseszegessen, és valahogy minden a helyén volt. Kellemesen elcsorgott ez a nap. Hát így. A végére meg, szokás szerint elbizonytalanodtam, megrosszkedvűsödtem és egyáltalán, elvesztettem az önbizalmamat meg az életkedvemet, de főként az önbizalmamat, azon kívül megnéztem magam a tükörben és rosszul lettem. Remélem, holnapra elmúlik. Már a rosszullét, félek, hogy bár a tükörképem mulandó, ahányszor visszaállok a tükör elé, visszatér. Úgyhogy ebben a kérdésben kár is reménykedni. De a rosszullét és a lámpaláz és a hányinger és az önutálatos undor talán eltávozik reggelre.

Mert a holnapot azért szeretném kiélvezni. Jó volna. Biztos jó is lesz. Már ha ezen a sok baromságon mind túlteszem magam. De akkor is. Miért van az, hogy 10 kilóval kevesebb vagyok, mint három hónapja, pedig eszem ágában nem volt fogyni, és mégis sokkal kerekebb a hasam, mint volt ugyanezen három hónappal korábban, ellenben a bordáim meg kilógnak? Nem, nem vagyok hajlandó hisztispicsa-blogot írni, ennyire még nem vagyok se fáradt se elkeseredett, de legalábbis ennyi önkontrollom még van. Inkább elmegyek aludni. És bízom benne, hogy elmúlik. Ha nem nézek oda, talán eltűnik :) Vagy valami.