Elment a napom alaposan. De nem bánom. Olyan jó kis nap volt. Tegnap még sajnáltam, hogy így alakult, de mára már nem sajnálom. Mikor felkeltem, már éreztem, hogy rám szakadt a nagy szabadság. Hirtelenjében nem találtam semmit, amin aggódhatnék, rágódhatnék, szomorkodhatnék. Persze ha nagyon gondolkodtam volna, biztosan találok, de nem akartam.

Egyszerűen csak stimmelt minden. A nap sütött, meleg volt. Befejezték a házban a vakolatverést és az újravakolást meg a festést is. Odakint jár a villamos. Egyszerűen minden olyan szépnek és működőképesnek tűnt. Úgyhogy szépen felnyaláboltam magam, előkerítettem a durva, kockás, rongyos takarómat, belegyömöszöltem a hátizsákomba, és kimentem a Margitszigetre. Sétáltam egy nagyot, aztán letelepedtem a rózsakert közepén, és olvastam, eszegettem a pattogatott kukoricát, amit útközben vettem (“magácskának odaadom egy százasért is!”) és élveztem. Fontam magamnak koszorút százszorszépekből, aztán egy kislány elkérte, és nekiadtam.* Fontam még egyet, és azzal a fejemen sétáltam át a városon jó néhány órával később. Megnéztek az emberek, nevettek, néhányan bántóan, de nem sokan. Jó volt. Szép volt.

Estére persze elillant. Volt kis búslakodás, volt kis morgás, volt kis ezmegaz, gondolkoznom kellett, hogy mit eszem majd holnap ebédre, meg ilyesmiken. De a nappal szép volt. Örülök neki, hogy csaptam egy ilyen napot is.

Szükségem van néha ilyen “én-időre”, ami csak az enyém, ami csak arról szól, hogy nekem jó legyen. Szerintem ha egyszer családom lesz, férj meg gyerekek meg ilyesmi, akkor is lesz olyan, amikor ledobom az összes gyerekeket a nagyszülőknél, és csapok egy görbe napot. Mert tudom, hogy szükségem van rá. Annyival lazább vagyok már akkor is, hogyha nem veszem fel az órámat és nem viszek magammal telefont… Ilyen dolgok, és ilyen napok márpedig kellenek. Amikor szó sincs álmodozásról, tervekről, reményekről, bármiről, csak a pillanatnyi élvezet, a nem “túl jó” dolgok, hanem a szimplán kellemes dolgok tisztelete. Öröme. Mert élni azért igenis jó. Csak néha meg kell állni, hogy észrevegyük.

*a szerkesztő jegyzete: Hűha. Ezt a részét azért nehezen hiszem. Nagyon romantikus, de nem tartom valószínűnek, hogy virágkoszorút ajándékoztam volna egy idegen kislánynak. Lehetséges, de… gyanítom, hogy akkoriban éppen már megint A két Lottit olvastam.

Jól elhúztam az időt. Igazából órák óta álmos vagyok már, és aludni akarok, csak amellett, hogy akarok, mégsem akarok. Magam sem értem, hogy most melyik is a kettő közül, de valamelyik mindenképp. Tegnap este jó sokáig néztem a képernyőt, és csak nem írtam. A dátumig eljutottam, és tovább nem. Pedig voltak gondolataim, nem is kevés, de valahogy nem jött össze. Talán ma sem jönne össze, ha nem erőlködnék. Nincs semmi különösebben privát sem a tegnapomban sem a mában, de mégsem akarom elmesélni. Nem tudom miért. De nem akarom.

Azt hiszem, hogy a türelmem és toleranciám, amit végtelennek hittem, mégis véges, és valahol az elmúlt napokban kiborult a mindenség, és csalódottság és düh maradt utána meg önutálat. Remélem, holnap valami megfelelő terápiás megoldással helyre fogom tudni állítani a dolgokat. Vagy talán még küszködni se kell, majd megy magától. Bízom benne legalábbis. Az biztos, hogy valami jót akarok kezdeni magammal… ha már kaptam ajándékba egy szabadnapot.

Persze eddig is szabadnap volt, csak úgy terveztem, hogy lesz programom. Persze lassan megszokhatnám, hogy ha nekem valamikorra be van tervezve egy program, az az esetek döntő többségében megváltozik, és nem én vagyok az, aki módosít rajta. Az én szerepem a beletörődés. Nem mintha baj lenne. Csak néha besokallok.

Ahogyan alapvetően remekül működik a logikus alapokon nyugvó terv, miszerint nem sértődöm meg senkire. (Ugyanis valaki vagy meg akar sérteni, vagy nem. Ha nem akar, akkor hülyeség megsértődni. Ha pedig meg akar, akkor juszt sem fogok az ő görény kedvére tenni. Ez logikus, és stimmel és működik is.) De a megbántódást sajnos nem tudom szabályozni, még akkor sem, hogyha tudom, hogy nem direkt volt valami. Mondjuk.

És azt sem tudom igazán befolyásolni, hogy a bosszúállás szándéka mikor ébred fel bennem. Nem tudom túl jó hatásfokkal kontrollálni magam. Persze nem is csoda, nem vagyok könnyű természetű, és az akaraterőm sem túl jelentős. És egy ilyen nehéz természetű egyedet egyetlen gyenge akaratú személy sem tud kordában tartani, főleg nem akkor, ha a nehéz természetű és az akaratgyenge személy ekvivalensek. Mindketten velem.

Hasznoskodtam ma, és mégis úgy érzem, mintha nem csináltam volna semmit. Pedig de. Porszívóztam, mosogattam, vásároltam, még egyszer porszívóztam, fordítottam, írtam, lelkisegélyeltem, gondolkodtam. És mégis. Olyan nyomtalanul-üresen tűnt el a mai nap is a süllyesztőben. De hát akkor mi van azokkal a napokkal, amikor tényleg semmit nem csinálok?

Ma, akárhogy is igyekeztem, nem éreztem magam jó nőnek. Felvonultam minden fürdőruhámban a tükör előtt, gondoltam, megnézem már, melyik a legelőnyösebb, de egyik sem az igazi. És az az egy, amit meg tényleg nagyon szeretek, az mintha még kevésbé lenne alkalmas, mint a többi. Szeretnék jól mutatni, ha végre sor kerül rá az idén is, hogy bikiniben parádézzak, de úgy tűnik, hogy az ezen a nyáron nem lehetséges. És nem tudom, miért. Persze valószínű, hogy ha egyszer már beöltöztem, és túl vagyok az első betojáson meg sokkon, akkor már nem fog érdekelni. De akkor is. Addig hogy bírom ki? Tavaly augusztus óta nem volt rajtam (rendeltetésszerű környezetben) fürdőruha. És ilyenkor, amikor az idei első alkalomra sor kerül(ne), idegesebb vagyok, mint valaha.

Egyébként nem tudja valaki, hogy miféle fantomok járnak a fiókjaimban? Mikor szeptemberben eltettem a fürdőruhákat, mindegyik össze volt hajtva, összekötözve, összepárosítva. Ahhoz a fiókhoz sose nyúlok hozzá, mert nem nagyon tartok benne mást. Akkor hogy van az, hogy amikor tavasszal előveszem, mindig túrni kell egy jó 20 percet, hogy minden alkatrésze meglegyen a bikiniknek, és miért van mindegyikből kihúzva a szalag? És miért nincsen valami hatékonyabb fegyverzetem a szalag visszahúzására, mint egy töltőceruza és egy szemöldökcsipesz?*

Álmos vagyok, meg rosszkedvű is. És sajnálom a holnapomat, meg sajnálom magam holnapra már előre is. Pedig akár igyekezhetnék is minél többet kihozni belőe, de most nem abban a lelkiállapotban vagyok. Talán az éjjel, amíg nem vagyok tudatomnál, majd összeszedem magam. Nem tudom.

Tulajdonképpen nem voltam ilyen búskomor napközben. Ez csak estére jött elő, ahogy az ilyesmi dolgok általában estére szoktak előjönni. Tulajdonképpen örülhetnék is egy csomó dolognak, vagy várhatnék egy csomó másik dolgot. Ehelyett baromi depresszív dolgokat olvasgatok a Wikipedián, és a magányos fákon töröm a fejem. Reménytelen lúzer. Aki vagyok.

Inkább elmegyek aludni. Annak talán több értelme van. Remélem.

Kéne szerezni egy idei Könyvheti plakátot. Az idei nagyon klasszul néz ki.

*a szerkesztő jegyzete: Te jó ég! Ennyi picsogást tud kihozni belőlem, amikor szerelmes vagyok és tetszeni akarok? Lehet, hogy jobb, ha soha többet nem leszek szerelmes.