2006. június hónap bejegyzései

2006.06.30.

Közzétéve Szerző:
Válasz

Megmondjam, hogy milyen állatfaj ez a Narancssárga? Ez, kérem szépen, egy Rettenetes Hitvány Nyöszörgény. Remélhetőleg fajtája egyetlen példánya, ezáltal ugyanis védett, és ezért soha nem fogok szíjat hasítani a hátából. Remélem.

Nagyon csúnyán elaludtam reggel. Nem is tudom, miféle védőszent ölelt a szárnyai alá (vagy éppen repített velük), mert tény, hogy minimális késéssel beértem. Ahhoz képest, hogy 9 előtt alig néhány pillanattal estem ki az ágyból, elég szép teljesítmény. A nap további részében viszont nem nyújtottam különösebben elismerésre méltó teljesítményt. Az elmúlt a reggellel. Bár gyanúm szerint ma mindenféle menedékhelyről, menhelyről, nevelőotthonból és elmeintézetből kiengedtek mindenkit, más magyarázatot nem látok erre az elmebeteg-invázióra. Ma elöntötték a boltot, és felszipkázták minden filantróp érzelmemet és türelmemet. Pfuj. Rémes alakok voltak, de tényleg. Úgy értem, a szokásosnál is rémesebbek. Már 11-re tele volt a hócipőm, pedig alig egy órája voltunk csak nyitva. Nem akarok most már emberekkel találkozni, még akkor se, hogyha ez egy “majdnem jó” szombat lesz. A szombatok még akkor is rettenetesek, hogyha “jó” szombatok…

Emellett olyan látványosan és szemérmetlenül kerültem a munkát és loptam a napot…! Bár igazából valószínűleg nem, kivéve a zárás előtti egy órát. De mégis úgy éreztem. Majd holnap hű de aktivizálni fogom magam, és akkor talán helyreáll a lelkiismeretem. Bár valószínűleg nem arra születtem, hogy valaha is teljesen rendben legyen, de hát mit van mit tenni: igyekszem, ahogy lehet.

Említettem már ugye, hogy úgy volt, hogy kapok rendes munkapólót. Hát, mára már az van, hogy mindenki kapott, engem kivéve. Én annak idején kértem női S-t, amit aztán közfelkiáltással módosítottunk női M-re. Ezek után megrendeltek a központtól egy női L-t. És mit kaptam? Na mit kaptam? Természetesen férfi L-t, ami akkora, mint egy hálóing. Ezer szerencsém, hogy nem férfi XXL-t kaptam, ami akkora, mint egy sátor. Kardigánból szintén S-t kértem, kaptam egy M-t. És most tényleg nem csak hiúsági kérdés, vagy ilyesmi. Egyszerűen arról van csak szó, hogy tényleg sokat ront a munkamorálomon, hogy egy krumplis zsákba öltözve kell rohangásznom. És gyűlölöm azt a két pólót, amit a szerződéskötéskor kaptam, egyrészt azért, mert kétszer, de talán két és félszer is beleférek, másrészt pedig azért, mert mindkettőnek hámlott már a hátán a felirat, tehát nyilván hordták már előttem másik emberek. Akikről fogalmam sincs, hogy kik voltak! Ez nem olyan, mint a turkáló, mert ott tudom, hogy az használt ruha, és el tudom dönteni, hogy tetszik-e annyira, és van-e annyira olcsó, hogy így is megérje. De ez egy munkaruha, amit kötelező a hét 40 órájában hordanom! És nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ekkora adminisztrációs nehézséget okozna kiutalni nekem három darab női M-es munkapólót és egy S-es kardigánt. És nem nyöszörgök attól, hogy mondjuk nem kapok olyan névtáblát, ami nem horpadt és karcos, vagy ilyesmi. De legalább a pólóm, ami igenis számít, mert ilyen felszínes kis liba vagyok, hogy nem mindegy, mibe öltöztetnek, legalább az legyen normális. Ha mire visszaérek a szabadságomból, nem rendeződik ez az egész, akkor az lesz, amit a Hosszú javasolt – és én teljesen igazat adok neki: a kezembe fogom venni a dolgot. És először csak telefonálni fogok a központba, és ha az nem elég, akkor bemegyek, és valakinek az asztalára csapok. (Amit meg fogok tenni akkor is, hogyha azt a rettenetes plakátot nem alakítják át valami egyértelmű jelöléssel úgy, hogy ne kelljen napjában 78 alkalommal elmondanom, hogy a sikerkönyvek 30% engedménnyel felirat az Ulpius-ház minden könyvét jelenti, a sikereseket és a nem sikereseket egyaránt, viszont másik kiadók bármekkora sikerrel is bíró könyveit nem. Aki marketinges meg dekoratőr, és ez a szakmája, miért is nem képes kitalálni egy egyértelmű plakátot? És miért is én legyek az, aki megszívja?

Na, hát ezért. A Rettenetes Hitvány Nyöszörgény meg igazán befoghatná.

2006.06.29.

Közzétéve Szerző:
Válasz

Nem mondom, hogy sikerült maradéktalanul teljesítenem a napi tervemet – de megvan rá az okom, és ez jó. A könyvemért azért nem mentem el, mert szakadó esőben nem szerettem volna bolyongani, a szoknyámat azért nem hoztam el, mert nem volt még kész, és azért nem fordítottam Jacqueline Wilsont, mert bejött egy sürgősebb másik fordítás, amit viszont megcsináltam (na jó, 2 oldal még maradt reggelre, de meg fogok birkózni vele, csak korán kell majd kelni). Szerintem elég korrekt teljesítmény, elégedett vagyok magammal.

Amúgy meg, attól eltekintve, hogy a napom nagy részét majdhogynem szó szerint agyonütöttem, hiszen semmi mást nem tettem csak írtam és fordítottam és mentem egyik helyről a másikra, az estémet azért rendesen megszerveztem. Este 9 körül ugyanis elindultam sétálni. Először arról volt szó, hogy senki nem jön velem, aztán csak jöttek mindketten. Aztán leráztam őket, és mentem tovább. Szeretek így esténként sétálni. Amikor rossz a kedvem, jót tesz, pihentet és megnyugtat (vicces módon még a fizikai fáradalmaknak is jót tesz), ha pedig jó napot zártam, még jobban esik. Menni jó. Nem figyelni másra, csak tenni egyik lábamat a másik után, és nem is igazán gondolni semmire. A sétára remekül lehet koncentrálni, akár a szellemi kapacitásom 95%-át is le tudja kötni.

Az első villámlásnál éreztem, hogy haza kéne indulni, de csak a másodiknál keltem fel a városligeti tó partjáról, persze csak nagyon óvatosan, nehogy megijesszem a kacsákat, akik valószínűleg észlelték az üres tudati állapotomat, és ezáltal nem találtak veszélyesnek, és szó szerint karnyújtásnyi távolságra totyogtak meg úszkáltak tőlem. Nagyon szeretem a kacsákat. De hát a második villámlásnál már muszáj volt belátnom, hogy ez tényleg villám és tényleg vihar, és hogy ebből eső lesz… úgyhogy elindultam. Megkerültem még a fél világot – odafele találkoztam emberekkel, akikkel nem szerettem volna hazafelé is összefutni -, és persze elkapott az eső. Nem zavart. Meleg volt, az eső nem esett olyan rémes intenzitással (akkor még). Amikor elértem a hintához (a másik hintához igazából, nem ahhoz, ahol igazán szeretek), valami kimondhatatlan eufória lett úrrá rajtam, és ahogy az arcomba csapott a szél meg az eső, szabadabbnak és erősebbnek éreztem magam, mint valaha. Csak aztán két további villámmal később rájöttem, hogy talán kevéssé okos dolog egy fa alatt hintáznom jelen időjárási körülmények között. Úgyhogy jöttem tovább. És az eső hirtelen iszonyatosan rákezdett, és teljesen átáztam. Annyira, hogy a szememből törölgettem ki az esővizet, a szemüvegemet le kellett vennem, mert még annyit sem láttam keresztül rajta, mint nélküle (pedig aztán…), és ez az egész annyira vicces volt, hogy hangosan nevetve rohantam végig az utcán, meg ugrándoztam, és ordítottam, hogy “I’m singin’ in the rain”. Azt hiszem, nagyon hülyének néztek volna, ha bárki is lát, de teljesen kihalt volt minden. Talán mások nem találják annyira viccesnek az esőt, mint én találtam ma este. :)

Itthon aztán persze rögvest beugrottam a zuhany alá, meg ne fázzak, de az az igazság, hogy a legkevésbé sem fagytam át. Nagyon vizes voltam, de hideg nem. A hajamból meg a ruhámból kifacsartam a vizet, aztán kész. Jó kaland volt. Nagyon régen örültem ennyire esős éjszakának, vagy egyáltalán, esőnek, de annál jobb, hogy ma így egymásra találunk. Az eső, meg én.

Hogy kikkel találkoztam, akikkel nem szerettem volna hazafelé? Egy egyre több tagot számláló klub legújabb tagjai voltak, akik – de legalábbis az egyikük – fel akart szedni – vagy legalábbis nagyon jól adta elő, hogy azt szeretne. Felkerült hát Joey (tényleg ezt mondta, hogy ez a neve, el is hiszem, mert eléggé nem volt magyar ajkú) a biztonsági őr a Rossmanból, Macskás Béla, Kárlosz és a három görény kiscsávó mellé a listára. Mesélhetnék róla. Mesélhetnék mindannyiukról. Talán lenne is kedvem hozzá. De már késő van, és nincs kedvem végiggondolni semmit. Főleg, hogy reggel csak fel kell kelni korán, mert fordítani kell, majomtévézni, és venni túrórudit. Ezek pedig, bármennyire is örülnék, ha nem így lenne, fontosabb dolgok, mint a Klubtagok története. Mert mondhatni, ez már egy másik történet, melynek elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor. (Ez melyik regénynek volt a kulcsmondata? A helyes megfejtést beküldők között majd valami nagyon értékeset fogok kisorsolni. Mondjuk egy húsvéti csokoládényulat vagy ilyesmit. Megfelelően kevés, mondjuk egyjegyű számú megfejtő esetén mindenki kap csokoládényulat, és még további harminc beküldőnek tudok felajánlani tavalyi húsvéti csokoládényulakat, meg mindenféle elaggott csokimikulásokat is.)