Az élet igazságtalan. Vannak olyan dolgok, amiket utálok csinálni. Éppen ezért mindig azokat végzem el először, hogy utána már csak a kevésbé nemszeretem-dolgok maradjanak. Emellett ugye muszáj megtanulnom minél gyorsabban és jobban végrehajtani ezeket a feladatokat, hogy hamar túl legyek rajtuk, és ne lehessen rám panasz. És mi a hála? Természetesen az, hogy ha már ilyen gyorsan és szépen és hatékonyan tudok egy bizonyos feladatot elvégezni, akkor nem csinálnám-e legközelebb is én. Talán tényleg az a helyes eljárás, ami mifelénk amúgy is divatos: csak azt megcsinálni, amihez kedvem van. Francért van nekem lelkiismeretem.

Aludnom kéne, mert reggel meg akarom nézni a majmokat a tévében. Egyébként sincs nagyon mit mondanom. Nem sok hasznossal töltöttem a napomat. A munkaidőt munkával (nahát!), aztán hazajöttem, néztem Hetedik mennyországot, hoztam enni magamnak meg a macskának is, elmélkedtem a pasikról (mert mikor is csinálok bármi mást?) aztán fürödtem, és elmentem egy nagyot sétálni.

Séta közben jöttem rá egy fontos igazságra. Hanyagolom a dolgaimat. Úgy értem, a tárgyaimat. Van egy csomó DVD-m, amik közül mondjuk néhányat legalább előszedek és megnézek. De a CD-imen áll a por. Amikor bogarásztam közöttük, mert az Arizónai álmodozók zenéjét kerestem, rábukkantam egy fehér borítós válogatáslemezre, felirat nélkül. Nem tudtam rájönni, hogy mi az. Aztán betettem a lejátszóba, és rájöttem… kicsit kellemetlenül érintett a dolog. Egyszer ez a lemez a világot jelentette nekem, nem is olyan régen. Na persze nem tegnap és nem is tegnapelőtt, de még csak nem is tavaly. De néhány évvel ezelőtt bizony igen. Most pedig fel sem ismertem a hajszálvékonyan csíkozott fehér borítót. (Az Arizónai álmodozók egyébként nem került elő.)

Hogy ez miért jutott eszembe sétálás közben? Mert a szandálomnak kilazult már a csatja, vagyis megnyúlt az a gumiszalagos rész, amibe a csat be van ágyazva, és lassan kilépek belőle. De nem veszek ám új szandált, csak sajnálom, hogy ez tönkre fog menni. Mert az erre a hónapra esedékes költőpénzt már elszórtam. Hogy mikor és mire? Természetesen a Könyvhéten. Mert mindig előbb veszek könyvet, mint ruhát, cipőt, ennivalót, bármi mást. Betűn élek meg kakaón. Ki volt az az idióta, aki beengedett egy könyvesboltba? :)

Elmegyek inkább aludni. Amíg ágyba nem bújok, Paul Simont hallgatok, ott Vonnegutot olvasok, és Chopint hallgatok majd. A macskát pedig agyonütöm. Egyfolytában az ölembe ugrál, rátapos a billentyűzetre, lerúgja az egeret az asztalról, beül a monitor elé, megrágja az asztalt, és közben mind a tizennyolc karmát belém mélyeszti. Tudom és a legteljesebb mértékben megértem, hogy magányos és szeretethiányos, de ez nem jogosítja fel rá, hogy meggátoljon bármilyen feladat elvégzésében, lett légyen ez a “feladat” a blog megírása, vagy éppenséggel valami fontos.

Hát ezért fogom agyonütni. Majd holnap. Ma már fáradt vagyok hozzá. Jóéjt.

Jól elfáradtam, de ma legalább kellemesen. Úszni voltunk, ami kifejezetten jó program, már legutóbb is az volt, de ma is. Na meg az sem utolsó szempont, hogy ma végre a nap is sütött. :) Szóval ez teljesen rendben van. Élveztem a vizet is, a társaságot is, a napsütést is. Csupa jó dolgok. Meglepő módon nem éreztem magam viszont idiótának, és azt hiszem, nem mondtam sok hülyeséget sem.

Ami viszont nincs ennyire rendjén, az az, hogy mostanában elég görény és utálatos vagyok olyanokkal, akik nem érdemlik meg. Vagyis, hogy úgy mondjam, hogy értelme is legyen: általában olyan emberekkel vagyok minden nyilvánvaló ok nélkül utálatos, akikkel nem kéne. Akiknek normális esetben megteszem, amire kérnek (mert természetesen olyan személyekről van szó, akik ha nem is kihasználni szeretnének, de csak azért keresnek meg, mert szükségük van a segítségemre valamiben), és kész. De most nem hagyom magam balekra venni, vagy, ha hagyom is, utána valami teljesen másért felkapom a vizet, és kiosztom az illetőt. Az más kérdés, hogy utána szégyellem magam, de bocsánatot persze nem kérek.

Pedig tulajdonképpen én is csak akkor szoktam keresni emberek társaságát, ha akarok tőlük valamit. Csak éppen általában én nem azt várom tőlük, hogy csináljanak meg nekem valamit, amihez értenek, hanem néhány jó szóra vágyom. De biztos rosszul csinálok valamit. Csak azért elég rendesen tud fájni, hogy senkinek nincs rám szüksége, senki sem vágyik a társaságomra, a személyemre, csak a képességeimre. És akkor még van, aki nem érti, mitől is érzem magam egy nagy senkinek. Hát ettől.

Szóval díjaznám, hogy ha valaki akar tőlem valamit – könyvet, angol nyelvtudást, okosnak tűnő tanácsot -, akkor ne tegyen úgy, mintha rám volna kíváncsi, és nem köszönjön rám valamelyik chat-hálózaton, mert akkor nagyon szarul fogom érezni magam. Szóval aki valami ilyesmit szeretne, akkor írjon egy e-mailt, a subject sorba írja be, hogy “szívesség” vagy hogy “kérés”, és szépen, udvariasan, röviden és tömören fogalmazza meg, hogy mit is szeretne tőlem. És akkor nincs félreértés. Én se fogok erőlködni, hogy szociális interakciót csiholjak ki a beszélgetés hiányából, az úgyis nagyon kínos nekem is, és a másik is megkapja, amit akar.

Inkább felvállalom, hogy balek vagyok, minthogy mások csináljanak belőlem azt.

Mikor megyünk újra úszni? A testemnek és a lelkemnek is nagyon jól esett. A víz is, a napsütés is, a társaság is. És jól el is fáradtam. Ezért megyek el most aludni. Meg azért, mert reggel korán kelek, hogy megnézzem a majmokat a tévében.