Kicsit hullakimerült vagyok. Tényleg. Nem kéne, meg ilyenkor már tényleg nincs szezonja se a tavaszi fáradtságnak, se a depressziónak, se semmi ilyesminek. Egyszerűen csak nyomorultul elfáradtam, a blogkedvem is elszállóban van, pedig tudom, hogy mindig jót tesz, és mégsem. Nem bánnám, ha most már mehetnék szabadságra. Úgy érzem, hogy nagyon rá vagyok szorulva. És most nem is konkrétan a Balatonra meg a panzióra meg ilyesmire, hanem arra, hogy kikapcsoljam az életemet, és egy pár napig csak úgy, egymagamban döglődhessek. Nem akarok se embereket, se könyveket látni, se fehér pólókat. Erre a nyárra, a civil életemre tuti, hogy száműzöm az életemből és a ruhatáramból a fehéret. Színekre vágyom. És ha már muszáj egyenruhában dolgozni, hát legalább hordhatnék olyant, amiben nem érzem magam krumpliszsáknak, mert mondjuk női méretű és szabású. De persze túl sokat akarok. Tudom. Kár, hogy úgy érzem, hogy tulajdonképpen nagyon kevés is elég ahhoz, hogy boldog lehessek. Nincsenek nagy elvárásaim. Mindegy. Mert tényleg mindegy.

Mindenféle dolgokat csináltam a napokban. Dolgoztam is, beszélgettem is, gondolkoztam is, semmit is tettem, meg egy egészen visszafogott, de azért érezhető napszúrásra is szert tettem (ez utóbbi felettébb helytelen, de tény), meg ilyesmi. Hiába, ez a június, akárhogy is nézem, most már minden bizonnyal bejegyzésszegény hónap lesz. Letöltöttem az Oroszlánkirály zenéjét. A filmmel együtt azért jobban érvényesül, de így is nagyon szép. És hiába lopták egy jelentős részét Mozart Requiemjéből, nekem ez jobban tetszik, ahogyan a Paul Simon-féle (naná!) American Tune is szebb az én botfülemnek, a klasszikus zenén nevelkedett, de mégis többnyire könnyűzenét hallgató lelkemnek, mint a Máté passió (Bach), aminek a témáira épül. Én már csak ilyen elfajzott, amerikai műanyagon élő létforma vagyok.

De hát mi mást tehetnék? Napjaimat az űrhajó fedélzetén töltöm, műanyag levegőt szívok, műanyag fényen fotoszintetizálok, műanyag kaját hoz műanyag dobozban a kajafutár, műanyag plázatömegeket szolgálok ki, ésérzésem szerint még a könyvek egy része is műanyag. Hát csoda, hogy zenéből is a műanyagot hallgatom még itthon is? Igaz, az űrhajón tényleg, nagyon műanyag még a zene is, ott szó sincs még filmzenékről sem, hanem valami még rettenetesebb szokott szólni. Kivéve az elmúlt néhány napban, amióta az Egy kiállítás képeit hallgatjuk, amit sokkal jobban viselünk szinte mindannyian, mint a “magyar sztárokat”. Szóval műanyag.

Igazából soha nem lehet nálam tudni, hogy mit jelent egy rendszeresen blogolós, vagy nagyon ritkán írós időszak. Van, amikor azért írok minden nap, mert nagyon moslékul érzem magam, és szükségét látom a rítusok fenntartásának, máskor pedig azért teszek így, mert a boldogságot a lehető legaprólékosabban dokumentálni akarom. Néha azért nem írok, mert annyira elveszett és magányos vagyok, hogy nem találom a szavakat hozzá, és mert egyébként sem akarok erre az egészre emlékezni, máskor pedig annyira leköt a való élet, hogy nincs mit mondanom. Néha pedig egész egyszerűen üres vagyok, és arról aztán tényleg nem lehet mit mondani. Persze ha akarnék, tudnék, de nem mindig akarok. Mostanában nem akarok, például.

Meg kéne ágyazni. Még nem tudom, merjek-e ma a saját ágyamban aludni. Megpróbálom. Tegnap, amíg nem voltam itthon, a macska ádázul lepisilte az egészet. El nem tudom képzelni, miért tesz ilyesmit, soha egyik korábbi macskámnak se volt ez a rémes természete, hogy a széthagyott ruháimra, ágyamra és egyéb ingóságaimra vizeljen, bár korábban egyik másik macskám sem szedett szaggatott szét kifejezetten destruktív céllal tárgyakat… elég sok mindent nem csináltak a korábbi macskáim, amit ez a kártékony jószág igen. Szóval múlt éjjel, miután a pisis mindenséget belevágtam a mosógépbe, rájöttem, hogy nem tudok jobbat kitalálni az ággyal, minthogy hagyom megszáradni és kiszellőzni (nincs valakinek jobb ötlete?), kinyitottam a kanapét odalenn. Hát nem aludtam jól. Plusz a macska azóta lepisilte a párnámat is. Mindegy. Szóval ma inkább visszajövök, és alszom a saját ágyamban. Az is rettenetesen kényelmetlen, de nem annyira, mint a kanapé. Csak hát gyűlölöm, hogy nem tudok kiszellőztetni. Lassan vágni lehet az egér- és macskahúgyszagot, hiába tartom mindkét fenevadat olyan tisztán, amennyire csak emberileg lehetséges. Lehet, hogy egyszer mégiscsak fogok úgy élni, hogy nem lesz egy darab állat sem a lakásban? (Á, ezt úgyse hiszem, de néha azért gondolok rá, hogy milyen nyugalmas dolog is lehet…)

Aludnom kéne, mert reggel fel kell kelni. Motivációként beütemeztem egy félórás tévéműsort 8 órára, úgyhogy talán így lesz lelkierőm 8 előtt kicsivel felkelni, a tévé előtt megreggelizni, és akkor utána fordítok, és várom, hogy alakuljon valahogy a napom. A dolgok jelenleg úgy állnak, hogy látok rá esélyt, hogy alakuljon valahogy. Szeretném, ha alakulna. És ennek érdekében kész vagyok mindenféle elmélyült beszélgetésre, keresetlen őszinteségre, meghallgatásra és megértésre, vagy tulajdonképpen bármi másra is. Tulajdonképpen. Szóval le kéne feküdnöm (meg kéne ágyaznom), és valamiképpen felkészülni lelkiekben a holnapi napra, meg az eljövendő hétre, ami valószínűleg mindenféle szempontból próbára fogja tenni a képességeimet, a tűréshatáraimat, a türelmemet, és minden más kvalitásomat is. Kezd rám törni a munka- és életundor, szeretnék kicsit kiszállni, levegőhöz jutni, és nemcsak szó szerinti értelemben, hanem úgy mindenhogy. Csak azt nem tudom még, hogy hogyan és mikor fogok hozzájutni. Jó is lenne, ha az alatt az egy hét nyaralás alatt nem látnék se számítógépet, se könyvet (legfeljebb azt, amit olvasok), se embereket, se semmit, ami műanyag. Úgy azért elég jó lenne. És akkor már igazán nem érdekes, hogy fogok-e tudni úszni vagy napozni, vagy bármizni. Ha szakad is az eső egész végig, vagy bármi, akkor is. Juszt is jó lesz, mert legalább ennek az egy hétnek jónak kell lennie.

Érzem, hogy van valami fontos, amit el kellene mondanom, de nem tudom, mi lehet az, és azt hiszem, hogy még akkor sem fogok rájönni, amikor majd leoltom a lámpát és aludni próbálok; majd az elalvás előtti utolsó pillanatomban ugrik be, amitől felébredek, és egész éjjel nem fogok tudni pihenni.

Tudom, hogy így lesz. Mert mindig így van. Gyűlölöm már az éjszakákat, irtózom ezektől a magammal vívott harcoktól. Mert problémás ágyba mennem is, elaludnom is, és felkelnem is. Nehéz lefeküdnöm, mert még nincs kedvem, meg mert még volna tennivalóm, de mégis el kellene menni, mert reggel kelni kell, és ha még azt is beleszámolom, hogy mennyi időbe kerül, mire elalszom, akkor végképp ideje volna. De ha elkezdek azon gondolkodni, hogy mekkora háborúság, amíg végre álomba gyötröm magam, akkor elmegy az életkedvem is, és úgy határozok, hogy tulajodnképpen még csak nem is érdemes aludnom. És amikor végre mégis ott fekszem a sötétben, fülembe kúszó Chopin-dallamokkal, és próbálok ellazulni és átlényegülni alvó tudati állapotba, megtámadnak a gondolatok, a kételyek, a fájdalom és ki tudja mi minden más, amin sokszor csak az segít, ha visszakapcsolom a lámpát. Ami meg a felkelést illeti, az még akkor is iszonyatosan nehezemre esik, ha eleget aludtam, tehát nem kellett hadakoznom magammal hajnali fél kettőkor, hogy most már ideje volna ágyba bújni, és ha nem kell számolnom az órákat, amíg még a felkelés időpontjáig hátravannak. Szóval felkelni még kipihenten sem egyszerű. Nagyon tudom gyűlölni az olyan embereket, akik a vekker első szovára, vagy az eső szava előtt közvetlenül kipattannak az ágyból, nyújtózkodnak, kihúzzák a függönyt és még mosolyognak is. Gondolom nekik szebb és jobb tudatállapotuk az ébrdenlét, mint az alvás kellemes tudattalansága. Más magyarázatot nem tudok elképzelni, hacsak nem arról van szó, hogy van, akinek az álom és ébrenlét közötti határvonal átlépése mindkét irányban fájdalommentes. De hát az nem lehet, ennyire nem tolhatott ki velem az anyatermszet meg a sors.

Alszom. És bízom a holnapban. Mert kell valami, amiben bízhatok.