Megint késő éjszakára jár az idő. Úgy tűnik, mégis ez a természetes életrendem, az éjszakai ébrenlét és a délelőtti alvás, függetlenül a számítógéptől vagy a civilizáció és elektronika mindenféle termékeitől. Igazoltnak látszik tehát az elméletem, miszerint az emberi faj (vagy bármilyen faj, aminek én egyede vagyok, mert néha vannak kétségeim az emberi mivoltomat illetően) az energiatakarékosság feltalálásakor tért át a nappali ébrenlétre és az éjszakai alvásra, a sötét és világosság váltakozása miatt. Azaz azért vagyunk ébren nappal, amikor aludni kéne, hogy ne kelljen éjszaka világítani. Tehát én csak a természet ősi rendjét követem, amikor nem fekszem le reggelig – és semmi köze a dolognak ahhoz, hogy a számítógép előtt ülök-e. Ma éjjel is Amundsen és Scott urak tartottak ébren. Nem szokásom dokumentumregényt olvasni, ritkán szánom rá magam, lassan haladok vele és nehezen is fogadom be, de azért kifejezetten jól tud esni. Például most is jólesik. De azért nem mesélek róla. Legyen elég annyi, hogy nagy megelégedésemre kikerült a norvég lobogó a Sarkra, és egy hónappal később a Union Jack is.

Ellenben a jelenben, az északi szélesség 46° 47,5′ és keleti hosszúság 17° 28,5′-en, az Antarktiszi tél kellős közepén semmi hasonlóan érdekes nem történik. Sehol egy norvég zászló. Vagy éppen egy angol. A mai nap a legnagyobb jóindulattal sem hasonlítható máshoz, mint egy elfuserált észak-nyugat balatoni körutazáshoz. Elfuserált azért volt, mert a különböző járműnemek összeegyeztethetetlen menetrendjéből kifolyólag minden helyen pont a nem megfelelő idejű megállók eredményeződtek. (Biztos, hogy ezt a mondatot meg lehetne magyarul is fogalmazni, de nekem egyszerűen nem sikerült. Bocs.)

Reggel után vonattal mentünk Badacsonyba. Ez a Badacsony-középsőfalu, aminek nincs utótagja, csak szimplán Badacsonynak hívják, amit még én is meg tudok jegyezni. Ott szűk egy óránk volt, amit bazárnézegetéssel és postalátogatással töltöttünk, aztán kihajóztunk a Keszthely nevű gőzössel -nahát!- Keszthely felé. Fenéket gőzössel, vitorlással. Nem vitorlással, motoros hajóval. (Nem volt éppenséggel egy Fram, de még csak egy Terra Nova vagy Discovery vagy Gjøa sem, de ekkora távra, jégtáblátlan édesvízre megteszi.) A fedélzeten viszont szerencsére sütött a nap, aminek vörös tanújelét a “szandál-lyuk-foltjaimon” lehet megtekinteni, annál éksebben talán már csak az égett bokám beszélhetne, ha tudna. Más alkatrészeim viszont szerencsére nem égtek szénné. A fogyatékos gyerekek is partra szálltak Szigligetnél, úgyhogy túl sok esemény kikötésig nem történt. Mondjuk, azt hiszem, egy hajón jobb is így.

Keszthelyen mintegy két óránk volt. Ezt lángosozásra (nyamm!) és előre nem tervezett, de bizonyos körülmények miatt szükségessé vált fagylaltozásra és banklátogatásra fordítottuk. Erőmön felül próbálkoztam, és ennek ellenére elszomorítóan csekély mértékben sikerült elkerülnöm azokat a helyeket, ahol tavaly jártam. Ha a lelkiállapotom nem lett volna amúgy is a béka ülepe alatti mélységekben, gondolom, ettől úgyis oda vándorolt volna. Persze egyrészt már úgyis mindegy, másrészt pedig tényleg nem Keszthely tehet róla… semmiről. Szóval kár is volna rá haragudni. Csak kínos volt, hogy a viharos ég, a dörgés és a kifejezetten hideg szél is ugyanott ért utol, mint tavaly nyáron.

Szerencsés módon gond nélkül elértük a vonatot Tapolca felé (főként azért, mert emberes késése volt). Így történhetett az is, hogy Tapolcán, ahol elég hosszasan várhattunk volna a csatlakozásra, alig maradt egy óránk – közel sem elegendő a tervezett tavas barlangi csónakázásra, viszont sétálni kicsit túl sok is. Láttunk egy darab parkot, egy darab temetőt és “búfelejtő” és “lesz-vigasz” nevű kocsmákat mellette, meg egy darab közműépítést. Aztán visszamentünk a vasútállomásra rejtvényt fejteni. Nem túl izgi városnézés. Ezek után elég nagy kérdés, hogy mihez kezdjünk a holnappal. Tapolcára mentünk volna tavas barlangozni, legalábbis máig ez volt a terv. De ma ez a vizit olyannyira lehangoló volt, hogy én a magam részéről nem vágyom vissza. Na, majd meglátjuk.

Amint hazaértünk, nem is nagyon volt más vágyunk, mint lezuhanyozni és dögleni. Kicsit szomorú, hogy egész nap utaztunk, de a nap nagy részében konkrétan úton voltunk, és az égvilágon semmit sem láttunk. (Oké, gyakorlatilag semmit. Sokkal jobb.) Az időjárás is ki tudja, miféle irányt vesz, hajnalhoz képest is elég hideg van, pedig csukott zsalukkal ülök idebenn, igaz, az ablak alatt. A nap egyetlen pozitívuma, hogy elég hatékony a szappanos szúnyogcsípés-semlegesítési technikám. A hetedikes kémiakönyvemben olvastam, azt hiszem, akkoriban vettem utoljára komolyan a kémiatanulást.

Ja, és a Déli-sarkot is meghódították. Ketten is. Vagyis két turnusban összesen tízen. Mindegy, a lényeg, hogy elérték és kitűzték a zászlóikat.

Igen, kifejezetten rosszkedvű vagyok, és ez érezhető a semmitmondó beszámolómon is. És azt is tudom, hogy egyáltalán nem kellene, hiszen nincs rá különösebb okom. Csak éppen fáradt vagyok, nyúzott, a vízbe vágyom, vagy ki, sétálni egyet az éjszaka-szagú lápra, ami már az érkezésünk óta vonz. Kicsit lemerített nem csak fizikailag, de érzelmileg is ez a nap. Oké, nem a nap, hanem Keszthely.

Ráadásul még Amundsen is halott. És Scott is. És az sincs kizárva, hogy Elvis is. Én pedig a kutyának se hiányzom, tehát gyakorlatilag akár én is az lehetnék. És akkor így hajnali kettő körül még boldogtalan és morcos se legyek? Szerintem ez már pont belefér. Mert pont mindegy.