A vízimádó semmittevés jegyében töltöttük a mai napot is. Már azelőtt is mindenki elmondta, hogy szerdától jön a lehűlés, hogy elindultunk volna. Ez az, aminek egészen ma estig semmi jelét nem tapasztaltuk. A vihar ugyan első délután óta ígérgeti, hogy jön, de eddig nem volt túl szavahihető. Ami persze nem baj, csak éppen egy olyan igazi balatoni vihar nem utolsó látványosság, és ebbe a hosszú nyaralásba igazán belefért volna. Persze holnap még jöhet. Végül is miért ne?
Van strand itt a kempingen, de épp olyan, mint minden más, ami kemping; kempingasztal, kempingszék, kempingpohár és kempingbicikli – kicsi, kompakt, összecsukható, képes ellátni a funkcióját, csak éppen az hiányzik belőle, amitől valódi a valódi, és alkalmatlan folyamatos és állandó használatra. Ezért döntöttünk – jó, ezért döntöttem, mert kár is volna szépíteni, az én zsarnoki természetemmel természetszerűleg én vagyok a nyaralás önkényúrnője – úgy, hogy átruccanunk Badacsonytúlsófaluba, annak is a három strandja közül a középsőre, és ott fogunk vízi döglést és parti lustálkodást játszani.
Na az már aztán strand volt a javából! Lángos meg hot dog meg hekk és velős pirítós és vattacukor meg édes és sós pattogatott kukorica és strandtermékek és frissen sült forró csokiöntetes gofri… és sok-sok emberek meg pockok a homokozóban és iszap- meg napolajszag, bokáig vízben álló, nem zárható öltöző meg zuhanyzó, meg minden, ami kell. Ráadásul még műsor is volt, amikor a vöröskeresztes csónakban kievezett a vízmentő, és a megafonjába kiabálva tudatta velünk, hogy mindenkinek takarodó ki a partra, másodfokú viharjelzés van életben. Kénytelenek voltunk elhinni neki, mert sehol sem volt látótávolságon belül viharjelző, de legalábbis mi nem láttunk.
Ami viszont tényleg gondot okozott, az a vonatok közlekedése volt. Megtehettük volna, hogy a 71-esen hazakutyagolunk, de ezt naptól és víztől fáradtan, kocsikeréknyi lángossal a hasunkban nem láttuk túl vonzó kilátásnak. A következő vonat viszont csak két órával később indult, úgyhogy a vasútállomáson aggódtuk végig a szükséges időt, hogy vajon nem csapja-e be és töri ki a viharos szél a gondosan nyitva felejtett ablakot.
Az ablak egyébként megúszta, és a vihar nedves része is mind ez idáig elmaradt. A szeles bezzeg nem, elég nagy intenzitással dobálta a kavicsokat az arcunkba. Még akkor is, amikor este, előszedve a zsarnoki akarnok természetemet, valami olyasmi hagyta el fogam kerítését, hogy “márpedig én most elmegyek sétálni, csinálj amit akarsz”. Talán a szavak nem voltak ennyire durvák, már nem emlékszem rá pontosan, de az üzenetük ez volt, minden nyersességével együtt. Így mentünk el sétálni. És dobálta a szél a kavicsokat az arcunkba.
Az a fajta hűvös és szeles este volt, ami tökéletesen alkalmas kézen fogva sétálásra, de a hidegre hivatkozva akár még összebújva sétára is. Vicces módon az én romantikára és szerelemre éhes lelkemnek mégis visszafelé jutott már csak eszébe ez az alternatíva. Odafele másmilyen magányos gondolatok kínoztak. Alapvetően máshol, de talán úgy is mondhatnám, hogy másnál jártak a gondolataim.
Szeretem azt hinni, hogy amikor magányos estéken valaki olyanra kalandozik újra meg újra az elménk, aki már nem él, az azért van, mert az ő lelke, szelleme, szívünkbe záródott lenyomata kicsit megelevenedett újra. Velünk van, megsimogatja a lelkünket, különös tekintettel azokra a sebhelyekre, amit a gyász és a fájdalom okozott, és a soha nem múló hiányérzetet egy kis időre feloldja az afölött érzett öröm, hogy legalább ismerhettük. Nem csak hiszem, de tudom, hogy előbb vagy utóbb be kell fejeznem a ‘Magányos fákat’. Egyelőre még csak szánalmas regénycsonk, és nagyon sokára lesz kész, de meg kell lennie. Helyre kell állítanom azt az egyensúlyt, ami akkor, sok évvel ezelőtt felborult. Nem mondom, hogy ugyanolyannak kell lennie, mint előtte, de az egyensúly kell. Ezt pedig máshogy nem tudom megtenni, minthogy valaki másnak adom a magam gyászát, fájdalmát, szégyenkezését és minden egyebet, ami hozzá tartozott, és így talán szembe tudok majd nézni vele. És akkor talán nem fog már többet ennyire fájni, hogy azt a nevet mások is viselik, sokkal méltatlanabbak, és fogok tudni könnyek nélkül is mosolyogni, amikor eszembe jut, hogy hányszor mondta, hogy milyen “rémes” is vagyok. Úgy tudta mondani, hogy az ő szájából majdhogynem dicséretnek, de legalábbis bóknak hatott. Annak is szánta volt talán. Annyira szerettem, és különös, számomra máig felfoghatatlan módon ő is szeretett engem, sokkal jobban, mint amennyire méltó lettem volna, minden rémes tulajdonságommal, és talán még a mainál is elviselhetetlenebb természetemmel és önérzetemmel egyetemben.
Nem mondom, hogy nem jó szerelmesnek lenni, mert nagyon jó, fél méterrel a föld fölött járni csodálatos, az éjszakai holdfényes andalgások romantikájának semmi sem tud a nyomába érni, de bármilyen gondolatébresztő este is volt ez, bármilyen szerelmesnek vagy épp magányosnak érezhettem volna magam, az első gondolatom mégis az volt, hogy mennyit ér a jó barát, hogy mennyivel többet ér bármilyen lángoló szenvedélyes szerelemnél a tiszta, vágytól mentes és örökké tartó szeretet.