Expedíciónk mai napján, miután a Scott-felfedezőkkel szemben mintegy 400 km előnyre tettünk szert… nem, tudom, hogy ez egy másik történet, ami csaknem 100 évvel később játszódik, kevésbé életveszélyes, sokkal szegényebb dokumentációval bír és nagyságrendekkel kevésbé jelentékeny történelmi szempontból. Tehát nem előztem meg 400 km-re a Scott-expedíciót, és nem fedeztem fel a Déli-sarkot sem, sőt, tulajdonképp a civilizációt sem hagytam el igazán. Ezért van az, hogy vagy Amundsenről regélek, vagy sokkal kevésbé kalandos eseményekről kell beszámolnom.

A mai nap volt az, főleg a délután egy bizonyos kritikus része, amikor megcsömörlöttem a nyaralástól. Végletesen, hacsak nem véglegesen tört rám az undor, a túltelítettség meg minden egyéb kellemetlenség, ami mind azt sugallta, hogy nekem ebből a nyaralásból pont elegem van. Nem mintha haza akarnék menni, mert az aztán semmivel sem lenne jobb, kivéve talán az alvási és higiéniai feltételeket. Egyszerűen csak pont elég volt. Utoljára a másodikos osztálykirándulásomon, Szerencsen éreztem ilyent. Üldögéltem az emeleten az ablakban, jól akartam érezni magam, de valami odabenn tiltakozott, valami odabenn sírni, dühöngeni, csapkodni akart, valakit jól megütni, és elmenni valahova máshova. Talán nem véletlen, hogy nincsenek igazán emlékeim arról az osztálykirándulásról. Talán ugyanígy lesz négy év múlva az idei, badacsonyi nyaralással is. De ugyanígy elvész és a feledés homályába merül az összes olyan üdülés is, ahol jól éreztem magam. Mit számít akkor a csömör, a nyaralásundor és a magány? De azért sajnáltam magam rendesen. Aztán elmúlt.

Reggel nagy túrának indultunk, megmásztuk a Badacsonyt. Az utat meredeknek, a déli napsütést izzasztónak, a szúnyogpopulációt túl nagynak találtuk. A turistautat lekopott és viharvert jelzések, parlagfű és ál-csalán szegélyezték. Az ál-csalánt onnan lehet megkülönböztetni az igazi csalántól, hogy nem csíp, és nem csipkések a levelei, de amúgy pont ugyanúgy néz ki. Az út egyébként olyan furmányosan kanyarog, hogy aki nem eléggé szemfüles – például mi -, az teljességgel elkerüli a bazaltorgonákat, amiért tulajdonképpen felmászott az ötven fokban a hegy tetejére. Mi ugyanis elmentünk közvetlenül fölöttük, és így nem láttunk belőlük semmit. Néha az ösvényen szembejöttek mindenféle ellen-turisták, őket az alábbi kategóriákba tudom besorolni:

•  a) közelebbről meg nem határozott mértékű szexuális kapcsolat létesítésére alkalmas helyszínt kereső fiatal párok
• b) túlbuzgó nagyszülő(k) nem-akarok-kirándulni-menni-otthon-akarok-tévézni unoká(k) társaságában
• c) eltévedt és a megfelelő utat kereső kirándulók

és végül, de nem utolsó sorban a városban is megfigyelhető, gyakori és ellenséges típus:

• d) belepusztulok, ha köszönnek nekem.

Végül minden nehézség ellenére, különösebb eltévedés nélkül (hála kiváló navigációs készségeimnek, hihi), közepesen súlyos égési sérüléseket és háromjegyű darabszámú szúnyogcsípést elszenvedve visszajutottunk a kempingbe. Ahol azóta is az olvasó-döglő üzemmódban múlatjuk az időnket. Ezt az elfoglaltságot szakította meg hosszabb-rövidebb időre egy negatív tartományba vándorolt életkedvű mélypont, egy ebéd, egy balatoni szárnyas-etetés és egy rövid, estiszél-illatú séta, amelyen az első (és egyetlen) postaládáig néhány képeslap is részt vett. A szárnyasok meg a séta jók voltak.

Minden este teszünk egy hosszabb-rövidebb sétát. Az én lelkiállapotomnak kétségtelen, hogy jót tesznek, de ennél többet nem tudok róluk. Az is biztos, hogy amikor Badacsonynegyedikfaluból a 71-es főút szélén baktattunk haza, azt már csak én találtam szórakoztatónak. De hát nekem igazából mindegy, hol megyünk, csak menjünk, és érezzem a szagokat. Szeretem a nyár szagait, főleg a napsütötte rétét meg az esti szél illatát. Olyan illanó dolgok ezek, amiket nem lehet megfogni. A naplemente még a rózsaszín cukormázas felhőivel is gyönyörű, de fényképen vagy festményen giccs válik belőle. Az esti szél langyos, fűszeres illatát, vagy a napsütötte rét forró, vadvirágok aromájától terhes földszagát is lehetetlen megragadni, a pot pourri épp olyan távol áll tőle, mintha parfümnek akarnák palackozni. Abból is éppen olyan giccs lenne, mint a naplementés balatoni képeslapokból. (Na nem mintha értenék hozzá, de ezt egyszerűen tudom.) De amikor az esti szél szaga beleissza magát a hajamba, és lámpaoltás után a párnán elterülő hajamból is érzem a természetet, a valóságot, akkor egy kicsit azért elhiszem, hogy jó élni.

Holnap talán nagyobb kalandra indulunk, Keszthely vagy éppen Tapolca felé. Keszthelytől félek kicsit, talán nem is ok nélkül, ez majd kiderül. Persze arra a kérdésre, hogy van-e kifogásom Keszthely ellen, nem mondhattam, és ezért nem is mondtam mást, minthogy természetesen nincs. Miért is lenne? Csak azért, mert tavaly nyáron ott töltöttem néhány napot? Majd igyekszem elvonatkoztatni. Végső soron nem Keszthely tehet róla, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy. Majd arra koncentrálok, hogy legyen mit fényképeznem, legyen miről írnom holnap ilyenkor. A regényvázlataimat úgyis hiába hoztam el, mert a fele otthon maradt. A jegyzeteim fontosabb fele nélkül úgysem tudnék hasznos haladást elérni. Úgyhogy inkább csak olvasok és nyaralok. Aktívan. És igyekszem annyira keveset gondolkozni, amennyit csak lehet. Ennyi olvasás és úszás mellett úgysem jut igazán idő másra.

Kezdek kicsit belefáradni a kemping éttermébe is. A reggeli unalmas, és éppen úgy nélkülözi a zöldségeket, mint az ebéd. Az utóbbihoz ugyan tartozik salátabár is, de az egyrészt nagyon drága, másrészt az összeállításában az az eléggé el nem ítélhető elv a fő irányadó, hogy bármelyik növényre ha elegendő ecetet locsolunk, és megfelelően hosszú ideig hagyjuk benne, saláta lesz belőle. Szerintem nem lesz. Szerintem pont ecetbe áztatott növények lesznek. A reggelihez pedig lassan ölni tudnék egy paradicsomért, egy uborkáért. Arról pedig kár is említést tennem, hogy esténként mennyire hiányzik egy bögre jó kis meleg kakaó.

Így aztán abban próbálok meg bízni, hogy ha holnap átvészeltük a reggelit, bármerre menjünk is tovább, ebédelni valahol a civilizációban fogunk. Legalábbis nagyon remélem. Mert valaminek csak kell tartania bennem a lelket.

A mai napot legjobb, ha egyszerűen elkönyveljük fiaskónak. Talán a sok szúnyogcsípés miatt túl sok mérgező anyag került a vérkeringésembe, és a káros savak felborították az idegrendszerem normális működését. Talán ezért alacsonyabb ilyen sokkal a tűréshatárom és magasabbak hasonlóan sokkal az igényeim a szokásosnál. Talán majd holnap minden más lesz.

Jut eszembe, nem tudja valaki, ki vagy mi az a Ranolder? Errefelé utcát és keresztet is neveztek el róla. Eddig két tippünk van, vagy egy ember, vagy egy szőlőfajta. Szerintem ember. Majd kiderül. Ha egyszer innen élve hazajutok, majd elolvasom az internetben.