Odakint tűz a nap, és testem-lelkem a strandra vágyik. Ehelyett ülök a gép előtt, és próbálom munkára bírni magam.
#676
Válasz
2006. július hónap bejegyzései
2006.07.26.
Ma valahogy minden összejött. Na jó, majdnem minden, kivéve azt az egyet, amiben reménykedtem ugyan, de magam se hittem igazán, és mégis kicsit csalódott vagyok, hogy. De amúgy tényleg minden. Hogy mi minden? Minden minden. Szinte.
Reggel találkám volt, egy közös reggeli és minimális társalgási céljával. Jó volt a kakaós csiga, jó volt a kakaó, köszönöm. Meg az elefánt is köszönöm, így, automatikus tárgyesetben. Köszönöm továbbá a nagy mennyiségű csokoládét – ami annyira nem nagy mennyiség, de sokkal több, mint amennyire számítottam – mindenkinek, akinek eszébe jutott, nemcsak az, hogy az Annáknak ma névnapjuk van, hanem az is, hogy én meg közéjük tartozom.
Az iskolában az ilyen névnapi köszöntések mindig elkerültek, egyszerűen azért, mert július 26. következetesen a vakációba esett. A születésnapomról pedig általában a kutya sem emlékezett meg, de legalábbis nem tömegesen, úgyhogy ez teljesen új jelenség volt ma. A névnap okos találmány, mert azt mindenki tudja, hogy hogy hívnak, a születésnap pedig mégiscsak bensőbbséges* (van ilyen szó egyáltalán?) és csak barátokra tartozó dolog. De azt azért nem mondhatom, hogy nem esett jól a sok jókívánság meg ilyes. Meg a csokoládék. :)
A nap másik nagy sikerélménye az volt, hogy legyőztem a Batthyányval kapcsolatos gátlásaimat, és felhívtam őket telefonon, és kértem tőlük egy boltközit. Nagyon elégedett vagyok magammal, pedig valószínűleg bárki is volt, akivel beszéltem, fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok. Naná, majd biztos megmondom. :) “Szia, 9-es vagyok, mondhatok egy kódot?” Ez bőségesen elegendő közlés.
Jó ebédet is kaptam, ami ugye mifelénk mindig rizikós, de ma még az is jól sült el. Igaz, az étlapon az szerepelt, hogy hideg zöldalmaleves, ami helyett egy meleg, sárga, textúrájában rostos körtelére emlékeztető folyadékot kaptam, viszont legalább finom volt.
Emellett találkoztam egy volt tanárommal általános iskolából, ami mondjuk kicsit kínos volt, ugyanis kapásból lesziáztam, de csak azért, mert annyira bennem van, hogy aki letegez, azt visszategezem. Ettől igencsak kínosan éreztem magam utána, de nem volt már időm a reflexet megállítani. Mondjuk a tegeződés-magázódás amúgy is nehézkes kérdés, mert vevővel előbb-utóbb akkor is magázódom, ha elsőre még sziával köszöntem neki vissza, de még akkor is, hogyha nincs is 120 centi magas. Igaz, a 120 centi alatti vevők általában vagy nagyon megilletődnek, vagy nagyon viccesnek találják, hogyha magázom őket, tehát tulajdonképpen az sem gond.
Elmentünk este vacsorázni is egy jó nagyot, és utána még sétáltunk egyet a Gellért-hegyen. Ott is belebotlottam egy csapat ismerősbe, vagy talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy belebotlottam egy csapat emberbe, akik közül néhányat ismerek. A hegyen nagyon szép így este, dacára a sok turistának meg mifenének. Azért csak jó város ez, szeretek itt lakni. Mármint nyilván nem konkrétan itt, mert ezt gyűlölöm, de Pest ellen aztán az ég világon semmi kifogásom.
És ami talán a legszebb az egészben, az az, hogy írt nekem SMS-t az OFIK, amiben nem egészen hivatalosan, de mégiscsak értesített, hogy az a 127 pont, amivel rendelkezem, bőségesen elegendő ahhoz, hogy Egerrel egyetemi szinten levelezzek. Három éve ez az első alkalom, hogy még a ponthatárok megállapításának napján is tetszik az a szak, amit februárban kiválasztottam, és ez az első alkalom, amikor az egyetem is igényt tart rám. És most kár lenne belemenni a két évvel ezelőtti esetbe, amikor csak a saját hülyeségemen múlott a dolog. Mert most így tényleg jó, és így örülök neki.
Hát, ezek a dolgok vannak. Azért annyira nem hangzik rosszul, igaz? :)
*a szerkesztő jegyzete: Azt hiszem, a szó amit kerestem a “bensőségesebb” volt, csak az meg mégsem ugyanazt jelenti, mint amit szerettem volna. Nehéz dolgok ezek.
#675
Egész nap azt kérdezte tőlem mindenki, hogy mi a bajom. Kivéve azt az egyet, aki azt kérdezte, hogy mi a bajom vele.
2006.07.25.
Mi lenne, ha ma nem írnék, csak aludnék?
Tegnap is olyan hulla voltam, mire ágyba kerültem, hogy hiába ébredtem fel félóránként a telefon minden egyes csippanására, nem bírtam felkelni, amikor pedig már bírtam, késő volt. És már most látom, hogy nem lesz ez másként holnap sem.
Talán főzhetnék egy kakaót. Vagy egy teát. Szereztem teát. Mások úgy mondanák, hogy vásároltam. Miután a fél várost végighajkurásztam már “Jó éjszakát!” teáért, eszembe jutott benézni az Árkád alagsorában lappangó bioboltba, és voilá! – az utolsó dobozt megkaparintottam. Azt mondták, hogy csütörtökön lesz több is. De az alvós teának megvan az a nagyszerű előnye, hogy már az is nagyon jó hatással bír az éjszakai nyugodalmamra nézvést, hogy tudom: van kinn a konyhában egy dobozzal, és hogy ha akarok, ihatok. Azt mondod, placebo? Igen, kicsit valóban az. Ráadásul finom placebo. :)
Miután ilyen jól elaludtam – 9:03-kor borítottam ki magam az ágyból – kész csoda, hogy háromnegyed 10 előtt beértem. Az még nagyobb csoda, hogy milyen remekül ellógtam megint a napomat. Néha egyszerűen képtelen vagyok dolgozni. Persze gyakorlatilag nem vagyok képtelen, csak éppen Mesterúr hajlamos rá, hogy az első nyöszörgésemre kivegye a munkát a kezemből, és megcsinálja helyettem. Ami egyrészt azért nem jó, mert a nyöszörgés nem feltétlenül a kínlódás jele, hanem a munkavégzési folyamat egyik mozzanata, másrészt pedig ha kiveszi a kezemből a munkát, akkor én mit csináljak, hogy ne unjam magam halálra?
Na mondjuk holnap tuti, hogy nem fogom magam halálra unni. Olyan kevesen leszünk, ahogy így elnézem a beosztást, hogy mindannyian meggebedünk már akkor is, hacsak egyetlen vevő bedugja is az orrát. Szóval tudom, hogy holnap jóvá teszek mindent, de akkor is. Bár, ha belegondolok, az azért túlzás, hogy nem csináltam semmit. Csak a naplopással töltött idő sem volt éppenséggel kevés. Nem baj, néha az is kell.
Hazafelé bejártam néhány cipőboltot, hogy hátha árulnak valahol szandálszerű képződményt. Hát, nem igazán. Nincs szép se a sportos fazonból, se a nőies változatból. Biztos az igényeimben és az elvárásaimban van a hiba. Pedig tényleg nem vágyom sokra. Mondjuk legyen 8000 Ft alatt, nézzen ki normálisan 40-es méretben is, legyen kényelmes, és tartsa meg stabilan a lábamat. De úgy tűnik, hogy ennyi kritériumnak képtelenség egyidejűleg megfelelni. Mindegy, még nem adtam fel. Még. Pedig annyira gyűlölök cipőt vásárolni… Csak hát lassan tényleg nincs cipőm, minden leesik már a lábamról, méghozzá ezernyi apró darabban.
Azt hiszem, nem teázom már ma este, nem is kakaózok, de talán már olvasni sem fogok sokat. Amundsen nagyon izgalmas, tényleg az, de sajnos rossz esetben belealszom, és nem elég, hogy nem fogok reggelre emlékezni mindazokra a dolgokra, amiket olvastam, de esetlegesen ramponálom is a kötetet, azt pedig tényleg nem kéne. Hú, annyi olvasnivalóm van, végre! Ma megjött, pontosan egy hónappal a megrendelés után az egyik Kiss Ottó-könyvem, azon melegében meg is vettem. Aztán majd meglátjuk, hogy mennyire fürödtem be vele. De szerintem nem. Majd ha már tudom, akkor beszámolok az eredményekről.
Most pedig úgyis butaságokat beszélek, és olyan hangosan üvölt a fejhallgatóban Freddie Mercury, hogy úgyis képtelen vagyok gondolkozni, és az a kevés értelmes gondolattöredék és elmenekül, amik még kavarogtak odabenn. Jó éjt, kedveskéim, majd egyszer, ha kicsit értelmesebbnek érzem magam, írok. De lehet, hogy akkor is, ha holnapig nem javul a helyzet.
2006.07.24.
Elfáradtam. Reggel korán keltem, csajbulit tartottunk. Ráadásul úgy, hogy hajnali 10-re terveztük a gyülekezést. Ami össze is jött volna, ha vagy a villamos, vagy a villamospótló jár rendesen, ahogy természetesen nem járt egyik sem. Vagyis, hogy pontos legyek, a villamospótló az járt, csak éppen a körút volt úgy beállva szokás szerint, meg az egész híd, hogy azon soha az életben nem araszolt volna át a busz. Ugyanis gyalog legalább hármat megelőztem. Nem baj. Így is kiértünk a Rómaira, így is remekül éreztük magunkat. Kicsit megáztunk, mert az esőnek ilyen a természete, hogy vizes, viszont én biztos, hogy nagyon jól éreztem magam, és szerintem a többiek is. Víz. Meg nap. Meg labda. Meg lángos. Csupa jó dolgok.
Ami nem olyan jó dolog, az az, hogy a tegnapi blogot szokás szerint elbénáskodtam, maradt benne egy lezáratlan link, amit nem tudok kijavítani. Tudom, ez a legcikibb az egészben, de ugyanígy nem tudom kijavítani azt a Rothko-képet sem, amit ügyetlenül szúrtam be, és ezáltal pont nem akar megjelenni, vagy azt a március hatvanvalahányadikára dátumolt bejegyzést sem tudom törölni, ami kissé irreális. Majd alkalmasint, ha elég bátor leszek hozzá, keresek valakit, aki intézkedik ezügyben. Addig meg így marad.* Növeljük csak a World Jump Day látogatottságát (és nincs az az isten, hogy ezt én most újra belinkeljem). Jó lenne, ha egyszer csak elkészülne a blogmotor 2.0 változata, ami ígéret szerint persze lesz, de gyakorlatilag azt hiszem, hogy soha. Nem igazán vagyok oda érte, amikor ígérgetnek fűt-fát, aztán csak nem lesz belőle soha semmi. Én viszont számítok rá, de hiába, mert egyesek nagyon jók abban, hogy eltűnjenek, és minden emailt visszaküldjön a postmaster, és hogy a telefonra pedig bemondja a géphölgy, hogy a hívott számon előfizető nem kapcsolható. Kénytelen leszek a magyar királyi postára bízni magam, de arról pedig pontosan tudom, hogy milyen. Még ajánlva is.*
A másik dolog az, hogy megnéztem este az Arizónai Álmodozókat. Ideje volt, az idén még nem láttam. Még most is tetszik, és még most is imádom. Csak eszembe jutott, ha nem is a legutóbbi, de az egyik legutóbbi alkalom, amikor elkezdtük nézni. Akkor még B. meg én voltunk, együtt néztük, mert hát ha egyszer ez a kedvenc filmem ugye. Nem vagyok haragtartó, nem is haragszom érte, de ugyanolyan rosszul esik most is, mint akkor, és egyike ez is azon dolgoknak, amiket soha nem fogok elfelejteni… Számtalan olyan filmet néztem meg a társaságában az ő kedvéért, amiket ő szeretett, nekem pedig nem tetszettek. És nagyon sok olyant is, ami kifejezetten nagyon, nagyon, nagyon nem tetszett, mondhatni szenvedtem tőlük. De soha nem jutott eszembe azt mondani, hogy menjünk ki a moziból, kapcsoljuk ki, ez rettenetes, ez szar, és ezt hagyjuk abba azonnal.* Főleg nem az első 10 perc után. Egy filmet nem lehet az első pillanattól az utolsóig utálni. Az ötödik perctől az utolsóig már lehet, de az elején mindig meg kell neki adni az esélyt. És nem mintha egy film olyan fontos lehetne… csak ez a gesztus – negatív gesztus – akkor is fájt, és fáj most is. És ami a leginkább fáj, az az, hogy ez az, ami eszembe jut erről a filmről, amiről pedig annyi minden szép és okos gondolat juthatna inkább.
Akartam írni arról, hogy Johnny Depp milyen kivételes módon jóképű és dögös pasi, és ezt tényleg úgy értem, hogy a férfiasságának a módja az, ami különleges, nem pedig a mértéke. Be akartam számolni a strandon történt apróbb összetűzésünkről a helyi kisdedóvóval. Meg ilyesmikről. De most mégsem. Ettől a blog-bénáskodástól meg az Arizónai Álmodozókhoz köthető emlékezéstől elment az életkedvem. És egyébként is késő van, aludnom kell. És még a macskám is hülye.
Tessék, egy ilyen apróságon elbukik egy teljesen jó nap. Néha inkább lennék amnéziás.
*a szerkesztő jegyzete: Szerencsére ilyesmi csak a régi blogban történt. Remélhetőleg a WP nem engedi, hogy lezáratlan parancsot felejtsek egy bejegyzésben.
* a szerkesztő második jegyzete: Nem tudom, miért is volt ilyen lesújtó véleményem a magyar királyi postáról, amikor nem nagyon szokott gondom lenni vele. Gondolom trendből.
* a szerkesztő harmadik, bűntudatos jegyzete: Az azért igaz, hogy a Jeleket az első 40 perc elteltével végigröhögtem.