2006. július hónap bejegyzései

Badacsonyizéhegy – hatodik nap

Közzétéve Szerző:
Válasz

Kitűzött célunk nem volt más, mint eljutni Szigligetre. Mert csak. A házi- és kempinges néni azt mondta, hogy jár arra busz, de csak nagyon ritkán, és egyáltalán nincs messze gyalog sem. Úgyhogy fél dél körül nekiindultunk. És öt után nem sokkal már itthon is voltunk. Szóval olyan nagyon tényleg nem volt messze. De aki szerint a tűző déli napsütésben, aszfalton (az a turistaút, ki gondolta volna?) gyalogolni a fent említett időszakban mindegy 15 km-t nem kifejezetten megterhelő a városlakó BKV-ista szárazföldi patkányoknak, az kipróbálhatja maga is. Egy csöppet oda is kozmáltunk, dacára a nagy fehér ingeknek, amit magunkra húztunk, pedig szent elhatározásom volt, hogy idén nyáron civilben semmi fehéret nem veszek fel, hiszen elég fehéret hordok szolgálatban.

Szép hosszú kirándulás volt, és az aszfalt kikezdte a lábunkat. A várrom meggyőző, nagy kiterjedésű, elég látványos, azaz pontosan olyan, mint az összes többi középkori várrom, bárhol az országban, de talán a világon is. Kästner bácsi szavaival szólva, aki egyet ismer, valamennyit ismeri.

Az út mellett viszont találtunk egy nagyon hangulatos vendéglőt. Első jó tulajdonsága az volt, hogy nem Muskátlinak hívták. A második kiváló tulajdonságával csak akkor találkoztunk, amikor hozta az étlapot. Kár is volna szépíteni a dolgot, nagyon-nagyon jóképű és fiatal pincérfiú volt. Kár, hogy kiderült róla, hogy hiába kedves és hiába néz ki olyan jól, ahogy, nem túl okos. Mondhatni egy kőbalta értelmi színvonalán… ej, nagy kár érte. Pedig már majdnem (eléggé majdnem, de akkor is majdnem) meghívtam a ma esti zenés-táncos buliba. Jól tettem, hogy mégsem hívtam, ugyanis, még ha a tánctudása és a kedvessége elég is lett volna ma estére, a “zenés-táncos eszméletvesztés” néven reklámozott rendezvény kínosan zavarba ejtően szánalmas. Egy hatvanas lepukkant csóka veri a szintetizátort és énekel, és a kutya se táncol, viszont néhányan gyilkos pillantásokkal méregetik.

Na mondjuk egyébként sem vagyok túl nagy véleménnyel az idei nyár balatoni pasifelhozataláról. Az igazán jóképűek (a szigligeti pincérfiú kivételével) mind 15 alattiak, és az idősebbek is buták, utálatosak, rosszindulatúak, vagy nővel vannak vagy a haverjaikkal, ha az utóbbi, akkor fennhangon gusztálják az összes elhaladó nőstényt, ezzel valósítva meg a hozzájuk hasonló hímegyedek párzást megelőző aktusát. De a végső csapást mégis azzal mérték rám, hogy a nem feltűnően udvariatlan, ápolatlan és goromba, megfelelő korú és nem nagyon ronda fickók mind németek. És nem beszélnek angolul se. Amilyen az én formám.*

Csoda hát hogy szokás szerint egyfolytában Álmaim Magas Jóképű Lovagjáról álmodozom? Kellemes tevékenység, főként hogy az ábrándjaimban szereplő lenyomata a valódinak teljességgel az enyém, és nem gyötörnek azok a kétségek, amik a valódi kapcsán mindig előbukkannak. Hozzá még az is lehet, hogy tényleg nincs semmi közöm. Az ebédjeimen kívül legalábbis.

Azt hiszem, ma már nem megyek ki sétálni. A két nagy úszás, a tizennéhány km-es séta, és a leégés önmagában még nem tántorítana el. Az annál inkább, hogy jóanyám már alszik, nem szeretném felkelteni, ő pedig biztos, hogy nem szeretne felkeltődni. Egyedül indulni viszont esti sétára a kísértetfaluban késő este csak nem tűnik jó ötletnek, bármilyen illatok szállonganak is az ablak alatt.

*a szerkesztő jegyzete: Megmondom őszintén, nem emlékszem, hogy ennyire kétségbeesetten pasizni akartam volna, de nincs kizárva, hogy igen. Ahogy az sincs kizárva, hogy valamiért azt gondoltam, hogy pasizni kell akarnom, és ezért igyekeztem akarni. Ki érti ezt?

Badacsony… – ötödik nap

Közzétéve Szerző:
Válasz

Megint késő éjszakára jár az idő. Úgy tűnik, mégis ez a természetes életrendem, az éjszakai ébrenlét és a délelőtti alvás, függetlenül a számítógéptől vagy a civilizáció és elektronika mindenféle termékeitől. Igazoltnak látszik tehát az elméletem, miszerint az emberi faj (vagy bármilyen faj, aminek én egyede vagyok, mert néha vannak kétségeim az emberi mivoltomat illetően) az energiatakarékosság feltalálásakor tért át a nappali ébrenlétre és az éjszakai alvásra, a sötét és világosság váltakozása miatt. Azaz azért vagyunk ébren nappal, amikor aludni kéne, hogy ne kelljen éjszaka világítani. Tehát én csak a természet ősi rendjét követem, amikor nem fekszem le reggelig – és semmi köze a dolognak ahhoz, hogy a számítógép előtt ülök-e. Ma éjjel is Amundsen és Scott urak tartottak ébren. Nem szokásom dokumentumregényt olvasni, ritkán szánom rá magam, lassan haladok vele és nehezen is fogadom be, de azért kifejezetten jól tud esni. Például most is jólesik. De azért nem mesélek róla. Legyen elég annyi, hogy nagy megelégedésemre kikerült a norvég lobogó a Sarkra, és egy hónappal később a Union Jack is.

Ellenben a jelenben, az északi szélesség 46° 47,5′ és keleti hosszúság 17° 28,5′-en, az Antarktiszi tél kellős közepén semmi hasonlóan érdekes nem történik. Sehol egy norvég zászló. Vagy éppen egy angol. A mai nap a legnagyobb jóindulattal sem hasonlítható máshoz, mint egy elfuserált észak-nyugat balatoni körutazáshoz. Elfuserált azért volt, mert a különböző járműnemek összeegyeztethetetlen menetrendjéből kifolyólag minden helyen pont a nem megfelelő idejű megállók eredményeződtek. (Biztos, hogy ezt a mondatot meg lehetne magyarul is fogalmazni, de nekem egyszerűen nem sikerült. Bocs.)

Reggel után vonattal mentünk Badacsonyba. Ez a Badacsony-középsőfalu, aminek nincs utótagja, csak szimplán Badacsonynak hívják, amit még én is meg tudok jegyezni. Ott szűk egy óránk volt, amit bazárnézegetéssel és postalátogatással töltöttünk, aztán kihajóztunk a Keszthely nevű gőzössel -nahát!- Keszthely felé. Fenéket gőzössel, vitorlással. Nem vitorlással, motoros hajóval. (Nem volt éppenséggel egy Fram, de még csak egy Terra Nova vagy Discovery vagy Gjøa sem, de ekkora távra, jégtáblátlan édesvízre megteszi.) A fedélzeten viszont szerencsére sütött a nap, aminek vörös tanújelét a “szandál-lyuk-foltjaimon” lehet megtekinteni, annál éksebben talán már csak az égett bokám beszélhetne, ha tudna. Más alkatrészeim viszont szerencsére nem égtek szénné. A fogyatékos gyerekek is partra szálltak Szigligetnél, úgyhogy túl sok esemény kikötésig nem történt. Mondjuk, azt hiszem, egy hajón jobb is így.

Keszthelyen mintegy két óránk volt. Ezt lángosozásra (nyamm!) és előre nem tervezett, de bizonyos körülmények miatt szükségessé vált fagylaltozásra és banklátogatásra fordítottuk. Erőmön felül próbálkoztam, és ennek ellenére elszomorítóan csekély mértékben sikerült elkerülnöm azokat a helyeket, ahol tavaly jártam. Ha a lelkiállapotom nem lett volna amúgy is a béka ülepe alatti mélységekben, gondolom, ettől úgyis oda vándorolt volna. Persze egyrészt már úgyis mindegy, másrészt pedig tényleg nem Keszthely tehet róla… semmiről. Szóval kár is volna rá haragudni. Csak kínos volt, hogy a viharos ég, a dörgés és a kifejezetten hideg szél is ugyanott ért utol, mint tavaly nyáron.

Szerencsés módon gond nélkül elértük a vonatot Tapolca felé (főként azért, mert emberes késése volt). Így történhetett az is, hogy Tapolcán, ahol elég hosszasan várhattunk volna a csatlakozásra, alig maradt egy óránk – közel sem elegendő a tervezett tavas barlangi csónakázásra, viszont sétálni kicsit túl sok is. Láttunk egy darab parkot, egy darab temetőt és “búfelejtő” és “lesz-vigasz” nevű kocsmákat mellette, meg egy darab közműépítést. Aztán visszamentünk a vasútállomásra rejtvényt fejteni. Nem túl izgi városnézés. Ezek után elég nagy kérdés, hogy mihez kezdjünk a holnappal. Tapolcára mentünk volna tavas barlangozni, legalábbis máig ez volt a terv. De ma ez a vizit olyannyira lehangoló volt, hogy én a magam részéről nem vágyom vissza. Na, majd meglátjuk.

Amint hazaértünk, nem is nagyon volt más vágyunk, mint lezuhanyozni és dögleni. Kicsit szomorú, hogy egész nap utaztunk, de a nap nagy részében konkrétan úton voltunk, és az égvilágon semmit sem láttunk. (Oké, gyakorlatilag semmit. Sokkal jobb.) Az időjárás is ki tudja, miféle irányt vesz, hajnalhoz képest is elég hideg van, pedig csukott zsalukkal ülök idebenn, igaz, az ablak alatt. A nap egyetlen pozitívuma, hogy elég hatékony a szappanos szúnyogcsípés-semlegesítési technikám. A hetedikes kémiakönyvemben olvastam, azt hiszem, akkoriban vettem utoljára komolyan a kémiatanulást.

Ja, és a Déli-sarkot is meghódították. Ketten is. Vagyis két turnusban összesen tízen. Mindegy, a lényeg, hogy elérték és kitűzték a zászlóikat.

Igen, kifejezetten rosszkedvű vagyok, és ez érezhető a semmitmondó beszámolómon is. És azt is tudom, hogy egyáltalán nem kellene, hiszen nincs rá különösebb okom. Csak éppen fáradt vagyok, nyúzott, a vízbe vágyom, vagy ki, sétálni egyet az éjszaka-szagú lápra, ami már az érkezésünk óta vonz. Kicsit lemerített nem csak fizikailag, de érzelmileg is ez a nap. Oké, nem a nap, hanem Keszthely.

Ráadásul még Amundsen is halott. És Scott is. És az sincs kizárva, hogy Elvis is. Én pedig a kutyának se hiányzom, tehát gyakorlatilag akár én is az lehetnék. És akkor így hajnali kettő körül még boldogtalan és morcos se legyek? Szerintem ez már pont belefér. Mert pont mindegy.

Badacsonytudomisén – negyedik nap

Közzétéve Szerző:
Válasz

Expedíciónk mai napján, miután a Scott-felfedezőkkel szemben mintegy 400 km előnyre tettünk szert… nem, tudom, hogy ez egy másik történet, ami csaknem 100 évvel később játszódik, kevésbé életveszélyes, sokkal szegényebb dokumentációval bír és nagyságrendekkel kevésbé jelentékeny történelmi szempontból. Tehát nem előztem meg 400 km-re a Scott-expedíciót, és nem fedeztem fel a Déli-sarkot sem, sőt, tulajdonképp a civilizációt sem hagytam el igazán. Ezért van az, hogy vagy Amundsenről regélek, vagy sokkal kevésbé kalandos eseményekről kell beszámolnom.

A mai nap volt az, főleg a délután egy bizonyos kritikus része, amikor megcsömörlöttem a nyaralástól. Végletesen, hacsak nem véglegesen tört rám az undor, a túltelítettség meg minden egyéb kellemetlenség, ami mind azt sugallta, hogy nekem ebből a nyaralásból pont elegem van. Nem mintha haza akarnék menni, mert az aztán semmivel sem lenne jobb, kivéve talán az alvási és higiéniai feltételeket. Egyszerűen csak pont elég volt. Utoljára a másodikos osztálykirándulásomon, Szerencsen éreztem ilyent. Üldögéltem az emeleten az ablakban, jól akartam érezni magam, de valami odabenn tiltakozott, valami odabenn sírni, dühöngeni, csapkodni akart, valakit jól megütni, és elmenni valahova máshova. Talán nem véletlen, hogy nincsenek igazán emlékeim arról az osztálykirándulásról. Talán ugyanígy lesz négy év múlva az idei, badacsonyi nyaralással is. De ugyanígy elvész és a feledés homályába merül az összes olyan üdülés is, ahol jól éreztem magam. Mit számít akkor a csömör, a nyaralásundor és a magány? De azért sajnáltam magam rendesen. Aztán elmúlt.

Reggel nagy túrának indultunk, megmásztuk a Badacsonyt. Az utat meredeknek, a déli napsütést izzasztónak, a szúnyogpopulációt túl nagynak találtuk. A turistautat lekopott és viharvert jelzések, parlagfű és ál-csalán szegélyezték. Az ál-csalánt onnan lehet megkülönböztetni az igazi csalántól, hogy nem csíp, és nem csipkések a levelei, de amúgy pont ugyanúgy néz ki. Az út egyébként olyan furmányosan kanyarog, hogy aki nem eléggé szemfüles – például mi -, az teljességgel elkerüli a bazaltorgonákat, amiért tulajdonképpen felmászott az ötven fokban a hegy tetejére. Mi ugyanis elmentünk közvetlenül fölöttük, és így nem láttunk belőlük semmit. Néha az ösvényen szembejöttek mindenféle ellen-turisták, őket az alábbi kategóriákba tudom besorolni:

  •  a) közelebbről meg nem határozott mértékű szexuális kapcsolat létesítésére alkalmas helyszínt kereső fiatal párok
  • b) túlbuzgó nagyszülő(k) nem-akarok-kirándulni-menni-otthon-akarok-tévézni unoká(k) társaságában
  • c) eltévedt és a megfelelő utat kereső kirándulók

és végül, de nem utolsó sorban a városban is megfigyelhető, gyakori és ellenséges típus:

  • d) belepusztulok, ha köszönnek nekem.

Végül minden nehézség ellenére, különösebb eltévedés nélkül (hála kiváló navigációs készségeimnek, hihi), közepesen súlyos égési sérüléseket és háromjegyű darabszámú szúnyogcsípést elszenvedve visszajutottunk a kempingbe. Ahol azóta is az olvasó-döglő üzemmódban múlatjuk az időnket. Ezt az elfoglaltságot szakította meg hosszabb-rövidebb időre egy negatív tartományba vándorolt életkedvű mélypont, egy ebéd, egy balatoni szárnyas-etetés és egy rövid, estiszél-illatú séta, amelyen az első (és egyetlen) postaládáig néhány képeslap is részt vett. A szárnyasok meg a séta jók voltak.

Minden este teszünk egy hosszabb-rövidebb sétát. Az én lelkiállapotomnak kétségtelen, hogy jót tesznek, de ennél többet nem tudok róluk. Az is biztos, hogy amikor Badacsonynegyedikfaluból a 71-es főút szélén baktattunk haza, azt már csak én találtam szórakoztatónak. De hát nekem igazából mindegy, hol megyünk, csak menjünk, és érezzem a szagokat. Szeretem a nyár szagait, főleg a napsütötte rétét meg az esti szél illatát. Olyan illanó dolgok ezek, amiket nem lehet megfogni. A naplemente még a rózsaszín cukormázas felhőivel is gyönyörű, de fényképen vagy festményen giccs válik belőle. Az esti szél langyos, fűszeres illatát, vagy a napsütötte rét forró, vadvirágok aromájától terhes földszagát is lehetetlen megragadni, a pot pourri épp olyan távol áll tőle, mintha parfümnek akarnák palackozni. Abból is éppen olyan giccs lenne, mint a naplementés balatoni képeslapokból. (Na nem mintha értenék hozzá, de ezt egyszerűen tudom.) De amikor az esti szél szaga beleissza magát a hajamba, és lámpaoltás után a párnán elterülő hajamból is érzem a természetet, a valóságot, akkor egy kicsit azért elhiszem, hogy jó élni.

Holnap talán nagyobb kalandra indulunk, Keszthely vagy éppen Tapolca felé. Keszthelytől félek kicsit, talán nem is ok nélkül, ez majd kiderül. Persze arra a kérdésre, hogy van-e kifogásom Keszthely ellen, nem mondhattam, és ezért nem is mondtam mást, minthogy természetesen nincs. Miért is lenne? Csak azért, mert tavaly nyáron ott töltöttem néhány napot? Majd igyekszem elvonatkoztatni. Végső soron nem Keszthely tehet róla, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy. Majd arra koncentrálok, hogy legyen mit fényképeznem, legyen miről írnom holnap ilyenkor. A regényvázlataimat úgyis hiába hoztam el, mert a fele otthon maradt. A jegyzeteim fontosabb fele nélkül úgysem tudnék hasznos haladást elérni. Úgyhogy inkább csak olvasok és nyaralok. Aktívan. És igyekszem annyira keveset gondolkozni, amennyit csak lehet. Ennyi olvasás és úszás mellett úgysem jut igazán idő másra.

Kezdek kicsit belefáradni a kemping éttermébe is. A reggeli unalmas, és éppen úgy nélkülözi a zöldségeket, mint az ebéd. Az utóbbihoz ugyan tartozik salátabár is, de az egyrészt nagyon drága, másrészt az összeállításában az az eléggé el nem ítélhető elv a fő irányadó, hogy bármelyik növényre ha elegendő ecetet locsolunk, és megfelelően hosszú ideig hagyjuk benne, saláta lesz belőle. Szerintem nem lesz. Szerintem pont ecetbe áztatott növények lesznek. A reggelihez pedig lassan ölni tudnék egy paradicsomért, egy uborkáért. Arról pedig kár is említést tennem, hogy esténként mennyire hiányzik egy bögre jó kis meleg kakaó.

Így aztán abban próbálok meg bízni, hogy ha holnap átvészeltük a reggelit, bármerre menjünk is tovább, ebédelni valahol a civilizációban fogunk. Legalábbis nagyon remélem. Mert valaminek csak kell tartania bennem a lelket.

A mai napot legjobb, ha egyszerűen elkönyveljük fiaskónak. Talán a sok szúnyogcsípés miatt túl sok mérgező anyag került a vérkeringésembe, és a káros savak felborították az idegrendszerem normális működését. Talán ezért alacsonyabb ilyen sokkal a tűréshatárom és magasabbak hasonlóan sokkal az igényeim a szokásosnál. Talán majd holnap minden más lesz.

Jut eszembe, nem tudja valaki, ki vagy mi az a Ranolder? Errefelé utcát és keresztet is neveztek el róla. Eddig két tippünk van, vagy egy ember, vagy egy szőlőfajta. Szerintem ember. Majd kiderül. Ha egyszer innen élve hazajutok, majd elolvasom az internetben.

Badacsonyhogyhívják – harmadik nap

Közzétéve Szerző:
Válasz

Nagyon késő van, aludnom kéne. Főleg, hogy holnapra kirándulást terveztünk. De az alvászavar, vagy, a pontosság kedvéért az alvásra való képtelenség, avagy nemalvás-zavar (álmatlanság?) olyasmi, amit nem lehet túl könnyen otthon hagyni. Nem is sikerült. Pedig nem alszom napközben, és álmos is vagyok, teszek is érte, hogy elfáradjak, és mégis. Múlt éjjel is rémesen aludtam, most pedig attól való rettegésemben virrasztok, hogy ma sem lesz ez másként.

Egyébként sajnos mégis elég kényelmetlen a szoba. A párna vastag, nehéz és nincs tartása, az ágy nekem túl kemény, viszont minden mozdulatra hullámzik, mint a Balaton. Székünk nincs, csak egy támlátlan puff, és egy törpe kárpitozott szék, amin nem nagyon esik kényelmes ülés, a fürdőszobának pedig csak a szobán keresztül van szellőzése. A zuhany egyébként az a nyomógombos fazon, ami az uszodákban szokott lenni, egyféle hőfokkal, 45 másodperces időtartamig hajlandó spriccelni a nem állítható zuhanyfejből a kellemetlenül meleg vizet. Hát ezért mondom, hogy ez egy teljesen alkalmatlan szoba, nem tölti be azt a szerepet, amit kellene, miszerint lehetőséget nyújthatna a pihenésre és az alvásra. Emellett kopár és sivár is. És mindezt nem azért mondom, mert egy örök elégedetlen vagyok – nem vagyok az, csak egy kicsit -, hanem mert fáj a hátam, a derekam, a nyakam, és mert hajnali negyed egy elmúlt már, és nincs bátorságom tovább olvasni, de aludni sem. Nem mintha horrort olvasnék, arról évekkel ezelőtt leszoktam már, nem nekem való, főleg nem lefekvés előtt. Egyszerűen csak az önuralmam, az a kevés is, ami szokott lenni, szabadságra ment, és képtelen vagyok abbahagyni. Bolti szakkifejezéssel élve rácuppantam az Antarktiszra. Láttunk már ilyent, elmúlik.*

Hogy egyébként nyaralni vagyok mostanság, és az E. O. R. B. F. esetleg túlmutathatna a hisztis kamasznaplón, és hasonlíthatna egy úti beszámolóra? Jogos a panasz, jogos az elvárás. Mesélek.

A reggeli utánra időzített úszás alkalmával nagyszerű megfigyeléseket végeztem, és le is vontam az egyetlen ésszerű következtetést: hajnali 9 előtt azért nincs senki a strandon, mert HIDEG a víz. De úgy értem, hogy tényleg hideg, olyan fogvacogtatóan, igazán hideg. Ezt gondoltam, megosztom a nagyérdeművel. (Egyébként nedves is. Csak úgy mondom.)

A tegnapi kudarcba fulladt kísérletek után ma céltudatosan felszálltunk az első adandó vonatra, és beutaztunk a régió nagyvárosába. Azt is Badacsonyvalaminek hívják, csak éppen az egy Badacsony-másikvalami, mint ahol táborozunk. Mintha valami T-betűs lenne, de ebben nem vagyok biztos. Szégyenletesen rossz vagyok helynevekből. A nagyvárosi jelleget az hivatott jelezni, hogy a vasútállomáson két sínpár is fut, és hogy fizetős a strand. Ezektől az apró jelektől eltekintve éppen olyan kihalt kísértetfalu, mint itt a környéken minden. A városközpontot a bazalttemplom, és az egy üzlethelyiségbe tömörült, egyéni szimbiózisban élő posta, papír- és szuvenírbolt és temetkezési vállalkozás alkotja. Ezt mintegy másfél órás bolyongás után állapítottuk meg, ugyanis a tűző napon ennyi időbe került megbizonyosodni arról, hogy ennél központabb központ nincs a környéken. A déli napsütésben való sétára természetesen okos pesti lyány lévén spagettipántos ruhácskában kerítettem sort, aminek pecsenyeszín alapon fehér lenyomata mindazon szemérmetlenek számára megtekinthető, akik túl közel merészkednek napégette tagjaimhoz. Miután mindezt a mintegy öt perc alatt befogadható látványosságot megtekintettük, sétára indultunk a Badacsonymásikfalu és Badacsonykempingfalu közötti Badacsonyharmadikfalu felé. Ez a középső BHF annyival több fejlettséget árul el szomszédainál, hogy hosszú bazársorral bír. Emellett a vasútállomáson potom 80 Ft ellenérték fejében használható a nyilvános illemhely, ám cserébe a nagyon fiatal és nagyon közlékeny vécésnénit is végig kell hallgatni.

Tettem szert kiváló fehér szalmakalapra, amiről utólag kiderült, hogy papírból készült ugyan, de ez nem sokat von le az amúgy sem komoly esztétikai értékéből. Egy darabig még parádéztam az új szerzeménnyel a fejemen, próbáltam abban a hiábavaló hitben ringatni magam, hogy nagyon nőiesen festek, és talán még szép is vagyok, aztán úgy döntöttünk, hogy nem várunk a következő vonatra, ami csak két óra múlva kegyeskedik arra haladni, hanem hazasétálunk. Mindazok okulására, akik nem látják maguk előtt a Balaton éjszaki partjának a térképét, elmesélem, hogy a Badacsony déli – víz felőli – oldalát sikerült, ha nem is teljes félkörben, de mintegy 130°-ban megkerülni, déli 11 és fél 1 között. Napszúrást nem kaptunk, a továbbiak tekintetében lásd a pecsenyeszín hivatkozást megközelítőleg egy bekezdéssel feljebb.

Így történhetett, hogy miután visszaértünk a kempingbe, nem indultunk újabb kalandok keresésére, az ebéd, az eső és a vihar, a képeslapok és az Antarktisz meghódítása éppen elegendő program egy olyan délutánra, amelynek a délelőttjén harmadfokú égési sérüléseket szereztünk. Bárki beláthassa, hogy ez egy igen aktív pihenéssel töltött nap lett volna már így is. Mi pedig emellett még strandoltunk, úsztunk, és kacsákat meg hattyúkat is etettünk (nagyon óvatosan és vigyázva, nehogy elkapjuk a madárinfluenzát).

*a szerkesztő jegyzete: Az Antarktisz még így öt év elteltével nem múlt el.

Badacsonyvalami – második nap

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ez a mai nap ha röviden akarnám kifejezni magam (röviden és egyszerűen, ahogy nem szokásom, ahogyan amúgy is képtelen vagyok, és ahogy ezen okokból meg sem próbálom, mert nem is akarom), a tökéletes semmittevés jegyében telt. Bár tapasztalt és rutinos naplopó vagyok, tulajdonképp azt hiszem, még oklevelet is érdemelnék belőle, meg kell, hogy állapítsam, hogy a mai teljesítmény még vasárnaphoz és profihoz képest is kiemelkedő volt. Hát ennyire.

Kipróbáltuk a szállással együtt járó reggelilehetőséget, egészen barátságos. Bár kakaó nincs (de az úgyis estére való), és a teaválaszték elég gyér, az a megérzésem van, hogy jövő hét végéig még valahogy el fogjuk viselni. Az egyetlen egyértelmű hátránya az, hogy nagyon idétlen kék karszalagot kell hordani a reggelizéshez, hogy ne vágjanak meg fejenként 950 Ft-ra a reggeliért, és csak egyetlen előnye van, miszerint reggeli után le lehet venni. Annyira tehát nem súlyos gond, na.

A nap további részét úszással, napozással meg olvasással és alvással töltöttük, egészen késő estig, a fentebb ismertetett tevékenységek közül legfeljebb kettőt – és nem bármely kettőt – űzve szimultán. Az eredményeim fürdőszobai világítás mellett már majdnem észlelhetők: ha valaki olyan alapossággal figyeli meg a bikini takarta és nem takarta bőrfelületek közötti eltérést, mint én tettem ma, akkor az talán már láthatna is árnyalatnyi különbségeket, mielőtt csillagokat látna a pofontól, amit ilyen mérvű bizalmaskodás esetén kiutalnék neki. Szóval a színemen muszáj lesz még dolgozni, hogy a nyaralás végeztével legalább úgy nézzek ki, mint egy egészséges ember télen. Ha másképp nem megy, veszek az utolsó napokban önbarnítót :) De hát tényleg milyen ciki úgy érni haza a nyaralásból, hogy mindenki szánakozva kérdezgeti, hogy miért nem mozdultam ki a lakásból?

Furcsa dolog ez a barna-megszállottság, mintha a színnel lehetne mérni a nyaralás minőségét, hogy ki milyen jól érezte magát. Mintegy száz esztendővel ezelőtt az volt az illendő, ha egy lány (ifjú hölgy) nyár végére is hófehér bőrrel tért vissza a munkájába vagy a tanintézményébe. Ezt pedig természetesen az által érték el, hogy csak akkor mozdultak ki a házból, amikor feltétlenül szükséges volt, és akkor is csak szigorúan főkötőben. Most meg? Na ezért (is) hiszem azt, hogy kicsit bolond az emberiség. Ciki fehéren visszamenni dolgozni a szabadság után, de még annál is cikibb vörösen.

A víz jó. A Balatonban nagyon, a medencében annyira nem. Az ugyanis klóros és ezáltal elég büdös, viszont legalább tiszta. A Balaton csak Balaton-szagú, és közel sem tiszta. Oké, tényleg nem egy Adria, ahol a víz alatt még a lábujjaidat is tisztán látod. Tényleg imádom a tengert meg Horvátországot, és az elmúlt években az a négy hét, amit ott töltöttem, egytől egyig csodálatos volt… de most valahogy mégsem bánom, hogy itt vagyok. Idén annyi minden más – idén gyakorlatilag minden más. Dolgozom, nincs nyári szünet. A fiúk nélkül vagyunk, kettesben. Kevés pénzből. Amúgy sincs senkim az idén, akivel nyaralni mehetnék. Nagyon sok év óta ez az első nyár, amikor “csak” egyszer, egy helyen nyaralok. Se tábor, se pasi, se barátok. Persze ez sem rossz, csak éppen elég magányos. Ketten vagyunk, senki más. Nincs kihez szólni, csak egymáshoz, na meg nekem itt van esténként a füzet. Bár szívem szerint írnék egész nap.

Kicsit bánatosan nézek néha a telefonra – se hívás, se SMS, se semmi. Senkinek sem hiányzom. Tudom, hogy még csak második napja vagyok itt, tudom, hogy mindenkinek ezer dolga van odahaza. De azt is tudom, hogy kínoz a magány, és ezen mit sem segítenek az észérvek. Nem segít a számtalan képeslap, amit minden évben küldök. Én soha nem kapok egyet sem, a legtöbbet meg sem köszönik. Idén nem is küldök már sokat. Minek? Na meg nem is nagyon lenne kinek. Tényleg nincsenek barátaim. Tudom, hogy ez nagyban az én hibám. (Ki másé lehetne?) De ettől a tudattól cseppet sem könnyebb elviselni.

Ezért anekdotázom egyfolytában, ezért emlegetek neveket és eseményeket, kapaszkodom a való életbe, mindenbe és mindenkibe. Ezért is volna hazugság, de legalábbis féligazság, hogy állandóan a Magas Jóképűn jár az eszem. Na nem mintha nem lenne nagyon is gyakori vendég az álmaimban, az éjszakaiakban csak úgy, mint a nappaliakban. Rengeteget gondolok Rá, de nem ő az egyetlen. Itt motoszkál a fejemben mindenki, akiből akár csak egy jó szót, kedves gesztust kinézek.

Igazából a vízről akartam írni meg a napról, az esti sétáról, az írásról, a fotózásról, a “minden pasi görény”-regényekről, amiket mostanában olvasok, arról, hogy felejtem el mindig a falu nevét, ahol lakunk, és arról, hogy hogyan indultunk el majdnem a városba. Így sikerült. Most már fáradt vagyok, és fáj az írástól elszokott kezem. Odakint is elcsendesedtek már a focinézők… tényleg aludnom kéne. Majd mesélek ezekről a dolgokról egyszer máskor.