2006. július hónap bejegyzései

Badacsonyizé – első nap

Közzétéve Szerző:
Válasz

Üdvözöljük Önöket, kedves nézőink ezen a gyönyörű estén, amikor mintegy egy évnyi kihagyás után ismételten jelentkezik az “Egy Offline Rekedt Blogger Feljegyzései”, vadi új, soha nem látott részekkel. Hogy ez milyen döbbenetesen nagyszerűen érdektelen? Pontosan!

Bár a tervezettnél csaknem egy órával később indultunk (csak) – ez egyébként szerény véleményem szerint rekord a család történetében -, teljesen jó időt futottunk. Igaz, ha hagyom magam rábeszélni az útközbeni városnézős megállókra, talán még most sem lennénk itt. Az, meg kell, hogy mondjam, sokkal jellemzőbb volna a család történetében eddig előfordult nyaralásokra.

A hely eddig, az első benyomások alapján kellemesnek tűnik, bár kisebb csalódások – természetszerűleg – értek már. A szoba nagyon pici, berendezését talán legjobban a minimalista szóval lehetne leírni. Ha mondjuk legalább a társalgóban volna egy asztal, akkor nem zavarna ennyire, hogy a szobában nincs. Persze ha lenne se tudnék most kimenni, mert az egész ház tele van németekkel, akik a meccset nézik. Javukra legyen mondva, elég csendesen vannak… unalmas lenne a meccs? Ja, és mit keresnek németek egy eldugott, elhagyatott, isten háta mögötti panzióban, ahova mi indultunk? A szoba után a második számú csalódás: a motel valóban mindössze tíz szobás, aminek a fele üres, ami a fekvését illeti, észak-déli irányban húzódik a háromszáz sátor- és ötven lakókocsihelyes kemping faházakkal ellentétes végén. Hupsz. Ígyjárás, tudom.

Ami viszont mégiscsak jó, az a strand meg a medence meg az étterem, szóval a pillanatnyi meglátásom szerint elég jól ki fogjuk bírni itt :) Amennyiben az első délutáni szunyókálásom mérvadó kísérleti eredmény, akkor az ágy is kényelmes. Jó lesz. Eldöntöttem, és döntésem megingathatatlan. Mert nyaralni jó.

Kalandokat egyelőre nem nagyon tudok mesélni, ami tekintetbe véve azt, hogy eddig nem történtek, nem túl meglepő. Ettünk, úsztam, aludtam, úsztam és sétáltunk. A gyomrom kicsit elégedetlenkedik, szilárd táplálékra vágyik (jogosan, hiszen az elmúlt időszakban eléggé elkényeztettem ilyen téren), ami nem is lenne baj, ha lenne olyanunk. A barack, eper és egyéb növények, amiket hoztunk magunkkal, nem esnek a szilárd táplálék kategóriájába. Kénytelenség lesz kivárni a reggelt.

Egyébiránt kicsit még nyomorult a lelkem. Akárhogy is vesszük, esténként szokott lenni egy kedves, szőrös és zajos narancssárga macskám, egy klaviatúrám, ami sokkal könnyebben engedelmeskedik, mint a fél éve nem használt töltőtoll. Arról nem is beszélve, hogy minden este általában kétjegyű számokban mérhető azoknak az óráknak a száma, amíg bizonyos, meg nem nevezett személyeket láthatok.

Hát, ez van. Most viszont lassan lámpát oltok és ablakot nyitok, azért ebben a sorrendben, hogy a hőmérséklet bejöhessen, a szúnyogok pedig ne. Mert ez egy praktikussági indítvány.

2006.07.07.

Közzétéve Szerző:
Válasz

Reggel elutazom. Azt hiszem, örülök neki. A betörők lesznek szívesek nem örülni: egyrészt, ha szeretnének hozni valamit, nagyon kedves tőlük, másrészt nem marad üresen a lakás. Szóval kár próbálkozni.

Mindenesetre semmi mást nem várok ettől a bő egy héttől, mint feltöltődést, pihenést. Erre van szükségem ugyanis. Arra, hogy egy darab embernek se kelljen ugrálnom, hogy senki ne várja tőlem se a vásárlók, se a kollégák, se az úgynevezett barátaim közül, hogy megoldjam a problémáit, legyenek ezek szakmaiak vagy magánéletiek vagy akármilyenek.

Ó, tudom én, hogy megvannak a nyaralásnak az árnyoldalai. Például előfordulhat, hogy olyan szobában fogok lakni, ahol nem verem be a fejem a plafonba. És ahol az ágy nem szaglik macskapisitől. Na jó, igazából is. Tudom, hogy aggódni fogok a nagyszüleimért, mert mindig aggódom értük. Tudom, hogy hiányozni fog a macska, az egér, de még a Hosszú is (pedig ott vannak egymásnak az egérrel, na de nekem meg egyikük sem lesz ott). Talán még a kollégáknak az az elenyésző része is hiányozni fog, akikkel jóban vagyok, sőt – mert még olyanok is vannak -, akikkel soha nem rúgtam még össze a port, akik még soha nem bántottak meg iszonyatosan, akik még sose neveztek idiótának. És valószínűleg éppen olyan magányos leszek, mint idehaza.

A PMS azért vacak dolog, mert mindenkihez utálatos vagyok tőle. Az egy dolog, hogy megérdemlik, csak egyszerűen ilyenkor nem nyelem le azokat a dolgokat, mint egyébként. De amiért még vackabb, az nem más, minthogy holnap megyek nyaralni. Hahó, Balaton! Én úszni akarok! Elmegy a fenébe a biológiai ritmusom (nem, kivételesen nem a bioritmusom.) Persze megszokhatnám, hogy mindig, minden egyes évben éppen a nyaralás alatt üt be a télapó (legalább nyáron menne szabadságra, tuti jobban érzi magát Lappföldön, és én is jobban érzem magam, ha ott van), függetlenül attól, hogy pontosan úgy tűzzük ki a nyaralás időpontját, hogy beleessen vagy pontosan úgy, hogy ne essen bele. Bár persze lehet, hogy a télapó is szeret nyaralni. Mindegy. Szóval nem vagyok túl boldog.

Aminek örülök, az a szemtelenül szívecskés szoknyám, ami tegnap végre elkészült, és ennek örömére ma abban flangáltam a városban. A metró ajtajában látott tükörképek kifejezett mulatságomra szolgáltak: minden egyes pillantás megállapodott a fenekemre – akarom mondani a szoknyám fenekére – illesztett szemtelenül szívecskealakú folton. Szóval teljes a siker. Nem utazom különösebben nagy ruhatárral, de a szívecskés régi-új szoknya biztos, hogy jön. (Annál nagyobb könyvtárral utazom, de hát ez szinte természetes. Tavaly nyáron a buszra fejenként két csomagot lehetett feladni. Így volt egy-egy ruhás-törülközős-cipős-ilyesmis hátizsákunk, egy nagy zsáknyi ennivaló és egy bőröndnyi könyv. Nem néztek hülyének a többi emberek, dehogy. Sosem szoktak.)

Azon gondolkozom még, hogy csomagoljak-e most, és aludjak utána, vagy keljek fel 15 perccel korábban és csomagoljak-e össze akkor (általában “az indulás előtt közvetlenül” csomagolási modell jobban szokott működni, de magasabb stresszel jár), vagy ne is aludjak egyáltalán, hanem olvassak egész éjjel? Fontos szempont, hogy nem akarom még jobban felzaklatni a macskámat. Már így is elég ideges, mert persze, hogy nem kerülte el a figyelmét, hogy lejöttek a bőröndök a szekrény tetejéről. Figyelmes és okos állat, és pontosan tudja, hogy a bőröndök a szoba közepén semmi jót nem jelentenek. Amikor aztán valaki kinyit egy bőröndöt, és elkezd csomagolni, az első elfordulás alkalmával egy narancssárga szőrgömböc is becsomagolja magát. Ha nem lenne ennyire szomorú, tulajdonképp akár vicces is lehetne. Azt is tudom előre, hogy amikor majd hazajövök, egy pár órán át nem áll majd szóba velem, dühös lesz és sértődött, és ki kell várnom, amíg újra idejön majd hozzám, a szemembe nyomja a ronda vizes orrát, a fogait megköszörüli az orromon, kurrog és dorombol kicsit, megkarmolja a testrészeimet, aztán összegömbölyödik az ölemben, és elégedetten szuszog. Ez ugyanis minden fizikai kellemetlenség ellenére nagyon jót tesz a lelkemnek. Mert a macska már csak egy ilyen csodalény.

Azt hiszem, most csak írok egy listát, és reggel csomagolok. Most olvasni szeretnék, és utána esetleg aludni kicsit. Nem sokat, hogy fáradt legyek, és aludjak a kocsiban is – nem akarom ébren tölteni az utat. Még kell kerítenem egy üres, és két (bizonyos) többnyire üres jegyzetfüzetet, meg elő kell ásnom valahonnan szegény, sokat szolgált és mostanában sokat szenvedett töltőtollamat. Magányos szerencsétlen, és unatkozik, csak mint én. Kivéve, hogy neki nincs semmi dolga már egy jó ideje, és ebben eléggé különbözünk. De most aztán lesz. Szent elhatározásom, hogy ha lesz is internetezési lehetőség, nem használom ki. Nem fogok se emailt nézni, se fórumokat, se blogot írni, se semmi ilyesmit. Telefonálni is csak a minimálisat. Kacérkodom a gondolattal, hogy csak esténként kapcsolom majd be pár órára. Elvégre szabadság és nyaralás van, nem igaz?

Kell majd még vennem néhány dolgot reggel. Nem sokat, csak pár apróságot. Amit ma kellett volna, csak ma (szokás szerint) bénán osztottam be az időmet. Például úgy éreztem, hogy a legjobb lenne e-bookot olvasni, csak annak az a nehézkes tulajdonsága van, hogy helyhez kötött (mint a Széchényi Könyvtár) és nem igazán hordozható az olvasnivaló. Így aztán negyed 3 előtt ki se mozdultam a lakásból, és ez rányomta a bélyegét az egész napomra. Aztán késő délután kvízeltem. Ezer éve nem volt már ilyen, ki is jöttem a gyakorlatból. Annyi szerencsém volt, hogy “hazai pályán” mozogtam, mert Harry Potter témában utaztunk, és abban, ha nem is vagyok a legjobb (főleg, hogy egy csomót késtem az elejéről) azért az élmezőnyben vagyok. Este pedig egerésztünk. Találkoztam a Magas Jóképűvel – magasabb és jóképűbb volt mint valaha, jól áll neki a civil ruha, és a városi háttér -, eligazítottam, hogy hogyan kell helyesen vigyázni egy egérre (mert az aztán nagyon bonyolult), és villamosoztunk kicsit. Vicces volt nézni az embereket, ahogy leplezetlenül bámultak. Mintha annyira extrém látvány lenne egy átlagos kinézetű lány szívecskés szoknyában egy baromi nagy kék-narancssárga ketreccel a hóna alatt és egy egérbefőttel a másik kezében, maga mellett egy szokatlanul dögös és az egérrel beszélgető fiatalemberrel. Úgy tűnt, hogy jól ki fognak majd jönni egymással, de azért meghálálom majd valamiképp.

Most pedig előkerítem az univerzális mit-vigyek-magammal-ha-elutazom listámat, valahol a Dokumentumok könyvtárban kell lapítania, a téli utazásra (*) és pasival utazásra (<3) szimbólumokkal jelölt tételeket kihúzom, és akkor reggel már tényleg nem lesz más dolgom, mit rohangálni, és mindent bedobálni az első utamba kerülő bőröndbe. Meg esetleg eltenni biztonságos helyre a benti szekrénykulcsomat, lejelszavazni a számítógépet és beágyazni. Aztán pedig megyünk nyaralni. És fogom lógatni a végtagjaimat a Balatonba, és ha a télapó is úgy gondolja, akkor egyéb tagjaimat is. És bármit is gondoljon az az identitás- és évszakzavaros nagy hasú piros gonosz, legfeljebb szoknyában és bikinifelsőben fogok napozni, de ha addig élek is, csokibarnára sülve jövök haza. Legalább magamhoz képest.

Jók legyetek, kedves gyerekek, vigyázzatok magatokra, vigyázzatok a házra, tudjátok, hogy szeretlek titeket (kivéve, akit nem), bírjátok ki nélkülem ezt a pár napot, nem hiszem, hogy nehéz lenne, és legyetek jók még akkor is, amikor majd nem leszek itt, hogy vigyázó tekintetemet reátok vethessem. Szervusztok.

(ps: ha mindenféle jövendölések igaznak bizonyulnak, akkor jövőre tuti nem ilyenkor nyaralok. Azt számolja, tervezi és reméli mindenki, hogy ilyenkor fog megjelenni a HP7 – márpedig ha így lesz, mert tényleg olyan mágikus szám a 7, logikusnak is tűnik a 07/07/07, főleg, hogy szombatra esik – akkor bizony én elmegyek bulizni. Még akkor is, hogyha csak úgy, mint a korábbi években, addigra már lesz saját példányom. Egyébként vannak elméleteim a HP7-ről, bár nem a történetről, inkább a jelenségről, de ezeket már csak akkor osztom meg a nagyérdeművel, ha hazajöttem. De becsszóra, ez is felkerül a listámra azon témák közé, amiket egyszer majd kifejtek. Nagyon jó kis lista ám az, tele van a géniuszom termékeivel.)

Pollyanna

Közzétéve Szerző:
Válasz

Jelentem, a betűböjtöt beszüntettem. De elég alaposan. Hogy miért? Nem tudom. Egyszerűen csak. Mert a betű az kell. Táplálék. A létfenntartáshoz nélkülözhetetlen. És egyébként is: annyi jó könyv van a világon! Persze hallottam már olyant, nem is olyan régen, hogy irodalmat olvasni olyan öncélú dolog. Hát az eszem megáll. Jó, legyen öncélú. És? A szórakozás bármely más fajtája nem az? Elmenni a moziba és megnézni egy filmet szolgál bármi más célt azon kívül, hogy jól érezd magad? (És esetleg egy másfél órára kikapcsold a gondolataidat, elmélyülj egy fiktív valóságban, és egyáltalán, kimozdulj otthonról.) Elmenni a diszkóba és táncolni és jól berúgni miféle célt szolgál a szabadidő eltöltésén, szórakozáson, és a fentebb zárójelben ismertetett indokon kívül? Na és kirándulni egyet? Vagy pasziánszozni? Igen, a szórakozás már csak ilyen öncélú dolog. Aki pedig engem ezért le mer szólni, az szégyellje el magát, és gondoljon arra, hogy ő miféle öncélú elfoglaltságokat űz. Mint mondjuk koncertlátogatás és zenei közvetítések nézése a tévében, és az érdeklődésének megfelelő non-fiction olvasása. Például. :)

Szóval lehet, sőt, belátom, biztos, hogy irodalmat olvasni öncélú elfoglaltság. De azt már nem látom be, hogy bármit is ártott volna nekem az a meg merem kockáztatni, hogy milliónyi oldal, amin átrágtam már magam. Na jó, annyi talán nem. Csak nagyvonalú számításokat végeztem, amilyeneket hajnali kettő táján még hajlandó vagyok elvégezni, szóval semmi olyan komolyabbat, amihez gondolkodni kell. De ha azt vesszük, hogy 5-6 éves korom óta egyfolytában olvasok, és általában elég nagy intenzitással (bár bevallom, hogy voltak hosszabb-rövidebb, de inkább rövidebb kihagyásaim), és az idén vezetett mérlegem alapján az első félévben elolvastam kereken 50 kötetet, akkor talán nem nagyképű az a kijelentés, hogy életem során elérem még az egymillió elolvasott oldalt. Kivéve, ha holnap elüt egy autó és meghalok, vagy ilyesmi. De mondjuk az elkövetkező 30 évben akár… Vagy nem tudom, nem akarok hülyeséget beszélni.

Ma volt is egy ilyen röpke párbeszéd:
– Ő szerinted angol vagy amerikai? (Ken Kesey-ről volt szó egyébként.)
– Szerintem amerikai, de lehet, hogy most hülyeséget mondtam.
– Nem nagyon szoktál hülyeséget beszélni…
– Hát, ööö, de. Jó, tárgyi dolgokban annyira talán nem.
– … csak amikor beszélsz.
– Azaz egyfolytában?
– Ühüm.

Egyébként tényleg amerikai. Tehát nem beszéltem hülyeséget. Kivételesen.

De ott tartottam, hogy szerintem nem ártott meg nekem a sok könyv meg a sok betű. Most találtam rá újra Pollyannára. Tetszenek tudni, kicsoda Pollyanna? Eleanor H. Porter néni írta, még nagyon régen, vagy száz éve, és egy elvarázsolt csodabogár kislányról szól, aki az örömjátékot játszva elvarázsolja az egész kisvárost, na meg a világot is. Az élet játéka című regény nagyon kedves*, és nagyon klassz, hogy a Szent István társulat rendszeresen kiadja. Az az egy nagy bajom van vele, hogy korábban különböző régebbi kiadásokban olvastam, merthogy saját példánnyal nem bírtam az idei Könyvhétig, és az új kiadásban is benne maradtak ugyanazok a helyesírási és szerkesztési hibák, amiket már régen is ki tudtam szúrni. Soha senki nem nézi át a szöveget utánnyomás előtt? Az illusztrációk hol egy fejezettel később, hol egy fejezettel korábban szerepelnek, mint ahogy a szövegben előfordulnak, A Timothy nevű karakter egyszer Tom, és rengeteg a helyesírási, főként egybe- és különírási hiba, arról nem is beszélve, hogy nem következetes a szóhasználat. Azt nem bánom, hogy a neveket félig lefordították, bár az amerikai filmekhez szokott fülnek furcsa a Bean Jimmy és a Whittier Pollyanna vagy a Pendleton John név. De annak nem örülök, hogy nem sikerül egyszer átnézni azt a nyomorult szöveget. Hát nem arra való a kiadó?

Szóval a kezembe akadt Pollyanna újra. Nem most olvastam – természetesen – először. De eszembe jutott olvasás közben az is, hogy a valóságban bármilyen elviselhetetlen és idegesítő volna Pollyanna, a könyvből mégiscsak szeretnivaló figuraként lép elénk (már persze a történetnek abban a részében, amikor még nem bénult le a lába és tud lépni). Kislánykoromban bizony ilyen példaképeim voltak, mint Pollyanna, aki örülni tanítja az embereket, és Anne Shirley, aki napsütést lop az életekbe, vagy Lotte Körner és Luise Palffy, akik okosak és bátrak, és elsimítják a nehézségeket, vagy Louisa Alcott régimódi lánya, Polly Milton… És nem mondom, hogy ilyen lettem, vagy valami, mert nem vagyok ez a napsugaras világmegváltó, földre szállt angyal, de nem hiszem, hogy káromra vált volna ilyesmiről álmodozni, sőt. Nem is tudom, ki divatos példakép mostanság a tizenkevés éves lányok körében. Talán utána kéne néznem. Csak nem nagyon ismerek már tizenkevés éves lányokat. Akiket ismertem pár éve, azok már mind tizensok éves lányok.

Ah, sebaj. A lényeg az, hogy elolvastam Pollyannát, meg az, hogy van egy nagy tonna könyvem a nyaralásra, meg hogy szombat reggel megyünk, és hogy jó lesz. És az is, hogy ha most bebújok az ágyba, akkor mellém fog kucorodni a macska, és az is jó lesz. Mert azért, akárhogy is vesszük, bármennyire is perverznek hangzik, nagyon kedves, és tulajdonképp intim gesztus a macskától, hogy odafekszik mellém. Ha már másom nincs, akivel megosszam az ágyamat – és most kifejezetten “csak” az együtt alvásra gondolok -, legalább a macska fejét megsimogathatom, legalább neki kívánhatok jó éjszakát, legalább az ő mancsát a kezembe foghatom, és úgy alhatok el, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Mert hát csak enyhít valamit a kínzó éjszakai magányon ez a rettenetes Narancssárga. (Mert az éjszakai magány igenis teljesen más, mint a nappali magány. A nappali magány leküzdhetőbb, mert olyankor vannak más emberek is ébren, és ha máshol nem, hát egy telefonhívás árán hallhatsz emberi szót. De az éjjeli magány sokkalta kínzóbb, mert tudod, hogy mindenki alszik, és tudod, de legalábbis én tudom, hogy nincs senkim az ég világon, akihez, ha most úgy hozná a sors, becsöngethetnél. Persze, rokonok biztos beengednének meg ilyesmi, de nem erre gondolok. Csak arra, hogy ha éppen vágyom egy jó szóra, akkor nem tudok kihez fordulni. Nem mintha nappal megkapnám azt a jó szót bárkitől, csak akkor valahogy nem fáj ennyire.)

Inkább tényleg lefekszem. Becsukom a szemem, és újra meg újra abba a szobába képzelem magam, ami egyszer majd az enyém lesz. Nem tudom, hol van, nem tudom, mekkora, de azt tudom, hogy az enyém lesz, és én boldog leszek benne. Vidám fehér-sárga függönyöket képzelek az ablak mellé, egy széles és kényelmes ágyat az ajtó mellé, az egy falra egy hatalmas és hosszú polcot álmodtam, ahol minden elfér, ahol minden kötetnek megvan a maga helye, és ahol lehet rendet tartani. A polc tetején sorakoznak az elefántok. Valahol, a polcok mellett, vagy között, vagy előtt, de mindenképp a környékükön egy fotel van – amolyan nehéz, strapabíró darab, a függönyhöz passzoló huzatban, ami nem csak irányban ülve kényelmes, hanem keresztbe is – és természetesen állólámpa. A sarokba szekrényt állítottam gondolatban, nem nagyot, éppen csak elegendőt, az egyik oldala fiókos és fölötte polcos, a másik része akasztós. Az ablakban virágok, az ablak előtt íróasztal, és egy kényelmes irodaszék, olyan, aminek karfája is van, és ami nem ennyire kemény. Hátha leszek még egyszer egyetemista. Bár soha, iskolás koromban sem tanultam soha asztalnál. De akkor is… Emellett a számítógép (mert azt tényleg nem praktikus az íróasztalra tenni, bárki beláthassa), és a számítógépasztal mellett egy nagy kartondoboz, amibe bele lehet szórni a CD-ket, gyertyát, gyufát, füstölőt, levetett zoknit, meg mindenféle hasonló egyebet, ami itt felhalmozódik. És ha egyszer rendet akarok tenni, akkor csak kiürítem a dobozt. A gép mellett a falon lesz egy parafa tábla. Nem szeretem, hogy a fontos papírokat az asztalon álló sok réteg holmi közül kell előásni, hogy a határidőim csak a levelezőprogramomban vannak meg, és hogy a monitorom széle tele van ragasztgatva cédulákkal. Mostanra már körbeértünk a szobán, visszataláltunk az ágyas sarokba. Az ágy fölött természetesen maradnak a képek. Talán nem egészen ebben az elrendezésben, és optimális esetben még marad hely üresen, ahova ki lehet még tenni más képeket is, például a kék szívecskéset, aminek jelenleg, akármennyire is igyekszem, nem tudok helyet találni. Vidám, szellős, de mozaikos elrendezésben fognak elférni a fényképek, a préselt virágok, az elefántok, a harkály, a léghajó, az álomfogó, a repülő madár, a tányér, és a falilámpa. Mert a lámpa jó. Az marad. Szóval csak lehunyom a szemem, odaképzelem magam az otthonosságnak ebbe a kis szegletébe, gondolatban körbenézek bár persze “csak” a nagyszerű könyvespolcot látom, ami uralja a szobát, meg a szekrényt, és a lemenő napot az ablakban, meg a virágokat a párkányon, és a kisegeret a fiókos szekrény tetején, meg a fotelt és az állólámpát, de ez pont elég. Képzeletben lerúgom a nagy, szőrös mamuszt a lábamról, bebújok az ágyba, az éjjeliszekrény előtti kosarában megsimogatom a macskát, aki persze rögvest felugrik mellém, elvackolódunk a takaró alatt, még végig nézek a falon a fejem fölött, mosolygok kicsit a barátokra meg az emlékekre, aztán leoltom a villanyt és alszom.

Mert ez az én játékom. Mert én nem vagyok egy Pollyanna, aki azon igyekszik, hogy mindenben találjon valami örülnivalót, ami van: én annak tudok örülni, ami lehetne, és annak, hogy tudok bízni benne, hogy egyszer lesz is.

*a szerkesztő jegyzete: Azért a mai eszemmel már kicsit sok nekem Pollyanna, kicsit túlzás. Túl negédes, túl jóságos, túl kiváló, túl megmondós. De legalább nem tagadom le, hogy szeretem.

Érdemes továbbá megjegyezni, hogy az álom egy jelentős része valóra vált. Sárga-fehér helyett ugyan sárga-piros csíkos minden, kivéve a függönyt, ami csak piros. Megvan a hatalmas polcom és a tetején ott sorakoznak az elefántok. Van fotelom (mindkét irányban kényelmes) és állólámpám. Az íróasztalomra került ugyan a számítógép, és a székemnek nincs karfája, viszont talán tényleg egyetemista leszek. A képek már nincsenek a falon – azt kinőttem – de a kispolcon azért sorakozik néhány. A kék szívecskés képnek is megvan a helye, igaz, a nappaliban. Az ablakom keletre néz, úgyhogy napnyugtát nem látok belőle, de a virágok ott sorakoznak a párkányon. És virulnak. És a macskám még mindig velem alszik, és akár hiszed, akár nem, de még szőrös mamuszom is lett.