Vége a mellébeszélésnek. Vége a lógásnak. Vége a csúnya beszédnek. Vége a bénáskodásnak. Holnaptól rend lesz és fegyelem. Mert kell. Most első sorban megiszom az esti teámat, és megkísérlek megenni hozzá egy rudit, legfeljebb nem sikerül. Bevezetésként. És amíg ezzel megbirkózom, amíg elszopogatom a teámat, amíg apró falatonként, óvatosan megeszem a rudimat, elmesélem, mi minden van, mi minden lesz, és mi mindenre jutottam.

Az első és legfontosabb az, hogy a mélypontokra szükség van. Mégpedig azért van szükség mélypontokra, mert a mélypontot lehetetlen nem felismerni, és a mélypont felismerésétől már igazán nincs távol az a pillanat, amikor rájössz, hogy most voltál legmélyebben, és innen már csak felfelé vezet út. És én túl vagyok a mélyponton. Ezen a mélyponton legalábbis mindenképp, és elindultam felfelé.

Hogy mi minden előzte meg az összeomlást, a mélypontot, meg ezt az egész rettenetet, ami beárnyékolta az elmúlt hetemet, két hetemet, talán hármat is? Nem is tudom, hogy akarok-e gondolni rá. De tulajdonképpen miért ne? Most az a kellemes állapot van, hogy a dühön és kétségbeesésen éppen túl vagyok. A rettegésen még nem, és egy darabig nem is leszek még, talán soha sem, de a legrosszabbján azt hiszem, már igen.

Hogy mi minden járult hozzá ehhez az igen hosszú és kínos eseménysorozathoz? Nem is tudom, hol kezdjem. Igazából már pont úgy éreztem, hogy minden rendben van, sínen vagyunk, minden szép és jó. Aztán jött az a vihar augusztus 20-án minden halálfélelemmel, rettenettel, hazavergődéssel és pánikkal. Aztán másnap jött az új beosztás, amiből megtudtam, hogy átkerültem a másik műszakba. A másik műszak – ami a vezetőség szerint nem létezik, mert ők is azt az elterjedt nézetet vallják, mint a szüleim, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is – egészen pontosan azokat az embereket jelenti (egy-két kivételtől eltekintve, akiket szintén kicseréltek, illetve akivel engem kicseréltek) akik miatt annyira gyűlöltem azokat a bizonyos “rossz” szombatokat. Már ha van még, aki emlékszik rájuk. Én emlékszem. Nagyon is élesen. Juj. Aztán abból is adódtak problémák, hogy én hogy gondoltam, hogy a vezetőség beleegyezése (és tudta…) nélkül jelentkeztem főiskolára. Erre mondjuk nincs mentségem, legfeljebb magyarázatom lehet. Mindenesetre konfliktust ez is teremtett. Meg az is, hogy ezekben a napokban egyszerűen eszembe sem jutott fordításokat küldeni. Fordítani sem, egyáltalán. Ja, és üzemzavar történt a Mézesfaláson, ami azzal járt, hogy elkezdtek elárasztani a mailek, hogy mégis, mi történt, amiről történetesen semmivel sem tudtam többet, mint azok, akik a leveleket írták. És ha mindez még nem lenne elég, ahhoz képest, hogy félévente 30 kreditet kell teljesíteni, összesen meghirdettek első félévre 12-t. Amiből amúgy 6-ot az elmúlt néhány napig nem is lehetett felvenni. Arról nem is beszélve, hogy amit sikerült felvennem, azt is kitörölték, vélhetőleg azért, mert az A-L csoportba jelentkeztem be mindannyiszor az M-Z csoport helyett. Csak éppen nem tévedésből, hanem nagyon is direkt, mert azok az időpontok kicsit praktikusabban helyezkednek el, mint a másodikok. De most már nem töröltek ki belőle. Már majdnem három napja benn vagyok a csoportban. De persze kár is igyekeznem, hogyha esetleg úgysem engednek el a konzultációkra, és akkor meg úgyis mindegy.

Nagyjából itt tartott a helyzet, amikor a gyomrom azt mondta, hogy ebből elég volt. Volt egy nagyon kellemesen sikerült osztálytalálkozóm, ahol úgy mellesleg nem ittam semmi olyasmit, ami a későbbi eseményeket indokolná (egy pohár almalétől nem lehet se berúgni, se másnaposnak lenni). Hajnalban értem haza, kimostam a cigifüstöt a hajamból, és befeküdtem az ágyba. Becsuktam a szemem, és azt hittem, hogy most már olyan hullafáradt vagyok, hogy biztos aludni fogok. És nem. És egy másfél óra múlva még mindig nem. A lepedő alattam már kicsi, csurom izzadság gombóccá gyűrődött, a macska elégedetlenkedve vinnyogott a fülembe, és én kínomban sírtam, mint egy kisgyerek. Aztán véletlenül elaludtam. És azt álmodtam, hogy benn vagyok a boltban, és bármit csinálok, minden rosszul sül el, és összevesztem mindenkivel, és mindenki ordibált velem, és még a kajapénzt is elszámoltam és a futárral is összevesztem, és mindent, de tényleg mindent elrontottam az ég világon.

Aztán felébredtem, hogy hányni kell. És lerohantam, és hánytam, és utána már nem kellett olyan nagyon hányni. Megmosakodtam. Összeszedtem magam. Visszajöttem az ágyba. Beleájultam. Megint könyvesboltot álmodtam. Megint felébredtem. Megint hánytam. Bőgtem. Álmodtam. Hánytam. Álmodtam. Arra ébredtem, hogy sírok. Le akartam menni bebújni az anyukám mellé az ágyba, de az óra azt mutatta, hogy hajnali 6 óra van, és ilyenkor ő már rég nincs itthon. Aztán megint elaludtam. És így tovább. Egészen reggelig. Túl későn reggelig. Késében voltam már akkor is, amikor felébredtem. Úgy éreztem, hogy nagyjából kedd van. Kiderült, hogy vasárnap. (Tehát az anyukám nyilván nem dolgozott, és lemehettem volna hozzá, kérdés, hogy jó lett-e volna az nekem. Vagy neki.)

Elrohantam dolgozni. Elkéstem. Megszabadultam a reggelimtől. Dolgoztam. Rosszul voltam. Főztem teát. Rosszul lettem. Részletezhetném még. Nem szeretném. Este G. volt olyan hősies, hogy hozott nekem egy nagy zsák háztartási kekszet. Azt eszegettem. Az végre benn maradt. Egész héten azt eszegettem. Meg almakompótot. Meg banánt. És néha kísérleteztem olyan ételekkel, mint vajas zsömle. Nagyon ostoba ötlet volt. Egyik éjszaka ülve aludtam, mert nem tudtam úgy vízszintesbe kerülni, hogy a gyomortartalmam ne akarjon visszafordulni. Kérdés, hogy mi volt még egyáltalán a gyomromban. Biztosan répa. Répa minden hányásban van.

Mire elérkeztünk odáig, hogy kedd, és bolti értekezlet, ami a felnőtteknek szóló osztályfőnöki óra álneve, nem voltam beszámítható. Előtte se nagyon, de addigra végképp nem. Azt hiszem, hogy bömböltem, és kiabáltam és hisztiztem, és annak se volt sok híja, hogy ajtót csapkodva rohangáljak. Megmondom őszintén, nem nagyon emlékszem részletekre. Nagyon kínos volt, ez biztos. Valószínűleg a többieknek még inkább. Én azt hiszem, csak a saját helyemet követeltem vissza azok között az emberek között, akiktől nem félek, de még csak nem is tartok, és végképp nem rettegek. Mondván, hogy nem látom be, hogy miféle bolti érdekeket képvisel az, hogyha minden reggel gyomorgörccsel kell dolgozni mennem. De ennél többre nem emlékszem. Csak a megalázó és lekezelő válaszokra. Amiket tulajdonképpen, ha másként lettek volna megfogalmazva, ha egyenrangú partnerként kezelnek, akkor el is fogadok. Persze nem is viselkedtem egyenrangú partnerként. És ezt lehetne ragozni, hogy ki kezdte, és hogy kezdte, de tényleg mindegy. Mert tényleg 20 éves vagyok, tényleg túl fiatal, és tényleg nincs munkatapasztalatom. Csak az a kérdés, hogy mégis honnan lehetne, és miért várják el tőlem, hogy legyen. De ez már mindegy.

Aztán mindenki beszélgetni akart velem. Én meg nem akartam senkivel se beszélgetni, mert én mindent elmondtam, amit csak gondoltam. Minden kijött. Minden, ami a gyomromban volt, és minden, ami a fejemben volt. Aznap este, amikor sétáltam hazafelé a körúton, rájöttem, hogy jól érzem magam. Tisztának és üresnek. Azóta már nem hánytam olyan sokat. Ma már ettem igazi szilárd táplálékot is. Nem mondom, hogy jól érzem magam. Nem mondom, hogy bármi is elrendeződött volna. Csak én jöttem rá dolgokra. Vagy mondjuk úgy, hogy beláttam dolgokat.

Először is arra jöttem rá, hogy nekem már volt ilyen. Amikor harmadikos gimnazista voltam, az első félévem egész végig így múlt el. Gyűlöltem bejárni az iskolába, és éppen ezért nem tettem. De ennyire talán még akkor sem éreztem magam nyomorultul. Se fizikailag, se lelkileg. És akkor, még három és fél évvel ezelőtt rájöttem, hogy kell az életembe valami rendszer, valami fogódzó.

Akkor lett blogom. Az lett ez a lila kuszaság, ami mostanában annyira kiesett. És amire szükségem van mind a mai napig. Nem arra van szükségem, hogy az elmúlt másfél hónap jegyzeteit bloggá írjam, hanem arra, hogy kiírjam a gondolataimat, mégpedig így és itt, úgy, ahogyan az elmúlt években tettem, és ahogy az az elmúlt években segített megőrizni a józan eszemet. Mert pánikbetegség ide vagy oda, ennyire nem vesztettem el az önkontrollomat, talán csak akkor, amikor januárban. De erről most nem beszélünk.

Szóval rájöttem, hogy a blogot márpedig írni kell. Meg arra is rájöttem, hogy valamiféle rendet és rendszert kell építenem. Kívül is, ezért holnap neki fogok esni a galériának, és rendet teszek. És rendet teszek az ágyneműtartóban, a szekrényben és a polcon is. És az íróasztalon is. És előbb-utóbb majd a fejemben is rend lesz. És el kell különítenem a fontos dolgokat a nem fontos dolgoktól. Vannak dolgok, amik érdekelnek, és dolgok, amik nem érdekelnek. El kell különítenem a dolgokat, amikhez ragaszkodni kell azoktól, amik fölöslegesek. Be kell osztanom a napjaimat, mert a szabadnapok veszélyesek. Az olyan napok, amikor nincs szigorúan megszabott napirendem, elúsznak. És ezért gyűlölöm őket. Úgyhogy szükségem van tervekre és időbeosztásra. És szükségem van barátokra – akik mostanában nem nyüzsögtek körülöttem, pedig hatalmas szükségem van rájuk, és szükségem van rá, hogy meghatározzak dolgokat, amik egész egyszerűen járnak nekem.

Hát így van. Reformok korszaka köszöntött rám. Hetek óta nem olvastam már egy betűt sem. Eltekintve némi fanfictiontől az elmúlt két napban. Pedig olvasni jó, mert az is jót tesz. Egyébként is hihetetlen és egészségtelen dolog, hogy nincs egyfolytában könyv a kezemben. A könyveknek ott a helyük. Úgyhogy mostantól megint olvasni fogok. Rengeteget. Mint eddig. Mint mindig. Mert kell. Mert akarom.

A munka fontos dolog, és fontos a másik munka, és fontos az iskola is. És akármi is hangzott el az osztályfőnöki órán arról, hogy nem lehet 100%-ot teljesíteni, hogy senki nem tud 100%-ot teljesíteni, én igenis megmutatom, hogy lehet. 100%-ot akarok teljesíteni. És fogok is, mert képes vagyok rá. A munkámban is, mind a kettőben, és az iskolában is, remélem. Most úgy őszintén, mennyire lehet nehéz? Az, hogy kik vannak még ott a boltban, amikor én dolgozom, nem fontos dolog. Akármilyen jól vagy rosszul esik, nem fontos dolog. Nem kell velük beszélni, vélhetőleg nem is fogok. És ha véletlenül magányosnak érzem magam (ami teljességgel fölösleges dolog), akkor keresek valami tennivalót. Legfeljebb 101%-ot fogok teljesíteni, az sem okozhat különösebb gondot.

A Mézesfalás nem érdekel. Ha lesz valamikor újra, majd esetleg foglalkozom vele. Ha nem, akkor meg fogom gyászolni, és aztán megnyitom a saját könyvajánlómat. Úgyse olvasta igazán a kutya se.

A fordítás fontos, sebességben és színvonalban is. Miért is ne nyújthatnék akkor itt is 100%-ot? És mivel fontos dolog, ezért miért is ne sétálhatnék be a Központba elintézni a papírmunkát, és miért is ne sétálhatnék be az Okmányirodába elintézni a többi papírmunkát? Erről van szó. Mert ezek a fontos dolgok. Fontos dolog a macskám. Fontos dolog az életem, a testi és lelki épségem. Ezért nem fogok foglalkozni a nem fontos dolgokkal. Például a kollégákkal. Vagy a szomszédokkal. Vagy a Mézesfalással (bocs).

Fontos dolgok a barátok, és ezért is nagy lehetőség, hogy végre talán újra szóba fogunk állni, B. meg én. Nagyon örülnék neki. Tényleg. És talán Cs. meg én is újra egymásra találunk. És talán. Majd szocializálódom a főiskolán is. Ami szintén fontos dolog. Mármint a főiskola is, meg a szocializálódás is. A családomért való aggódás, nyűglődés és minden ilyesmi dolog teljességgel nem fontos. Felnőtt emberek egytől egyig, és remekül meg fogják oldani a saját életüket. Az enyémhez meg semmi közük. Kösz.

És hogy mit kezdek a szabadidőmmel? Ó, nem lesz abból olyan sok. Tanulni kell majd. A számtalan barátommal tartani a kapcsolatot. Emellett pedig ki kell utalni majd magamnak némi teljesen szabad időt. Ami jár nekem. Mert jár nekem a séta este, munka után hazafelé a metrótól. És jár nekem egy-egy délelőtt egy kis úszás. És jár nekem hetente egy-két alkalommal egy forró vizes ülőfürdő egy jó könyvvel. És jár nekem majd néhány délelőtti korcsolyázás, ha megnyit végre a korcsolyapálya. És néha, nagy ritkán jár majd nekem egy-egy hosszú éjszakázás, fanfiction-olvasás. Esetleg írás is. Esetleg idén is nekifutok majd a NaNoWriMónak. Talán a tavalyi kezdeményt folytatom majd. A jelenlegi állapothoz képest kell majd elérnem az 50ezer szót. És jár nekem az a novemberi koncert Londonban. Az a Paul Simon-koncert a Wembleyben. Mert igenis, hogy ha 100%-ot teljesítek három fronton is, akkor jár nekem annyi kényeztetés, amennyit ki akarok utalni magamnak. És jár annyi alvás is, amennyire szükségem van.

Ezért van az, hogy most elmegyek aludni. Holnap ugyanis takarítok, elmegyek vásárolni, befekszem majd a kádba egy jó könyvvel, és esetleg fordítok egy-két 100-szavas apróságot. És egy kicsit még a napot is lopom. Esetleg sétálok egyet. Naplopás gyanánt. És mivel ilyen eseménydús és zsúfolt és tevékeny napom lesz, ezért majd jól is fogok aludni.

És hogy mindehhez tudjam tartani magam, és hogy legyen valami ritmusos és szabályos dolog az életemben, majd holnap este jelentkezem. Mert a blog, az nem csupán egy fontos dolog.

Ez a blog ugyanis egy létfontosságú dolog.