Na, most van itthon sajt. Pusztítom is rendesen.

Egyébként meg egyáltalán nem történik semmi. Amikor elkezdek gondolkozni rajta, hogy hogy érzem magam, akkor rájövök, hogy nagyon szarul. Úgyhogy inkább nem gondolkozom, bár ma este persze már úgyis rájöttem, úgyhogy voltaképpen mindegy.

Elszaladnak a napjaim, ami mondjuk annyiban jó, hogy a hónapok is gyorsan telnek, gyakran kapok fizetést. Minden hónapban egyszer. Ami tök gyakran van. Sütök néha gofrit. Amikor elfogy egy adag, akkor sütök újat. Néhány naponta. Nagyjából.

Ja, meg néha már majdnem leülök írni. Regényt. Meg fordítást. Meg gépelni a gépelnivalót. Meg blogot írni. Meg mission101 listát. Csak aztán pont nem. Nem tudom, valahogy nem tudok ráhangolódni. Talán csak túl fáradt vagyok.

Ami vicces, mert mitől lennék fáradt? Iskola nincs. Vagyis van, de állandóan bekavarnak, nem is nagyon tudok elmenni, és őszintén szólva, nincs is nagyon kedvem. Tudom, hogy tökjó lehetőség, meg használjam ki, hogy felvettek, de perpillanat nagyon nem tudom elképzelni, hogy élek vele. Hű, magyar szakos bölcsész. Remek. Még csak “köszönöm Istenem, hogy nem vagyok bölcsész!” – pólót se húzhatok, mert bölcsész vagyok. Soha többet nem mondhatom el a prímszámos viccet, pedig az a legjobb vicc a világon, de legalábbis a repertoáromban.

(Különböző szakembereknek igazolniuk kell a tételt, miszerint 1 kivételével minden páratlan szám prím.
Matematikus: 3 – prím, 5 – prím, 7 – prím, innentől teljes indukció.
Fizikus: 3 – prím, 5 – prím, 7 – prím, 9 – mérési hiba, 11 – prím, 13 – prím, innentől elég adatunk van.
Mérnök: 3 – prím, 5 – prím, 7 – prím, 9 – prím, 11 – prím, 13 – prím…
Bölcsész: 2 – prím, 4 – prím, 6 – prím…)

Jót tesz nekem, ha dühös vagyok. A düh konstruktív és inspiráló dolog. Következésképp hasznos. Ellenben a kimerültség csak ingerlékenységhez és szétszórtsághoz vezet, ami nem hasznos. Most aludnom kéne, hogy holnap kellően kipihent lehessek, de nem alszom. Írok. Mert végre egyszer rászántam magam. Egyébként is, elvileg szabadságon vagyok. Gyakorlatilag persze nem egészen ez a helyzet. De ez nem is baj. Sokkal inkább baj az, hogy pénteken már kell menni vissza. Félreértés ne essék, nagyon szeretem én ezt a könyvesbolt dolgot, tényleg. Csak azért kicsit jó lenne úgy a távolból szeretni. Vagy legalább vevők nélkül. Jaj tudom, erről szól a kereskedelem. De muszáj nekem mindig az emberekkel jópofizni? Amit az emberek nélkül lehet csinálni, áru-dolgok, bútor-dolgok, raktár-dolgok, az jó. Azt mindig szeretem. Csak az emberes dolgokat nem. A vevők annyiban különböznek a kollégáktól, hogy ha ők viselkednek kiakasztóan, az csak kimerít. Ha a kolléga idióta, attól dühös leszek, konstruktívan dühös, és bebizonyítom és megmutatom. Mert vannak dolgok, amiknek meg kell lenniük. De a vevő? Mit hozhatna ki belőlem a vevő? A “meg kell lenni” is csak annak tudható be, hogy van bennem lojalitás és elkötelezettség a szakmám és a cég iránt. Mert erről van szó. Aki szarik rá magasról, az lehet, hogy nem szeg meg soha semmilyen szabályt, de nem is töri magát azért, hogyminden rendben legyen. Ó, igen, legyen annyi forgalom, hogy kapjon jó pénzt. Majd amennyire mások megdolgoznak érte. De én viszon arra föl fényezgetem a glóriámat, hogy még ha nem is mindig szabályosan, néha kifejezetten szabálytalanul is, de megteszem, aminek meg kell lennie, és ha senki más nem hajlandó megcsinálni, akkor megcsinálom én, de még akkor is, ha senki más nem tudná úgy megcsinálni, mint én, vagy ha nem hiszem el a másikról, hogy képes lenne rá. Ezért nem vágtam még soha senkihez a fóliát.

Most pedig lemegyek lekváros gofriért, aztán alszom. Egyszer kivételesen időben megyek aludni. És akkor talán csak kicsikét leszek hulla, mikor fel kell kelni.

(Addig is mindenki hallgasson Herman’s Hermitst. És aki csak teheti, nézze meg a Leggyorsabb Indian című filmet, mert nagyon jó.)