Még nem megy a “mindennap blogolunk”-modell, de igyekszem türelmes lenni magammal. A “kétnaponta blogolunk”-modell már úgy tűnik, alakul (kop-kop). Talán azért, mert már megint nyomorult vagyok. Nem olyan nagyon a mélyponton – bár az most egyáltalán nincs olyan messze, mint szeretném -, mert ha a mélyponton vagyok, akkor nem tudok írni. Ha boldog lennék, akkor meg nem lenne kedvem. Most csak olyan átlagosan elveszett vagyok, és ennek talán van, aki örül – legalább azok, akik szoktak olvasni. Tudom, hogy vagytok néhányan, és ez néha kicsit jól esik. Néha meg teljesen kiakaszt. Legtöbbször meg eszembe se jut.

Take Thatet hallgatok. (Nagyon tetszik a Back for Good, és az csak a hab a tortán, hogy a szövege is aktuális némiképp. Kivéve, hogy nem tudom, komolyan gondolom-e. Hogy komolyan ezt gondolom-e. Nem, nem hiszem. Nem tudom.) Normális, hétköznapi, átlagos lányok fiúegyütteseket 13-14 évesen hallgatnak. Akkoriban, mikor annyi idős voltam, meg voltam győződve róla, hogy sokkal okosabb, sokkal érettebb vagyok náluk. Ma már nem hiszem, hogy az lettem volna, egyszerűen iszonyatosan más voltam. Nem ez az első olyan dolog, amit mostanában kezdtem el, próbáltam ki, amit a többiek akkoriban, amikor hetedikesek, nyolcadikosok, kisgimisek voltunk.

Nem azt mondom, hogy bánom, hogy így alakult, mert azt hiszem, nekik egy életre kimarad az, amit én akkoriban műveltem. De azért szeretném tudni, hogy én hol siklottam ki, mikor és miért és hogyan lettem selejt. Vagy ha nem tetszik a selejt kifejezés, akkor azt mondom, hogy normától elütő. Sorolhatnám a körülményeket, okolhatnám a családomat, okolhatnék bármit, de nem tudom, melyik lenne az igazi. Nem is tudom, szeretném-e egyáltalán tudni.

Komolyan hiszem, hogy nem vagyok rossz ember. Esetlen vagyok, néha rosszindulatú is, sőt, alkalmanként kifejezetten gonosz. Néha tudok kedves lenni, de az általában véletlen. És valahogy hiába vallom be ezeket a dolgokat, az emberek sosem hiszik el. Valami oknál fogva azt hiszik, hogy jobban ismernek engem, mint én magamat. És az az ijesztő gondolatom szokott néha támadni, hogy talán így is van.

Mindenesetre ma ki vagyok akadva magamon. És bár egy fél órája még el akartam mesélni, már nem szeretném. Azt szeretném, ha mások is tudnák, és okos tanácsokat adnának, de nem szeretném elmesélni. Szeretném, ha lennének barátaim, de gyűlölök és képtelen vagyok barátkozni, és a meglevő barátságaim fenntartására sem vagyok képes időt szentelni. Nem fizikailag vagyok képtelen az időt beszorítani, hanem nem tudom rászánni magam. Nem értek a “small talk”-hoz, és azt hiszem, nem is akarok. A legtöbb dologgal így vagyok. Szeretném, ha meglennének, szeretném, ha szimplán az elvégzési fázis kiiktatásával megtörténté lehetne tenni a dolgot. Még csak nem is a fárasztó fizikai munkától félek, mert ha arról van szó, akkor tudom, hogy nekikezdek, és előbb-utóbb kész lesz. De amikor ilyen lelki és személyes dolgokról van szó, akkor soha nem szedem össze magam. Inkább addig gyűjtöm és rendezgetem össze és vissza a tényeket, amíg ugyanaz a végeredmény sül ki belőle, de az eredeti indokokra rá sem lehet ismerni.

Hazug vagyok, ez az igazság. És még csodálkozom, hogy miért utál az a bizonyos embertípus, amelyik a tanárokat, főnököket és hasonszőrűeket alkotja.