Eláruljak egy nagy titkot? Hiányzott már a lila. Persze, november volt, és novemberben regényt kell írni. És igen, sikerült. Na nem a regényt befejezni, attól egy kicsit még messzebb vagyok, de az 50000 szó megvan, és erre nagyon, de nagyon büszke vagyok.

Emellett pedig egy amúgy is mozgalmas hónap volt – egy haláleset, egy temetés, egy D.B. itthon a temetésre, egy új iskolaújság, korcsolya, és ki tudja, még mi minden más. Majd fokozatosan, ahogy kedvem és időm engedi, előbb-utóbb beszámolok róluk. Egyszer.

Néha-néha, amikor az írásképtelenség elővett, visszaolvastam a régebbi blogjaimat – talán perverz szokás, de néha jólesik -, és rájöttem, hogy idén tavasz óta nem írtam értelmes dolgokat. Akkoriban ugyanis annyira lekötött a Könyvfesztivál, hogy könyvekről értekeztem, azaz olyan dolgokról, amikhez értek. És ez jó így. Tehát ez a követendő tendencia, nem pedig az, hogy a teljességgel érdektelen napjaimat (nem) elemezgetem.

Ez tehát a terv. A NaNo befejezésére még pár napot adok magamnak, és ha nem sikerül, akkor majd tavasszal, mert lassan ideje lenne komolyan foglalkozni a fordítással is. A többit meg majd meglátom.

December van. Gyűlölöm a karácsonyt, és azt hiszem, idén még nehezebb lesz, mint tavaly, de valahogy megússzuk. Idén viszont jobb a karácsonyi munkahelyem, és bár sok az őrült – már tegnap is sokan voltak -, imádom a nyüzsgést. Kivéve, hogy holnap meg fogok gebedni, de a holnapi az utolsó olyan nap a hónapban, amikor egyedül vagyok, és főleg, egész nap. Szóval a holnapot átvészelem, hétfőn reggel megyek korcsolyázni, majd tanulok új dolgokat, és jó lesz.

“És akkor így.”