Meggondolatlan és buta dolog, hogy időről időre kiengedek minden gőzt. Na de ha nem engedem ki, akkor meg lesz belőle elfojtás meg szorongás meg pánikbetegség, és az se kell.
#741
Válasz
2007. február hónap bejegyzései
2007.02.22.
Igen nyomorult éjszakám van. Nem tudok aludni. Lámpaláz, hormonok, elégtelen hőmérséklet, lelkiismeret, stressz, ki tudja. Sok mindenre lehetne fogni. Nem tudom, akarom-e fogni bármire is. Igazából csak egyet akarok, de azt nagyon: aludni. Ezért megyek most le főzni egy teát. Hátha segít. Úgy érzem magam, mint egy lelki rokkant.
Van tea. Van túrórudi. Van billentyűzet és gép előttem. Ez egy olyan régi, és jól bevált szereposztás már nálam, és mégis, most nem nyújt se vigaszt, se könnyebbséget, hogy itt vannak. Még csak egy jót nevetni se tudok rajta.
Ha egyszer úgy ébredsz fel reggel, hogy a torkodban van a gombóc, és feszül belülről a szemed, az pontosan olyan biztos jel, mint a színdarabokban vagy a filmekben a revolver. Meg fog történni. Nem tehetsz ellene semmit. Ha egy nap olyan, hogy valamikor közben jó alaposan ki kell sírnod magad, akkor az úgyis meg fog történni. Ez pont olyan biztos, mint hogy az a bizonyos revolver elsül. Ennyi év tapasztalattal a hátam mögött igazán tudhatnám már, hogy ez így működik. Hogy ideig-óráig lehet halogatni, de a végtelenségig nem. És hogy talán jobb is lenne hamar túlesni rajta, ha már egyszer úgyis biztos, hogy nem úszod meg. Persze, a filmben, a színdarabban nem lehet siettetni a lövést, mert akkor elvészne belőle a dráma. Ez rendben is van, a filmet azért nézzük, mert van benne dráma. De jobb szeretném, ha az én életemben nem lenne.
Volt időszak, amikor azért küszködtem, hogy ne legyen minden napom egyforma. Hogy legyen mindegyiknek jellegzetessége, személyisége, ami megkülönbözteti a többitől. Mostanában arra vágyom, hogy egyformák legyenek.
Remélhetőleg holnap nagy napom lesz. De még nem tudhatom. Még azt sem tudom, hogy szeretném-e jól érezni magam. Azt meg végképp nem tudom, hogy fogok-e egyáltalán megegyezésre jutni. Mármint magammal. Hogy mit érdemlek meg és mit nem, mit szabad nekem, és mit nem. Állítólag nincs velem semmi baj, teljesen normális, elviselhető és élhető vagyok. Szerintem meg hatalmas a különbség aközött a két mondat között, hogy mondjuk “X kedves” vagy hogy “X tud kedves lenni”.
Már nincs is kedvem, inkább foglalkoznék valami mással. Úgyhogy így lészen. Majd talán valamikor máskor.
*a szerkesztő jegyzete: Fogalmam sincs, mire készültem másnap, és megmondom őszintén, eléggé érdekel. Persze hiába.
2007.02.20.
Fáj az ujjam a körmöm alatt. Tényleg be kellett volna áztatni kis kamillába, ahogy terveztem. Árcímkéket vakarásztam egész reggel, délelőtt, meg kora délután. Az árcímkéknek megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy hegyes a sarkuk, és az a hegyes sarok vakargatás közben bevág a körmöd alá. Ahol az a nagyon érzékeny, vékony, rózsaszín bőr van, ami egy pillanat alatt vérzik, és nagyon fáj.
Na, ott fáj.
Egyébként meg összefutottam hazafelé – még ha tágan is értelmezzük a hazafelé kifejezést – összefutottam egy volt gimis osztálytárssal. Nevezzük az egyszerűség kedvéért L.-nek. Fogalmam sincs, volt-e már valaki L. az elmúlt három év során, a lényeg az, hogy ha volt is, valószínűleg valaki mást értettem alatta. Ez az L. éppen szállt le a metróról, amire én éppen felszálltam volna, csakhogy megszólítottam, és mégsem szálltam fel, hanem egy körülbelül tíz percet beszélgettünk. És igazolva láttam azt a tényt, amit mindig is éreztem, hogy az olyanok, mint L., és az olyanok, mint én sosem tartoznak egy kasztba. Aki egyetemista, arra költi az ösztöndíját, hogy időnként berúgjon a haverokkal, a mai napig összejár a gimis osztálytársakkal (akiket én már fel se tudnék sorolni. A múltkor, mikor kezembe került a Szalagavatóm DVD-je, és végighallgattam a névsort, csak lestem, hogy “tényleg, ez meg az is oda járt!”)
És a vicces az, hogy így, lassan három év távlatából már nem fáj, hogy nem vagyok olyan, mint ők. Valahol persze kicsit piszkál a féltékenység, mert mindig gyűlöltem, ha kihagynak valamiből, amiben pedig éppen annyi jogom és okom lenne (lehetne?) részt venni, mint másoknak. De mégsem bánom.
Mindenféle lányok vannak a világon. Vannak bulizós lányok, meg vannak nem bulizós lányok. Vannak felszabadult és görcsös lányok. Vannak lányok, akik azért isznak, mert jól érzik magukat. Vannak olyan lányok is, akik azért isznak, hogy feloldják a görcsöt. És vannak olyan lányok is, akik azért nem buliznak, azért nem isznak, mert félnek attól, hogy mi történne, ha mindaz, amit ők görcsösen visszatartanak, kiszabadulna.
Nem akarom tudni, mi lapul bennem mélyen, nem akarom tudni a szorongásom okát és eredetét. Nem akarom tudni, mi jön ki belőlem, ha felszakadnak a gátjaim. Rettegek attól, hogy elveszítem az önkontrollomat.
És egyébként is: hogy rúgjak be bármikor alaposan, ha egyszer minden alkoholnak olyan rettenetes szaga és íze van?
Mit mondtam a lila dolgokról?
Your Brain is Purple |
|
Of all the brain types, yours is the most idealistic. You tend to think wild, amazing thoughts. Your dreams and fantasies are intense. Your thoughts are creative, inventive, and without boundaries. You tend to spend a lot of time thinking of fictional people and places – or a very different life for yourself. |
Leltár
Tetszik tudni mi van? Leltározni nagy buli. Sokáig megtévesztettek a kollégák rémtörténetei, amikkel traktáltak (bár azokhoz nyilván hozzátett az elmúlt évi gyászos eredmény is). Hogy is ne tévesztettek volna, amikor életemben nem leltároztam még? De tegnap meg ma végre igen, és meg kell, hogy mondjam, tetszik.
Fel kéne terjeszteni az illetékeseknek, hogy mondjuk leltározzunk évente ötször, és egyszer se legyen karácsony. :) Az sokkal megterhelőbb volt szellemileg is, lelkileg is, fizikailag is.
A leltárnak ráadásul megvan az a bája, hogy nem jönnek be a vevők. Kiváló tulajdonság. El vannak torlaszolva egy üvegajtóval, és ellenséges üzenetekkel, miszerint “Leltár miatt zárva, szíves megértésüket kérjük, a nyitás várható időpontja blablabla és a legközelebbi nyitva tartó üzletünket nem mondjuk meg, hogy hol találják, bibibibi.”
Vagy valami ilyesmi.
Kicsit nehezen álltam meg, hogy az ajtón dörömbölő és/vagy bambán bebámuló emberekre ne öltsek nyelvet. De megálltam!
Tegnap még úgy tényleg dolgoztunk is. Párosokba szerveződtünk, (a felsőbb vezetés által) és laptoppal meg vonalkód-leolvasóval felszerelkezve elindultunk végig a bolton, semmitől sem megriadva, hogy először, majd másodszor is megszámoljunk minden egyes könyvet (és egyéb terméket, úgy mint színes metál masni, és négyoldalas képeslap borítékkal, esetleg kupon internethasználathoz). Kétszer. Legalább. És igyekeztünk mindezt a lehető legkevesebb hibával, a lehető leggyorsabban véghezvinni. És megmondjam, hogy mi a vicces? Hogy ez sikerült is.
Aztán ahogy lazultunk és pihentünk, az olyan jó volt. Felfújtunk egy strandlabdát, és labdáztunk. Aztán majdnem összeütköztettem két lámpaburát, és akkor inkább abbahagytuk. Aztán újrakezdtük, és megegyeztünk, hogy csak gurítani fogjuk. Aztán megint dobáltuk. És senki nem vert le semmit, még én se, legalábbis nem a labdával.
Ami a mai napot illeti, két munkával töltött időszakra tagolható, az egyik egy egyórás listanézegetés volt, a másik egy nagyjából háromórás listanézegetés. A kettő között napköziotthonos elfoglaltságok zajultak. Pókertanfolyam kezdőknek. A tét az volt, hogy a kör nyertese büntetőfeladatot jelölhetett ki a veszteseknek. Például hogy mondjanak el fejenként egy miatyánkot a saját lelki üdvükért. Még hogy a szerencsejáték bűnös dolog! :)
Meg csaptunk nagy menzajellegű étkezést is. Kiscsoportos asztaltársaságokkal, meg mindenféle. (A kajafutárt beengedtük, ő mégse vevő ugye.) A vevők a kirakaton kívülről továbbra is csodálkozva néztek. Vicces volt.
Az egész napnak olyan kellemes, hátradőlt, lazulós, kiegyensúlyozott hangulata volt. Semmi kapkodás. Semmi rohanás. Semmi idegeskedés (legalábbis nem sok). Semmi vevő. Lehetett a számlálás végeztével nyugodtan rendet rakni. Senki nem túrt szét semmit. Szóval ez most úgy jól esett. Na meg az is, hogy két nap alatt lerendeztük a tervezett három helyett, és így mégsem ugrott a holnapi szabadnapom. Mehetek korcsolyázni.
Szóval élveztem ezt az egészet. Mikor lesz legközelebb?
*a szerkesztő jegyzete: Még mindig rejtély előttem, miért utálja a (most már csak volt) kollégáim túlnyomó többsége a leltározást. Én mindannyiszor nagyon élveztem, sőt, többször mentem kisegíteni is máshová, annyira jó móka. De hát annyiszor mondták már, hogy az én fejemben nem jól vannak bekötve a drótok…