Szeretném azt hazudni, hogy remekül érzem magam. Tudom, hogy hazudni csúnya dolog, de mégis szeretnék. A másik, amit nagyon szeretnék, az volna, hogy vulgáris kifejezésekkel illessem magam. Mint mondjuk, hogy micsoda egy fasz vagyok. Vagy ilyesmi.

Mindig tudtam, hogy nem vagyok egészen normális. Hogy valami másképp működik bennem, mint mindenki másban, akit ismerek. Hogy van oka annak, hogy nem ért meg senki, hogy nem találok társra, hogy nem működik az életem.

Olyan régóta próbálom figyelni magam, fejleszteni az önismeretemet, megismerni a tulajdonságaimat, és felfedezni az eredetüket. És tényleg, egészen okos dolgokat megfigyeltem. Hogy mondjuk szeretem a rendszeres és egyértelmű dolgokat, hogy szeretem a játékszabályokat, és a ritmikusan ismétlődő tevékenységeket. De sosem értettem, hogy miért ad ez nekem biztonságérzetet.

Megfigyeltem, hogy ha beszélek valakivel, mindig csak a legutóbbi találkozás van befolyással arra, hogy mit gondolok az illetőről. Ha egy görény, de legutóbb kedves volt, epekedve fogom várni a következő alkalmat, amikor láthatom, pedig megint görény lesz, és rémesen fogom érezni magam. Ha alapvetően kedves, de volt egy rossz napja, izzó gyűlölettel fogok emlékezni rá, és ki tudja, mi mindent kell tennie, hogy megbocsássak neki. (Egyszer kedvesnek lennie, és legközelebb máris…) Ha valakit alapesetben okkal utálok, és eltelik egy relatíve rövid idő, amíg nem tesz nekem keresztbe, nem haragszom rá többet. Azt gondoltam, hogy ez jó tulajdonság, még ha némiképp érthetetlen is. Sosem jöttem rá, hogy miért vagyok így.

Hajlamos vagyok ok és indok nélküli indulatkitörésekre. Ugyanúgy ok és indok nélkül jönnek, mint jöttek korábban, és ahogy jönnek mostanában sajnos újra a pánikrohamok. Egyik pillanatról a másikra, csupán egy kósza ötlet hatására a hangulatom hol az egekbe szökik, hol összezuhanok teljesen. És nem tudok befolyással lenni rá. És erről sem tudtam soha, hogy mitől.

Sosem találtam rá jó magyarázatot, hogy mitől jövök rá néha fontos dolgokra, mitől értek meg mindenféle dolgot az emberek működési mechanizmusairól, hogyha másnapra elfelejtem, és a saját leírásomból se értem meg őket újra. Hogy mitől érzem úgy, mintha nem is ugyanaz az ember lennék, aki voltam előző nap, amikor erre a valamire rájöttem. Hogy miért tűnnek el nyomtalanul és emlékek nélkül a napjaim, ha nem írom le őket, és hogy hogy képes egyetlen nap befolyásolni az életképemet. Ha szabadnap (vagy régen hétvége) után kell(ett) visszamenni dolgozni (vagy iskolába), akkor mitől érzem úgy, mintha egy éve nem jártam volna ott, mintha nem is tartoznék oda, mintha semmi dolgom nem lenne ott. Amikor visszamegyek egyetlen pihenőnap után dolgozni, idegennek érzem magam a saját munkahelyemen. Mintha nem is ott dolgoznék, nem is értem, mit keresek ott, minek megyek oda. És mindez miért?

Valahányszor egy hazugságon, manipulatív kísérleten, ferdítésen, vagy nevezhetjük bárhogyan is, de szándékos és tudatos ténymegmásításon kapom magam, elönt a bűntudat, és megfogadom, hogy nem teszek többet ilyent, és mégsem vagyok képes abbahagyni. Még akkor sem, amikor nem hiszem el én sem azt, amit állítok. Vagy megpróbálom megmagyarázni magamnak, hogy egyetlen szó sem volt hazugság, csak épp a tálalásból elsődlegesen következő elképzelés, egy előzményeket nem ismerő személy számára áll távol a valóságtól. És nem vagyok képes befejezni. Folyamatosan hazudok. Hogy mitől? Nem tudom.

Sorolhatnám még hosszasan. Nem szeretném. Nincs hozzá kedvem. De ezer meg ezer éve töltögetem ki a különféle teszteket, próbálom megérteni magam, próbálom megérteni, hogy mitől zuhanok szét néha annyira, hogy nem tudom, hova kapjak, nem tudom, hova megyek, nem tudom, mitől szorongok, csak nem vagyok képes létezni. Hogy mitől tör rám a migrén, és mitől akarok néha bebújni egy sötét hűvös helyre, összekucorodni és meghalni. Hogy miért nincsenek barátaim, miért nem vagyok képes megőrizni őket, attól a perctől kezdve, hogy kikerülnek a mindennapi látóteremből. Hogy miért nem sikerült még egyetlen épkézláb párkapcsolatot sem kialakítanom, dacára annak, hogy igen hosszúra nyúlt minden egyes próbálkozás. Felismertem, hogy szinte azonnal függőségi viszonyba kerülök mindenkivel, aki egy kicsit is megpróbál kedves lenni velem, és ezt próbáltam is megmagyarázni, és hevenyészett, logikai bukfencekkel tarkított elképzeléseim voltak is. (Igaz, mindenkit az őrületbe kergethettem vele, hogy próbáltam magamat elemezni.)

Sosem értettem, hogy miért nem mondok igazat a terapeutáimnak. Egyiknek sem. Mindkettővel igyekeztem megértetni, hogy teljesen normális vagyok, teljesen normálisan viselkedem, és a legviccesebb az volt az egészben, hogy még el is hitték. Nem akartam hagyni, hogy segítsenek. Nem akartam engedni, hogy hozzám nyúljanak – a páncélom alatt másnak nincs helye.

Nem találtam magyarázatot a koplalásos időszakaimra, az állandó “üresnek érzem magam”-periódusokra, a balekságig elmenő elnéző megbocsátásomra, hiszen bármit megteszek, csak el ne utasítsanak. Hosszú lehetne még a lista, de késő van, és nekem átszaladnak a gondolatok a fejemen, még mielőtt leírhatnám őket.

A lényeg az, hogy megtudtam, gyakorlatilag a véletlen folytán, hogy ennek a dolognak neve van. Ez a dolog egy személyiségzavar, és úgy hívják, hogy borderline. És azt is mondják, hogy javítható, gyógyítható. Hülyének érzem magam, mert évek óta a szemem előtt volt a név, a kifejezés, a leírás – de egészen ma éjszakáig nem ismertem fel, és nem értettem meg, hogy mindez a sok apró hülyeség, amit nem értek és gyűlölök magamban, igazából egy és ugyanaz a dolog.* Szeretném azt hinni, hogy ma éjjel nagyot léptem előre. Hogy megértettem valamit, aminek hasznát fogom látni. Hogy egyszer majd meg fogok javulni. Nem tudom, így lesz-e, de szeretném ezt hinni.

De addig is csak olvasom, amit írnak a tünetek leírásáról, és arról, hogy hogyan érzi magát a borderline ember a világban, és csak sírok, és verem a fejem az asztalba, hogy milyen egy hülye fasz vagyok.

*a szerkesztő jegyzete: Van még itt valami fontos, amit úgy tűnik, nem sikerült leírnom. Teljesen mindegy, hogy orvosi, tudományos, akármilyen elv szerint borderline vagyok vagy sem. Hogy azok a hülyeségek, amik történnek velem – amiket én magam történtetek saját magammal – kimerítik-e vagy sem a szabványos besorolás feltételeit. Mindegy.

Csak az volt a fontos, az volt a nagy előrelépés, hogy ettől a naptól kezdve nem harcoltam önmagam ellen, nem utasítottam el, hogy mindez én lehetek. (Hiszen én normális ember vagyok és a normális emberek nem ilyenek, következésképpen amelyik részem nem viselkedik normális emberként, az nem én vagyok. Tiszta sor? Logikus? Persze, hogy nem.) Az volt a fontos, hogy borderline emberek, borderline tüneteket mutató emberek léteznek. Szabad létezniük. Előfordulnak. Hiszen még neve is van a jelenségnek! Azaz igenis szabad léteznem nekem is, olyannak, amilyen vagyok.

Hát ezért a felismerésért találtam magam micsoda egy hülye fasznak.