Egy csodálatos könyvet fogtam. Nick Hornby írta (tudom, máris kiválóan kezdődik), és az neki a címe, hogy The complete Polysyllabic Spree. Ami nem mond sokat, és nem is ezzel fogott meg. Hanem az alcímével, ami nem más, mint “The Diary of an Occasionally Exasperated But Ever Hopeful Reader”, azaz egy alkalmanként kimerült de kitartóan reményteljes olvasó naplója. Hát ennél személyre szabottabbat…

Bár a csaknem 300 oldalból mind ez idáig talán 60-on sikerült átrágni magam, már számtalanszor meredtem a levegőbe bárgyú mosollyal, több alkalommal is megvilágosodtam és/vagy elérzékenyültem. Kiváló élmény. Már az előszónál beleszerettem, amikor arról mesél – mert elsősorban olvasáslélektani naplóról és fejlődéstörténetről van szó -, hogy számtalan könyvet azért olvasunk el (vagy veszünk meg), mert valamilyen képet kívánunk kialakítani magunkról. Másként fogalmazva azért, mert valamiért úgy érezzük, hogy el kell olvasnunk egy könyvet, mert illik ismerni, mert valaki ajánlotta, mert jókat írtak róla a kritikák, mert egy klasszikus, stb. És hogy igazán kár olyasmit olvasni, amit nem élvez az ember, ha egyszer olvashatna olyat is, amit igen.

És tök értelmesen hangzik, tulajdonképpen. Mégis olyan különös ezzel így leírva találkozni. (Arra is olvasás közben jöttem rá ma hazafelé a földalattin, hogy olyasmiről szeretek olvasni, amit ismerek. Mivel a pöttyösöktől kezdődően elég jól ismerem a gyerek- és ifjúsági irodalmat, ezért ott biztos talajon mozgok, és szeretem. Ismerem a műfajt. Ha tudományos vagy félig tudományos műveket olvasok, akkor is csak olyan témában, amiről már tudok valamit. És amikor egy könyvekről, olvasásról és olvasókról szóló könyvet olvasok – mondjuk most -, akkor is boldogan ujjongok magamban, hogyha olyan jelenséggel, vagy pláne, névvel találkozom, amit ismerek.)

És nagyon tetszett az a bekezdés is, ahol azt fejtegette, hogy ha mondjuk olyan Celebrity Deathmatch-szerű fiktív bokszmérkőzéseket szerveznénk könyvek és bármilyen más szórakoztatásra alkalmas tárgy között, a könyvek többnyire elég alaposan nyernének, ugyanis messze a legjobb kulturális kikapcsolódást kínálják. Még akkor is, hogyha mondjuk a Vissza a jövőbe III. behúzna egy-két nagyot a Nyúlcipőnek. :)

De az első igazán kellemes borzongás akkor futott végig a gerincemen, mikor megláttam a fejezet elején az “ebben a hónapban ezek a könyvek voltak a kezemben” listán Vonnegut nevét, és A Titán szirénjeit. Akkor aztán borzalmasan erős késztetést éreztem az előrelapozásra, hogy megtaláljam, mit mond róla. (Még annál is sokkal erősebbet, mint amilyet a Harry Potternél éreztem. Ott inkább minél előbb be akartam fogadni az egészet, nemcsak azt akartam tudni, hogy mi lesz a vége, hanem azt is, hogy hogyan. Tényleg: írni akarok a HP7-ről. Az élményről, a véleményemről, meg ilyesmi.) Nos, nem lapoztam előre. És büszke vagyok magamra. És muszáj idéznem egy részletet:

“Smoking is rubbish, most of the time. But if I’d never smoked, I’d never have met Kurt Vonnegut. We were both at a huge party in New York, and I sneaked out onto the balcony for a cigarette, and there he was, smoking. So we talked – about C.S. Forester, I seem to remember. (That’s just a crappy and phony figure of speech. Of course I remember.) So tell your kids not to smoke, but it’s only fair to warn them of the downside too; that they will therefore never get the chance to offer the greatest living writer in America a light.”

Azaz:

“A dohányzás az idő túlnyomó részében hülyeség. De ha nem dohányoznék, soha nem találkoztam volna Kurt Vonneguttal. Egy nagy bulin voltunk New York-ban, és kilógtam rágyújtani az erkélyre, ahol ő már dohányzott. Úgyhogy beszélgettünk – úgy emlékszem, C. S. Foresterről. (Ez persze egy vacak és hamis szófordulat. Persze, hogy emlékszem.) Szóval mondd meg a gyerekeidnek, hogy ne dohányozzanak, de csak úgy tisztességes, hogyha figyelmezteted őket az esetleges hátulütőkre is: így soha nem lesz esélyük sem, hogy tüzet adjanak Amerika legnagyobb élő írójának.”

(Legalábbis így fest a saját hevenyészett fordításomban.)

Mit fűzhetnék még ehhez hozzá? Kicsit irigy vagyok Nick Hornbyra, de csak egy egészen kicsit. Tényleg.

És legalább ma már tényleg nem érdemes dohányoznom.