Nem. Vagyok. Jó. Passzban.

Ez már onnan is látszik, hogy ennyire hülyén tördelem a mondatokat. Ilyesmit nem szoktam. Vagy mondjuk úgy, hogy bízom benne, hogy nem szoktam. Lassan már nem is tudom, mit szoktam és mit nem, teljesen elidegenedtem saját magamtól. Ez persze bután hangzik, de esetleg majd elmesélem, hogy hogyan lettem többszörösen összetett és elválasztott és elidegenített személyiség.

Nagyon izgalmas történet.

(Egyébként már vagy egy hónapja nem tudok belépni a freeblogra. Pedig már kétszer kértem új jelszót. De nagyon nincs kedvem írni a hibaelhárításnak. Szóval nem írok. Csak azért, hogy ha valaki esetleg hiányolja a két mondatot, arról nem én tehetek, hogy nincs. Szóval a mai két mondat: “Nem enged belépni a freeblog. Piszok.”)

Egyébiránt a macska fekszik az ölemben. És nem helyesli, hogy a kezemet nem kizárólagosan az ő simogatására használom. A maga módján igaza van. Ráadásul el is szállt a mesélőkedvem. Mert mostanában ennyire nem vagyok jó állapotban. Úgy lelkileg, mármint, persze.

Talán majd holnap átírom a dátumot, és erőt veszek magamon.

Valami olyasmit kell elképzelni, hogy ugyan lejárt ötkor a munkaidőm, és elindultam haza, de hiába jöttem be hat előtt kicsivel az ajtón, mert pont nem akartam semmit sem csinálni, és nem is nagyon tudtam semmit elképzelni sem, amit csinálhatnék, azon kívül, hogy nagyon kényelmetlen pozícióban megpróbálok elhelyezkedni a kanapén, és fázom.

Ja igen, hideg van. És egyelőre nem fűtünk. Csak ugyanabban a pulóverben ülök benn a lakásban, mint amiben járkálok kinn az utcán.

Egyébként szerintem itt az ideje, hogy takarót fűzzek a paplanhuzatba. Majd megbeszélem a macskával, hogy ő mit gondol, és ha egyetértünk, akkor ezt meg is ejtem még ma este. És akkor most elmegyek aludni, és mindjárt kiderül, hogy erőt veszek-e magamon holnapig. És elmesélem-e, hogy ki és hogyan vette el ilyen nagy hatékonysággal az életkedvemet.