Fáj a gyomrom. Szeretném, ha reggelre megjavulna.
#770
Válasz
2007. október hónap bejegyzései
2007.10.30.
Alábbi dolgok vannak:
- Isteni jég volt ma reggel a pályán, úgyhogy le se akartam jönni. Elég kellemetlen izomlázam is van, de hát ez az élet rendje. Lehet, hogy mégsem megyek reggel újra?
- Valami nagyon ronda görcs költözött a gyomromba, úgyhogy aludnom kellene, ugyanis alig bírok ülni. Talán a fekvés jobb. Jól fel is van puffadva a hasam is. Jajnekem.
- Reggel eldöntöm, hogy megyek-e korcsolyázni (azt nem kell eldöntenem, hogy akarok-e, ugyanis akarok), és attól függően marad időm a N.T.H.-tel haladni és/vagy képeslapot gyártani. Mind a kettő sürgős.
És most megyek. Fájok. Jóéjt. (Egyébként is, holnap meg kell várnom az éjfelet, ugyanis akkor kell elkezdeni írni. Jujj, de izgi! :)
2007.10.28.
Pár évvel ezelőtt elképzelni sem tudtam volna, hogy sportközvetítést nézzek a tévében, mégis megtörtént, sőt, rendszeressé vált. Talán, ha ezt akkor megmondja nekem valaki, jól kiröhögöm saját magamat, de esetleg hajlandó lettem volna elhinni. Azt viszont soha nem gondoltam volna, még legvadabb rémálmaimban sem, hogy valaha is a sportközvetítés nélkül – mivel ahhoz nem férek hozzá – a pontszámokat fogom bámulni az interneten. Bizony, két- és háromjegyű, két tizedesjeggyel bíró számok láttán vagyok képes örömujjongásban, pfujogásban, tapsikolásban és ugrándozásban kitörni. Még szerencse, hogy eddig sem gondolta senki, hogy normális vagyok, akkor ugyanis most egy világ omlott volna össze bennük.
Ami még perverzebb, az az, hogy a pontozólapokat is jó alaposan áttanulmányozom :) Akárhogy is nézzük, kicsit beteges…
Gondolkoztam, hogy akarok-e írni azokról a dolgokról, amik a fejemben járnak, de nem akarok. A Főszerkesztő Úr meg rágja a fülemet, hogy adjam már le a cikkemet, de nem tudom, mit is írhatnék. Egyszerűen annyira lerombolódott a munkamorálom, hogy nem is nagyon tudom, mivel foglalkozzam. Egyszerűen nem érdekel az egész. Szörnyű dolog ezzel szembesülni, hogy a szerelemből végzett munkámból egyszercsak eltűnt a szerelem. Tudom én, hogy van egy olyan rossz tulajdonsága, hogy elmúlik – mármint a szerelemnek -, de nem tudtam, hogy ennyire hirtelen. Persze ez hülyeség, mert egyetlen pasinak se nézném el azt, amit már itt mind lenyeltem. Na, hát ezért nem akarok itthon is ezzel foglalkozni.
De legalább támadt közben egy cikk-ötletem. Legfeljebb nem tetszik majd a főszerknek, és rájön, hogy mégsem akarja, hogy írjak az ő újságjába. Nem is csodálnám. Van ilyen.*
*a szerkesztő jegyzete: Tudjuk-e, honnan való az idézet?
2007.10.26.
Mind a NaNo, mint a NTH terén a szokásos nullás előrehaladást produkáltam. Viszont voltam korcsolyázni. Na? Oké, belátom, elég közepes egyenleg, de hát ez van. Erőtlen, jelleg- és jellemtelen munkakerülő vagyok. Tudom. Mondták már. De persze tudtam azelőtt is. Mégis. Na.
Mindegy, a lényeg az, hogy voltam jégen. Nem mondom, hogy maradéktalanul nagy élmény volt, mert hazudni ugye csúnya dolog. De odafele menni, korival a hátamon, az nagyon jó volt. És átöltözni és kimenni a jégre szintén. A többire viszont egyelőre nem tudok sok jót mondani.
A jég borzalmas. Hepék és hupák, bár főleg hupák, hatalmas mennyiségben. Továbbá voltak gödrök is, amikben állt a víz. A zene hangos volt és idegesítő, és egy nagyon idétlen DJ-t szerváltak az eseményre, aki vagy százszor elszavalta, hogy ő most honnan brekeg éppen. Ez – a brekegés – egyébként nincs kizárva. Mindenesetre idegesített. Ráadásul a pálya kétharmada még le volt zárva. És ehhez képest nagyon sokan voltak. Ráadásul olyan menő-típusok. Akik ezerrel száguldoznak fel-alá a pályán, amivel semmi bajom, hogyha nekik ez a jó. Azzal viszont igenis van bajom, hogy élő akadálypályának (bár lehet, hogy élettelennek) tekintik a másik korcsolyázókat, és össze-vissza bevágnak eléjük, mögéjük, vagy teszem azt, beléjük ütköznek, vagy odébb lökdösik őket. Vagy engem. Ez nagyon is zavar. Én abszolúte belátó vagyok, hogy nekik ez a jó, de ha én mindent megteszek, hogy ne zavarjak másokat, akkor mások is megtehetnének mindent (vagy legalább valamit), hogy ne zavarjanak engem. Ugyanis a pálya csak abban a pillanatban az enyém, amikor egyedül vagyok kinn. Amikor ötvenen vannak kinn, akkor mind az ötvenünké. De néha az a rossz érzésem támadt, hogy rajtam kívül senki nem aggódik a többiek miatt. Ez pedig igen kellemetlenül érint.
De csúnya dolog lenne csupán ezekre a körülményekre fogni, hogy alig voltam kinn egy órát, és lejöttem. Ugyanis volt több másik ok is, amikről inkább én tehetek, mint bárki más. Sötét volt, és hülyén villogtak a lámpák, én pedig alig láttam, ami tökéletes jégen sem segít sokat, de ilyen göcsörtösön végképp nem. Ráadásul nagyon is elpuhult az izomzatom a hosszú nyár alatt, főleg a bokám és a derekam ért hamar a tűrőképessége végére. Úgyhogy egy órát töltöttem csak kinn, miközben megerősödött bennem az elhatározás, hogy maradok a délelőtti korcsolyázásnál, amikor világos van, és amikor hétköznap még tömeg sincsen.
Holnap pedig talán folytatom a takarítást, még a színház előtt.
#769
A sok-sok évnyi aggódás után most kipróbálom, hogy nem foglalkozom vele, hogy mi történik a világ rajtam kívül eső részével. Könnyebben megy, mint gondoltam.