Túrtam kicsit a fiókomban, meg is mondom mindjárt, hogy miért. Felfedeztem magamnak (többé-kevésbé önállóan) a PostCrossing nevű weboldalt. A lényege abban áll, hogy idegen emberek küldenek egymásnak kódszámmal azonosított képeslapokat, és aki küldött, annak a címe bekerül a kisorsoltak közé, következésképpen előbb-utóbb ő maga is kap képeslapot. Nagyon egyszerű, nem igaz? Adatvédelmi szempontból egy felhasználó egyszerre legfeljebb öt címet kérhet, úgyhogy az adataimat sem féltem. Olyan nagyon.
Három lapot már feladtam, másik kettőt holnap tervezek, csak még nem tudom, hogy mit küldjek nekik. Aztán hirtelen felvillanás következett be az agyamban, és azt sugallta, hogy az íróasztalfiókomban – amibe nagyjából három éve nem nyúltam be – kell lennie néhány lapnak. És rövidke turkálás után valóban találtam is, igaz, nem olyat, amit el lehetne küldeni a külföldieknek (bár miért is ne?) A paksi atomerőmű belsejét ábrázolják, illetve változatos Walt Disney-szereplőket, esetleg húsvéti kiscsirkéket és nyuszikákat. Ezeket sikerült felhajtanom. :)
De! Találtam valami sokkal izgalmasabbat is. Amikor megboldogult ifjúságomban, nyolcadikos koromban rám tört, hogy gimnáziumba kell menni, a Városmajorba, a Veres Pálnéba és a József Attilába jelentkeztem. A mi évfolyamunkon reformálták meg hosszú évek óta először a középiskolai jelentkezéseket, és akkor éppen úgy volt, hogy legfeljebb három iskola legfeljebb tíz tagozatára lehetett jelentkezni – ámde központi felvételi még nem volt. Így történt, hogy a matekfelvételi a Veres Pálnéban és a József Attilában ütötte egymást. A József Attila felajánlotta azt a lehetőséget a probléma áthidalására, hogy a Veres Pálnéban megírt matekfelvételimet fénymásolatban juttassuk el hozzájuk.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az általános iskolai elemi matematika soha egy pillanatig nem okozott nekem nehézséget. Akkor kezdett nehézséget okozni gimnáziumban (matektagozaton), amikor el kellett volna kezdeni tanulni hozzá, és nem hagyatkozhattam csupán a józan eszemre. Akkor lett elegem belőle. (Bár a matekérettségim két évnyi év végi kettesek után 80-ból 80 pontot hozott a konyhára. No igen.)
És bizony, ez a bizonyos fénymásolat, amit ki tudja miért, de visszaadtak, itt lapult a fiókomban. És büszkén állíthatom, hogy 47 pontot értem el az 50-ből (ami azért vicces, mert úgy emlékeztem rá, hogy hibátlan lett.) Most megnéztem alaposan, mert a nagy része szerencsére a példasor nélkül is érthető. Volt egy soktörtes egyenletmegoldás, a levezetésem tökéletes, tiszta, logikus. Tíz pont. Volt egy szöveges példa valami víztartályról – a megoldás tiszta, tökéletes. Egy pont levonás, mert az ellenőrzést “a szövegbe kellett volna elvégezni”, írta a javító tanárnéni a lap aljára, amit a mai napig nem értek ugyan, de arra már élesen emlékszem, hogy milyen szörnyen dühös voltam, mikor megláttam. A harmadik példa geometriai volt, egy négyszög szögeit és oldalait kellett meghatározni, a logika kristálytiszta, a szöveges indoklás olyan nagyképű és felsőbbséges, amilyen én magam voltam tizenhárom évesen. Tíz pont. Volt egy szöveges példa, Zoli könyvespolcáról (a szöveges válaszból tudok ennyit róla), és ez is hibátlan. A kérdés, hogy hol veszett el a fennmaradó két pont? Az ötödik példán.
Az ötödik példa két ismeretlent tartalmazott: a-t és b-t. Mindkettőhöz többszörösen összetett törtalakban meg volt adva egy érték, és el kellett dönteni, hogy melyikük a nagyobb. Mindkettőt egyszerűsítettem (és ahelyett, hogy a mai eszemmel szimplán közös nevezőre hoztam volna őket, az általános iskolában istenített “vegyes szám” alakra hoztam, ami azt jelenti, hogy egy egész szám és az egynél kisebb része törtalakban), és egészen az utolsó lépésig remekül haladtam. Egészen addig, amíg a 15-öt meg nem szoroztam 5-tel… és 125-öt nem kaptam. Itt hibáztam, és ezáltal rossz eredményt is kaptam. Ez az a két pont.
És hogy ebben mi a vicces eset? Hogy amikor nyolcadikos koromban kezembe vettem a feladatsort, képtelen voltam rájönni, hogy mi a hiba, és ma is nagyjából két percig bámultam meredten a két pont levonást, mielőtt feltűnt volna, hogy mit is követtem el. És ehhez képest be volt karikázva. És mégis. :)
Megjegyzem, azóta sem szorzok gyakran törtet törttel, pláne nem osztok. (Törtet törttel úgy osztok, hogy a reciprokával szorzok.) Az egyetlen matematikai képesség, amire szükségem van, az a kivonás (hogyha a pénztárgépbe véletlenül nem azt az összeget ütöm be, amit fizettek, hanem azt, amennyit fizetni kellett volna), és a szorzás eggyel, kettővel és öttel, amikor pénztárat számolok. És kihagytam a 90, 93 és 95 százalékok számítását is, amikor véletlenül vissza kell vezetnem a törzsvásárlói engedményeket. De elárulom, hogy érettségi óta még soha senkinek nem kellett elárulnom a sinus meg a cosinus közötti különbséget. Elég szerencse, mert nem is tudnám. Azt tudom, hogy a sinus az valami torokgyulladás, de erről soha nem volt szó matekórán a pincében. :)
A harmadik név talán nem mond annyi mindenkinek sokat. őt úgy hívták, hogy Jim Cronin. ő, és a felesége Alison dél-Angliában majom-menhelyet alapítottak. Dokumentumfilm-sorozat követte az életüket és a menhely sorsát. A sorozat címe Monkey Business, úgy is mondhatjuk, ahogyan az Animal Planet hívja: Majomügyek. Valamiért rabul ejtett a műsoruk, az az elhivatottság, amivel a világ minden részéről próbálták megmenteni a bajba jutott csimpánzokat, majd valamilyen módon a pszichésen és többnyire fizikálisan is sérült majmokat megpróbálták beilleszteni újra a majomtársadalomba, egyik népes majomcsoportjuk valamelyikébe. Imádtam nézni őket. A weblap szerint a sorozat folytatódni fog. Nem tudom, szeretném-e látni továbbra is. Pedig a lényeg az, hogy működnie kell tovább, hiszen ha emberéletektől teszik függővé, akkor mi értelme az egész kezdeményezésnek? Mégis teljesen megrökönyödtem, és lesújtott, mikor arról olvastam, hogy Jim meghalt. 56 éves volt, és nem sokkal a diagnosztizálása után (rák, mi más) vége is lett. És iszonyúan sajnálom az özvegyen maradt Alisont, és aggódom, hogy mi lesz a majmokkal.