Szerencsére rövidesen vége az áprilisnak. Soha nem volt kedvenc hónapom, de ez az idei csaknem minden korábbit sikeresen alulmúlt. Úgy is mondhatnám, hogy ilyen elcseszett hónapom nagyon régen nem volt, és igencsak sürgetném már az időt, hogy ugyan, pörgessen már át májusba.

Május ugyan nem tudom, hogy mennyivel lesz jobb – vagy az ég ne adja, rosszabb -, de elég volt. Nagyon elég. És mivel jelenleg nem igazán esedékes, hogy mondjuk két hónapra elmenjek szabadságra, és megszabaduljak mindentől, ezért azokba a lehetőségekbe kell belekapaszkodnom, amikbe lehet. Jelen pillanatban abba, hogy rögvest május, és ezt az elbénázott harminc napot, de legalábbis a legutóbbi két-három hetet legalább képzeletben ledobhatom a süllyesztőbe.

Még azon kell dolgoznom, hogy elhitessem magammal, hogy jól fogom érezni magam a holnapi osztálykiránduláson, dacára annak, hogy azoknak a kollégáknak, akik jönnek, csaknem a fele vagy nagyon utál pillanatnyilag, vagy csak szimplán neheztel, de legalábbis nem áll velem szóba. És nem mintha hiányoznának, de mégis kellemetlen olyanokkal dolgozni nap mint nap – és még fizetett ünnepen is velük menni kirándulni -, akik ki nem állhatnak. Ráadásul úgy, hogy semmit se tettem érte, csak ők azt hiszik, hogy tettem.

Ami egyébként sokkal veszélyesebb. Erre már rájöttem, hogy az emberek fejében történt dolgok sokkal nehezebben kezelhetők és sokszor nagyságrendekkel rettenetesebbek és megoldhatatlanabbak, mint bármi a valóságban.

Azt hiszem, mégis inkább a két hónap szabadságot választanám.

És ki tudja? Lehet, hogy holnap amúgy is elmossa az eső az osztálykirándulást. Meg se lennék lepve.

Legfeljebb majd itthon eszem meg a szendvicseimet.

Végtelenül naiv vagyok, azt hiszem. Erre időről időre újra rádöbbenek, mindig másféle kontextusban. Még nem tudom, hogy ez jó-e, vagy sem, de az biztos, hogy többnyire nagyon kellemetlen – kellemetlen úgy is, amilyen körülmények között szembesülök önnön naivitásommal, és kellemetlen úgy is, amilyen következményei többnyire vannak.

Félelmetes belegondolni, hogy bár elmúltam már huszonkét éves, még mindig azt bírom hinni, hogy egyes szituációkban lehet jól dönteni. Nevetséges, hogy nem mérem fel – még mindig, dacára annak, hogy két és fél éve dolgozom ugyanabban a közösségben -, hogy annyi egymásnak ellentmondó személyes és nem személyes, de mindenképp önző és önös érdek feszül folyamatosan egymásnak, hogy bármit is teszek, lesz, akinek keresztbe teszek. A lehető legjobb lenne mindenből kimaradni, de egyszerűen nem lehet. Bármi történik, bármilyen döntési helyzetben bárhogyan is döntök, a végén valaki meg lesz rám sértve. És most szó sincs olyasmiről, hogy bármiféle tényleges cselekedet történne – egyszerűen csak arról, hogy ha valaki feltesz egy kérdést, én miként válaszolok:

Megmondom az igazat, vagy megmondom az igazság egy részét, vagy elmondok valamit, amiről nem tudom, hogy megtörtént-e, de akár meg is történhetett volna, vagy valamit, amiről tudom, hogy nem történt meg, de megtörténhetett volna. Értelmezhetem a megtörtént dolgokat, hogy más színben tűnjenek föl, vagy egyszerűen hazudhatok valamit, vagy tagadhatok mindent. Ezek egytől egyig értelmes és valóságos lehetőségek, és ezeket a megfelelő diplomáciai és politikai közegben elhelyezve kell megtenni. Ilyen döntésekről beszélek.

És hiába teszem azt, amit helyesnek gondolok – én, mint személy gondolom helyesnek, azzal együtt, hogy igen sokat megértek – empátia, meg logika, meg ilyesmi folytán – az ellentétes érdekekből.

Az a nagy bajom, hogy van bennem valami törekvés arra, hogy a helyes dolgot tegyem, hogy az igazat mondjam, meg ilyesmi. Ilyen korrekt, egyenes dolgokat. Amik nem mindig jönnek össze, mert pontosan tudom, hogy milyen természetem van, milyen gyáva tudok lenni esetenként, és milyen remekül tudom kavarni a szart, ha úgy adódik. De igenis, hogy törekszem a jóra, és ha a véleményemet kérdezik, én a véleményemet mondom, nem pedig azt, amit az illető szeretne, ha gondolnék.

De a naivitásom legnyilvánvalóbb jele mégis az, hogy időnként elhiszem, hogy a dolgok jóra fordulhatnak, és hogy a dolgok egyenesbe jöhetnek. Hogy néha elhiszem, hogy van kiút a depresszióból, néha elhiszem, hogy egyszer társra találok, hogy egyszer lesz otthonom, hogy egyszer majd boldogan élek, amíg meg nem halok. De az igazság az, ahogy arra minden egyes alkalommal, amikor a dolgok egyenesbe jönni látszódnak, rá kell döbbennem, hogy valami mindig közbejön.

Persze, ami a valamiket illeti, igen különböző természetűek vannak a világon. De ez a lényegen mit sem változtat – a lényegen, miszerint amikor egy pillanatra már azt merném hinni, hogy éppen csak annyi lovat ülök meg, ahány fenekem van, és hogy nagyjából és többé-kevésbé úgy történnek az események, ahogyan azt terveztem, és hogy nem borul fel minden számítás úton-útfélen, és hogy nem borulok ki mindentől és mindenkitől… nos, akkor valamelyik valami beüt, és rá kell, hogy jöjjek, hogy tévedtem. És arra is rá kell jönnöm minden egyes alkalommal, hogy félelmetes, hogy ennyi tapasztalat után még mindig hihetem egyáltalán a fentebb felsorolt dolgokat.

Szerintem a nagy baj az igazságokkal van. Olyan sokféle van belőle, mindenkinek van sajátja. És amikor két vagy több emberé nem egyforma, akkor lesznek a csúnya dolgok. Tegnap összevesztem telefonon D.B.-vel. Igazából nem vesztünk össze, csak nem értettünk egyet, és úgy tűnt (mivel kiabált velem), hogy nagyon azt szeretné, ha én is az ő igazát gondolnám, nem pedig a magamét. Én ellenben bőgtem, és letettem a telefont. És nem haragszom rá, meg remélem, hogy ő se haragszik rám, de számomra az, hogy “de hát tudod, hogy én így beszélgetek”, még nem magyarázza meg, és nem teszi elviselhetőbbé azt, hogyha kiabálnak velem.

Főleg valami olyasmi miatt, ami abszolút nem is fontos. Csak vélemény. Amit nem megfelelő diplomáciai megfontolások alapján fogalmaztam meg, mint kiderült.

A nagy kérdés csak az, hogyha mindenkinek saját igazsága, értékrendszere, érdekrendszere és ki tudja mije van még, és minden egyes szituációban dönteni kell, hogy az igazság (szubjektív igazság) mely szeletét és milyen módon osszuk meg a másikkal, és mindent behálóznak a manipulatív, politikailag megfontolt félhazugságok, akkor hogy lehet, hogy még nem teljesen neurotikus mindenki?

Hogy nekem minden bajom van, az oké – néha eszembe jut, hogy talán újra kellene kezdenem a terápiát, kivéve, hogy ilyen munkabeosztás mellett amúgy is esélytelen. (Ilyen kereset mellett szintúgy, mivel a nevelési tanácsadóból már kinőttem.) Persze a terápiának is az az egyetlen működő momentuma van, hogy a terapeutával nem kell megszerettetned magad – nem fűződnek hozzá semmiféle érdekek, és ezáltal nem kell semmiféle színjátékba belemenni.

Nagyon szeretnék már egyszer nem színlelni. Szeretném, hogyha egyszer az lenne a helyes és célravezető megoldás, ha nem kellene hosszasan latolgatni, hogy melyik lehetőségemmel miképpen fogok rosszul járni.

Egy idő után csaknem mindenki megjegyzi, hogy az én blogom más, mint a többi. Ezt nem nagyon értem, nem is nagyon érzem, de megszoktam. Úgy tűnik, hogy a közvélekedés szerint a legtöbb blog nem olyan hangvételben szól, mint az enyém. Szeretném azt mondani, hogy ez azért van, mert itt és ilyenkor nem játszom szerepeket, de ez nem lenne igaz. Az a baj, hogy annyira véremmé vált már, gyakorlatilag a második természetemmé a színlelés, hogy már a saját gondolataimban is úgy válogatom meg a szavaimat, hogy jobban érvényesüljenek.

Nem is tudom, létezem-e még valójában, vagy csak a szerepeim és álarcaim vannak, amiket mindig a széljárásnak megfelelően cserélgetek. Azt hiszem, ha vagyok is még valahol odabenn én magam, már olyan súlyosan deformálódtam és torzultam és károsodtam, hogy soha de soha nem fogok már előbújni a saját magam emelte díszletek közül.

Azon gondolkozom, hogy tudnék-e szabadságot kivenni az életemből. Mármint úgy cirka két hétre. Nagyon-nagyon sok mindenből elegem van, nagyon sok minden tesz boldogtalanná, és nagyon sok mindent nem bírok elviselni. Elég volt. Elegem van a munkahelyemen uralkodó állapotoktól, legyenek ezek emberi vagy szakmai jellegű tényezők. Elegem van abból is, ami a magánéletemben, illetőleg annak hiányában történik. Rémesen rossz az idegállapotom, és a fizikai erőnlétem is, ha már itt tartunk. Lelkiállapotról meg jobb, ha nem is beszélünk.

Szívem szerint egy darabig nem mennék dolgozni. De nem jönnék vissza ebbe a lakásba se. Nem tudom, mit szeretnék. Szabadságra menni, minden elől, ami mostanság történik körülöttem és velem.

Tudom én, hogy időről időre vannak újabb depressziós időszakaim, tudom, hogy minden tavasszal van néhány pánikrohamom, attól függetlenül, hogy egyébként milyen a pszichés állapotom – akár olyan rossz, mint most, akár nem. De ettől függetlenül a puszta tudat nem segít semmin.

Valami olyasmit kell csinálnom, amiben örömömet lelem. És azt hiszem, hogy ez mostanában olyasmi lehet legfeljebb, mint napsugarak meg zöld, meg betű. Mert nagyon nem akarok gondolkodni, és nagyon nem akarom élni a saját életemet.

Szomorú, de tény.

Igaz, más életét se akarom igazán élni.

De most mit csináljak? Hihetetlenül rossz csaknem minden nap úgy bemenni dolgozni, hogy nincs senki, de senki az ég világon, akivel megtalálhatnám a közös hangot. És hihetetlenül rossz minden nap úgy jönni haza késő éjszaka, hogy tudom, hogy még a kutya is alszik. És hogy ha véletlen rám is törne, hogy beszélni szeretnék valakivel, hiába lapozgatom a telefonomat, nincs senki, akit felhívhatnék, mert az egyik biztos már megint bulizni van, vagy valakivel, a másiknak alszik már a gyereke, a harmadik más időzónában van, a negyedik soha nem veszi fel, a hatodik meg meghalt. Ötödik meg nincs is. Vagy mit tudom én.

Egyszerűen ki vagyok készülve ettől az életformától, amit folytatok. És nem látok belőle kiutat. Fáradt vagyok az állandó alkalmazkodástól, a mindenki lelki békéjének figyelembe vételétől, hogy mindig százezerszer meg kell gondolnom, hogy kinek mit és milyen szavakkal mondok, mert kinek fogja továbbmondani, vagy ki fogja még meghallani, vagy ki fog rajta megsértődni, vagy ki fogja miatta leordítani a fejemet.

Igazán igyekszem nem látszani boldogtalannak, de nem tudom, mennyire sikeresek az erőfeszítéseim.

És amúgy is utálok színlelni. Még ha néha muszáj is, mert segít.

Újra előbukkant az a régi kényszerképzetem, hogy nem akarok aludni, mert akkor rögvest holnap lesz, és én nem akarom, hogy holnap legyen.

Ilyen gondolataim vannak ma.

Tőmondatosak.

Talán majd jobb lesz.

Lehet, hogy megint írnom kellene.

Majd megpróbálom. Azt hiszem.