2008. augusztus hónap bejegyzései

Tény, ami tény

Közzétéve Szerző:
Válasz

Fölöttébb snasszul hangzik, és kicsit félve is írom le, de a helyzet az, hogy iszonyatosan fáradt és túlhajszolt vagyok. Felpörögtek a dolgok a munkahelyen, nehezen érek a dolgaim végére, és mire hazaérek, nincs erőm semmihez.

Nem olvasok, nem írok, nem gondolkozom, még az imádott fórumaimat sem olvasgatom, és idejét sem tudom, hogy mikor lövöldöztem utoljára bogarakat.

A héten a szabad délelőttjeimet, és a mai napot is a kanapén fetrengve töltöttem, ölemben a laptoppal, és közben ment a tévé. Azt pedig végképp nem szívesen ismerem be, hogy mit néztem, mert örökre oda a hírnevemnek.

A héten legalább 15 rész Hannah Montanát láttam, és legalább 10 részt a H2O sellőlányos sorozatból. Még kínosabb, de legalább 3 és fél részt ültem döbbenten és katatón állapotban végig Sportacus kalandjaiból.

Az agysejtjeim pedig cseppfolyósodtak, és kicsorgott az egész a fülemen keresztül. De komolyan.

Remélem, a közeljövőben összébb szedem magam, mert ez így tarthatatlan. Főleg, hogy az eljövendő két hónapban fordítani kell, novemberben pedig regényt írni, decemberben pedig… hát, megpróbálni túlélni. És említettem már, hogy mindeközben még be kell iktatnom egy költözést?

Aha, szerintem is izgi lesz.

Lehet, hogy bebújok az ágyba, és viszem magammal José Rizalt. Mert az egy értelmes hapsi. Kár, hogy kicsit halott. Vagy százhúsz éve.

Kézzel

Közzétéve Szerző:
Válasz

Itt jön a következő kézírásos blog. A legutóbbi, ha nem tévedek nagyot, vagy két és fél évvel ezelőtt volt.

Akkor teljesen kikeltem magamból, hogy rémes a kézírásom. Könnyen lehet, hogy azóta még rosszabb lett, ezért mindenkinek a szíves elnézését kérem.

Az a helyzet, hogy pár napig nem volt igazán gépem. Illetve volt, csak arra szántam az időt, hogy a sok felhalmozott lomot DVD-re írjam.

A másik oka annak, hogy tollat ragadtam, rém egyszerű. Szeretek írni. Már fizikálisan, hogy kicsit több időbe telik, míg a gondolatokból szöveg lesz. Jobban meg kell fontolni mindent.

És hiányzik. Leveleket akarok írni, csak éppen nincs kinek. Iskolába nem járok (nem mintha hiányozna), így jegyzetelni sincs mikor. Gondolatokat tárolni meg már rég nem praktikus így.

Úgyhogy alaposan így jártam – és így jártatok ti is. Esetleg begépelem majd, ha olyanom lesz.

Hm, nincs köztetek véletlen egy grafológus? Vagy legalább valaki, aki megmondaná, hogy miért utálom a nagy G betűt, és az 5 számjegyet?

Eszembe jutott még valami. Egyszer beszélgettem valakivel – zenész az illető, maradjunk ennyiben -, és szóba került, hogy én megboldogult kisiskolás koromban zongoráztam. És az is, hogy a zongora kicsit különbözik a többi hangszertől, mert ott nem a zenész csinálja a hangot. Mesterséges, és kicsit hideg és személytelen az egész.

Én éppen ezért választottam. Ez a kvalitása tetszett meg, és ez tűnt biztonságosnak. De a másik ember – a zenész – szerint ez pont ellentmond a minden gyerekben meglévő zajkeltés vágyának.

Én nem szerettem zajt kelteni.

De azt hiszem, az, ahogy a tollam nyomát nézem a papíron, valahogy hasonló.

Úgyhogy bár ezt valószínűleg alig egy perc alatt legépeltem volna, és ehelyett vagy 5-6 percig írtam, úgy érzem, megérte.

Sokkal jobban érzem magam attól, hogy valami igazit csináltam.

Na, és akkor a viszonthallásra.

BKV for dummies

Közzétéve Szerző:
Válasz

Aki azt hitte, hogy tud Budapesten közlekedni, az téved. Vagy ha nem is téved, az biztos, hogy komoly meglepetések érik.

Én mondjuk tudok közlekedni. Komolyan. Azt is tudtam, hogy mától sok minden megváltozik, de abból a két járműből, amivel én dolgozni járok, nem lett semmi más.

De az azért minden felkészültségem mellett is meglepett, ahogy sikerült megtennem az Örs Vezér tere – Oktogon távolságot, alig két óra alatt.

Nem csalás, nem ámítás, nem tévedés. Ha egyszerre végzünk, el szoktam kísérni egy kolléganőmet a buszához, és úgy jövök csak haza. Na, hát itt kezdődtek a problémák.

Ha van valaki, aki azt meri állítani, hogy van egyszerűbb útvonalterv a fent ismertetett két végpont között, mint elmenni a Deák térig metróval, aztán onnan gyalog át a Március 15. térre, majd ott tíz perc hiábavaló ácsorgás után megnézni a táblát, miszerint a busz nem onnan indul – majd a másik buszmegállóban, ahol a keresett busz nincs feltüntetve 20 perc várakozás után gyalog át a hídon a Döbrentei térre, onnan 8-as busszal a BAH csomópontra, onnan gyalog föl a Csörsz utcai villamosmegállóba, 61-es villamossal a Moszkva térre, és 6-os villamossal az Oktogonig, az hazudik.

Ez egy teljesen logikus és értelemszerű és működőképes megoldás volt. Költség- és időhatékony.

Bizony.

Meghalós könyvek

Közzétéve Szerző:
Válasz

Tudom, hogy nem éppen ünnepélyes a téma, na de mégis. Az van ugyanis, hogy nincs nagy kedvem arról írni, hogy milyen meleg volt ma, és hogy milyen nehezen lehetett közlekedni, vagy hogy mennyire finom saslikot adtak a Mesterségek Ünnepén, ezek ugyanis elég érdektelen adatok, és mindent, ami elmondható róluk, el is mondtam már. Így.

Írhatnék arról a kavarodásról és elmebajról is, ami a munkahelyet jellemzi mostanában a technikai átállás alkalmából, de ez még kevésbé volna ünnepélyes, továbbá a végén még kikapnék miatta.

Ellenben a meghalós könyveket szeretem. Tudom, hogy ez egy kicsit perverz, de hát ez van.

Előre szeretném leszögezni, hogy mit is értek “meghalós könyvek” alatt. Mert, hogy félreértés ne essék, nem olyasmiket értek alatta, mint Az ifjú Werther kínszenvedései. (D.B. azonnal erre asszociált, amikor ezt megemlítettem neki, ami csak azt bizonyítja, hogy még a zsenik se mindig a megfelelő következtetéseket vonják le.) A meghalós könyveknek – minő meglepetés – a fő motívuma a halál, de nem azáltal, hogy húsz oldalon át haldoklik a hős (mint Werther), hanem azáltal, hogy központi témát jelent.

Tipikusan meghalós könyv tehát az én felfogásomban Mitch Albomtól az Öten a mennyországban, ami azzal kezdődik, hogy a főszereplő meghal egy balesetben, aztán a mennyországban öt különböző személy segít neki megtalálni az élete vezérelemeit. Vagy ilyen a nagy kedvencem, Lois Lowrytól a Nyáron történt, eredeti címén “Summer to die”, amiben a főszereplő nővére haldoklik gyakorlatilag egész végig leukémiában, amíg meg nem hal. Vagy az eddig magyarul megjelent három Jodi Picoult-könyv közül kettő, a korábban már említett Tizenkilenc perc, amelyik egy iskolai mészárlást taglal (egyébként meg megszállotja vagyok a Columbine High School és a Virginia Tech tömeggyilkosságainak) és a Nővérem húga, amelyik szintén leukémiás a főszereplő nővére témakörből indul, de a poént nem lövöm le. Meghalós könyv, bár nem tartozik a kedvenceim közé – de a tematikája stimmel – Cecelia Aherntől az U.i.: Szeretlek, amelyiknek főhőse az a frissen megözvegyült nő, aki megpróbál új életet kezdeni a néhai férje utasításai alapján. Vagy van még két másik könyv, amit csak angolul olvastam, és azt hiszem, meg se jelentek magyarul (az Ahernt is angolul olvastam, vagy négy évvel ezelőtt, de tudom, hogy már van magyarul), az egyik határeset, Sarah Dessentől a The truth about forever, amelyikben egy apját elvesztett lány próbál úrrá lenni a saját, a testvére és az anyja gyászán is, de ebben az esetben a fő téma számomra a szerelmi szálnak tűnik, a gyász csak díszlet.* A másik angolt pedig Riley Weston írta (Róla egyébként azt lehet tudni, hogy csodagyereknek tartották Hollywood-szerte, amíg ki nem derült, hogy idősebb, mint amennyinek mondta magát. Ezzel próbált rámutatni arra a nyilvánvaló tényre, hogy Hollywood-ban nem mindegy, hogy hány éves vagy) és a címe, végtelenül frappáns módon Before I go. Meglepő módon ez is leukémiás történet, a főszereplő pedig emellett szerelmes. A könyvet az teszi élvezhetővé de frusztrálóvá is egyben, hogy a főhős, mielőtt megbetegedne, téli olimpiára készülő műkorcsolyázó. Jó, mert – hahó! – a korcsolyáról szól, és idegesítő, mert abszolút nem ért a szerző a korcsolyához.

Szóval nagyjából ezzel definiáltam a műfajt. A lényeg az, hogy ez egy olyan típus, amiben nagyon sok jó könyv létezik. Persze, vannak hatásvadász darabok, vannak butácska darabok. Kicsit olyanok, mint a szexelős könyvek, amikkel szintén Dunát lehet már rekeszteni (az a típus, amelyikben a fiatal pár eljut addig, hogy lefekszik egymással, és nem hivatkoznak erkölcsi és vallási és egyéb normákra, hanem használnak gumit. Vagy nem használnak, és abban az esetben a terhes könyvek kategóriájába kerül a kötet – Nick Hornby és a Betoncsók, vagy a terhes-meghalós hibrid, a The first part last, Angela Johnsontól – , illetőleg van az előbbi típusnak egy altípusa, a megerőszakolós könyvek, bár abból még csak egy jót olvastam, az Laurie Hals Andersontól volt a Hadd mondjam el… ami dacára a pontoknak is jó), de még mindig, ahányszor megjelenik egy, úgy reklámozzák, mintha az lenne az első, “hihetetlen friss hang”, “bátor témaválasztás”, ésatöbbi. De a lényeg mégis az, hogy ez egy olyan téma (illetve, ha úgy vesszük, a szexelős meg a terhes könyvek is jó témák, sőt, a megerőszakolós könyvek is, csak most éppen a meghalóson töröm a fejem), amiből elég jó dolgokat lehet kihozni. Elég sokat. Főleg úgy, hogy a meghalós könyvek kategóriájából kizárok minden olyat, ami nem tetszik. Mint mondjuk az ifjú Werther. :)

Írni is szeretek ilyet. Nyilván mert tele vagyok feldolgozatlan feszültségekkel, kezeletlen gyásszal, tudom is én. Az az egy biztos, hogy vannak lerendezésre váró dolgaim a meghalós-gyászolós témakörben, ezért is gondolom úgy, hogy idén novemberben újra nekifutok az első NaNoWriMo regényemnek, az “A magányos fák magasra nőnek” címűnek. Ami nem szexelős-terhes-megerőszakolós, csak meghalós.

De mindezt csak azért említettem meg ma, mert olvastam egy nagyon jó meghalós könyvet. De hogy mi volt az, azt nem árulom el (pedig volt benne szex, terhesség, nemi erőszak, sőt, gyerekek szexuális zaklatása is, de ez mind olyan finoman és óvatosan volt elrejtve benne, hogy elsőre szinte nem is látszott, és működött) Emellett pedig van még benne amerikai foci. Amihez nem értek. És ennek ellenére is nagyon jó kis könyv volt. Élvezhető. Bizony. Szerintem még annak is élvezhető, aki nem olyan perverz, mint én, és nem rajong különösképp meghalós könyvekért.

Hogyha van egy könyv, amihez ennyi felvezetést írok, és a végén még a címét se vagyok hajlandó elárulni, az csak rosszat jelenthet, igaz? Igaz hát!

Stay tuned, and watch out!

Hihi :)

*a szerkesztő jegyzete: azóta egyébként megjelent, és a címe, emlékeim szerint Tökéletes lett.

Álmában hazudik kicsit

Közzétéve Szerző:
Válasz

Akarjátok tudni, miféle ember vagyok igazából? Én mondjuk hellyel-közzel tudom, de még engem sem érintett jól a felfedezés.

Oké, mindenki hazudik időnként. De, igen, te is. (Na jó, te talán nem, de egyébként kábé mindenki.) Én is. Kínos helyzeteket elkerülendő, magamat jobb színben feltüntetendő. Nem nagy, eget rengető hazugságokról van itt szó, csupán apró ferdítésekről, önigazolásokról.

Ó igen, ennyire gyáva és gerinctelen vagyok. Tessék, kimondtam.

De hogy még álmomban is ez történt…

De elmesélem. Most keltem fel nemrég, mert egy drámai pillanatban megcsörrent a telefon (jelen esetben vekker minőségében), és nem mertem két percnél tovább feküdni még, mert semmi pénzért nem kívántam visszazuhanni ugyanabba az álomba.

De mielőtt felébredtem volna, álmodtam. A szüleimmel leginkább, de nem itt voltunk, hanem az anyai nagyanyám lakásán. És először anyámmal beszéltünk, illetőleg ő magyarázta, hogy ha már úgyis fenn vagyok hajnali kettő körül, akkor várjam meg apámat aki mindjárt jön, mert ha már eddig nem aludtam, ezen a két további órán semmi sem múlik. És álmomban sem mertem hangosan kimondani, hogy de hát reggel dolgozom. Tudtam, hogy ott is elég csak gondolni, mert anyám így is tudott reagálni rá, és elismételte, hogy ha dolgozom, akkor már most se kellene fenn lennem. (Arra már csak ébren jöttem rá, hogy ő régen tényleg ilyen volt, ha nem is szó szerint ilyen, de érzésre ilyen, és hogy vajon mi történhetett vele…?)

Aztán a következő képben már ott volt apám, és már nem kellett reggel dolgozni mennem (pedig igazából kell), és valószínűleg nem volt már kora hajnal, mert világos volt. És azt mondtam apámnak, hogy menjünk sárkányt eregetni. (Álmomban volt egy papírsárkányom. És igazából életemben egyszer eregettem csak, és az se a sajátom volt. És tényleg akarok. De ez nem tudom, hogy jött ide.) Aztán apám azt mondta, hogy hát, ugye tudom, hogy ma van a mama születésnapja, és rávágtam, hogy tudom, holott fogalmam sem volt – igaz, mikor kimondtam, már a fejemben igazoltam, hogy ja, ma az a dátum van -, és aztán azt is mondta, hogy nem baj, azért mehetünk sárkányozni, mert ő ezt meg azt akart adni a mamának, és összevesztek rajta, és hogy nem kell odamennünk. És erre képes voltam rávágni, hogy “ja, velem is veszekedett”, holott egy pillanattal korábban még a születésnapról se tudtam. (Egyébként igazából májusban van, csak a rend kedvéért.)

Mindenesetre alaposan megrázott a gondolat, hogy ilyeneket még álmomban is elkövetek. Ez gondolom azt jelenti, hogy olyan mélyen beivódott a személyiségembe, hogy gyakorlatilag részét képzi. Francba.

Francos, francos, francos francba!

Na, csinálok magamnak reggelit, és remélem, estére ezt mind elfelejtem.