Itt jön a következő kézírásos blog. A legutóbbi, ha nem tévedek nagyot, vagy két és fél évvel ezelőtt volt.

Akkor teljesen kikeltem magamból, hogy rémes a kézírásom. Könnyen lehet, hogy azóta még rosszabb lett, ezért mindenkinek a szíves elnézését kérem.

Az a helyzet, hogy pár napig nem volt igazán gépem. Illetve volt, csak arra szántam az időt, hogy a sok felhalmozott lomot DVD-re írjam.

A másik oka annak, hogy tollat ragadtam, rém egyszerű. Szeretek írni. Már fizikálisan, hogy kicsit több időbe telik, míg a gondolatokból szöveg lesz. Jobban meg kell fontolni mindent.

És hiányzik. Leveleket akarok írni, csak éppen nincs kinek. Iskolába nem járok (nem mintha hiányozna), így jegyzetelni sincs mikor. Gondolatokat tárolni meg már rég nem praktikus így.

Úgyhogy alaposan így jártam – és így jártatok ti is. Esetleg begépelem majd, ha olyanom lesz.

Hm, nincs köztetek véletlen egy grafológus? Vagy legalább valaki, aki megmondaná, hogy miért utálom a nagy G betűt, és az 5 számjegyet?

Eszembe jutott még valami. Egyszer beszélgettem valakivel – zenész az illető, maradjunk ennyiben -, és szóba került, hogy én megboldogult kisiskolás koromban zongoráztam. És az is, hogy a zongora kicsit különbözik a többi hangszertől, mert ott nem a zenész csinálja a hangot. Mesterséges, és kicsit hideg és személytelen az egész.

Én éppen ezért választottam. Ez a kvalitása tetszett meg, és ez tűnt biztonságosnak. De a másik ember – a zenész – szerint ez pont ellentmond a minden gyerekben meglévő zajkeltés vágyának.

Én nem szerettem zajt kelteni.

De azt hiszem, az, ahogy a tollam nyomát nézem a papíron, valahogy hasonló.

Úgyhogy bár ezt valószínűleg alig egy perc alatt legépeltem volna, és ehelyett vagy 5-6 percig írtam, úgy érzem, megérte.

Sokkal jobban érzem magam attól, hogy valami igazit csináltam.

Na, és akkor a viszonthallásra.