2008. augusztus hónap bejegyzései

Már megint

Közzétéve Szerző:
Válasz

Lassan olyan mértékeket öltök, mintha én lennék a 13 és 3/4 éves Adrian Mole, és szigorúan titkos naplót írnék. (Tartunk Adrian Mole-t németül. Valami olyasmi címe van, hogy Das Intimleben akármicsoda Adrian Mole. Elég viccesnek találom.) Talán a közeljövőben rászánom magam, hogy ezt a lassan végeláthatatlan szöveg-filet feldaraboljam apró darabokra, és feltöltsem. Ki tudja? Minden lehetséges…

Olvastam egy könyvet mostanában (tudom, elég gyakran megteszem, de most ez jutott eszembe), és nem volt igazán rossz. De arról szólt a dolog, hogy nagyon jó történeteket nem különösebben jól írtak meg. Visszaemlékezésről, és anekdotákról volt szó, és a szerző hölgynek tényleg érdekes életútja volt. De ha már választhatok az ügyetlenül elmesélt érdekes és a jól elmesélt, bár nem annyira érdekes történetek között, én bizony a másodikat választom. A legdühítőbb mégis az volt az egész kötetben, hogy minden egyes fejezetet egy nagyon bölcselkedő mondat zárt le, a végén három ponttal… És minden fejezetben legalább három-négy pontocskás végű mondat volt még. Brr. És ha valakinek még ez se elég, a cím is három ponttal végződik…

Tudom, hogy volt időszak, amikor én is pontoztam. De akkor történetesen nagyjából 16 éves voltam, és ki is nőttem. Vonnegut szerint a pontosvessző transzvesztita hermafrodita (miszerint ez is meg az is, de mindig a másik akar lenni), és tisztességes író nem használ olyat. Évekig én se használtam, de néha szükségét érzem, és ha némi bűntudattal is, de kiteszem. De a … túlzott használatát nem tudom megbocsátani, még akkor sem, hogyha az történetesen nem fájt a Mesternek. Nekem fáj, úgyhogy azt hiszem, ezzel a körrel le is tudtam az idei mennyiségemet.

De a ma esti címem igazából minderről nem szól. Nem ezért adtam. Ma este ugyanis már megint a konyhaasztalnál ülök, igaz, ma itthon. És megint a halálomon vagyok. Tegnap este már röhögcséltem rajta, hogy mit összeszenvedtem tegnap délben, mert estére mi sem maradt a rosszullétből, és majdhogynem el is felejtettem. De ma délután újra rám tört, és ez nagyon nincs így rendben. Akkor voltam legutóbb ennyire megrémülve és ennyire tehetetlen, mikor először elkezdődtek a pánikrohamaim, főleg a légszomj, ami csaknem minden másnál félelmetesebb volt. A legfélelmetesebb meg az, hogy ha akkor nincs B., aki elintézi helyettem a beszélgetést, akkor lehet, hogy még most is kínlódom.

De most minden szempontból más. Most a fejem fáj, a látóterem szűkül össze és sötétedik el, na meg szédelgek. Viszont most nem hagyom annyiban a dolgot. Amikor pánikrohamaim voltak, kamasz voltam, és mai szemmel hihetetlennek tartom, hogy vagy egy évig kínlódtam velük, szégyenkeztem miattuk, és aggódtam, hogy mikor halok bele, és hogy nem mertem senkinek se szólni róla. Ma már ennél több eszem kell(ene), hogy legyen. Úgyhogy ha nem javulok meg sürgősen, akkor kénytelen leszek, és elvonszolom magam szervizbe. Mert ez már kilenc napon belül a negyedik vagy ötödik ilyen alkalom, és ez így tarthatatlan.

Egyre ritkábban

Közzétéve Szerző:
Válasz

Úgy tűnik, hogy ez egy olyan időszak az életemben, amikor csupa olyasmit csinálok, amit egyébként nem szoktam. Kapásból, alapesetben nem hozok magammal laptopot dolgozni. Mert minek hoznék? Mert abszolút macerás elrakni. Meg mert mikor is használnám? Azt persze tudtam, hogy ha közelít majd egy határidő, vagy ha NaNoWriMo van, akkor esetleg elő fogom majd venni ebédidőben.

De ma se határidő, se NaNo nincs a láthatáron se. Hát akkor? Nem tudom. Egyszerűen reggel beraktam a hátizsákomba. És most nagyon örülök, hogy itt van, mert nagyon furcsán érzem magam – fizikailag -, és kellemesen otthonos és megnyugtató dolog billentyűt püfölni. Örülök, hogy egyedül vagyok a konyhában, mert nem biztos, hogy el tudnám magyarázni a többieknek a helyzetet.

Az a nagy baj az egész szituációban, hogy ideges vagyok, attól, főleg, hogy mitől érzem magam rosszul. Tegnap este is szédültem kicsit, de ezt el is felejtettem, csak most jutott eszembe. Most viszont szédelgek is, el is sötétedik előttem a világ alkalmasint (gondolom vérnyomás, csak hát az mindig alacsony), és a gyomrom se egészen oké, egyik irányban sem.

Szóval most idegeskedem. És mielőtt bárki megkérdezné, ettem rendesen, cukrosat is, koffeineset is, mindenfélét. Úgyhogy nem tudom, mi van. Csak remélem, hogy nem fogok elájulni.

Na hát így, és akkor most visszatérek a kis kijevi csirkepulykabaromfimadaramhoz. Csokolom.

Ritkán

Közzétéve Szerző:
Válasz

Elég ritkán fordul velem elő, hogy teljes blogbejegyzéseket megírok, aztán nem töltöm fel őket, hanem hagyom őket állni. És most mégis ez történt. Ki érti ezt? Valahogy a gondolatok még csak-csak szavakká alakulnak a fejemben, le is írom őket, de már addig az aprócska momentumig képtelen vagyok eljutni, hogy plusz tíz kattintással fel is töltsem. Furcsa dolog, de ez van.

Igazából még az sem igaz, hogy ritkán fordul elő velem. Szerintem még soha nem fordult elő. Annyira ritka, hogy ez az első.

Viszont, ami fontos, az az, hogy terveztem két menüpontot már egy ideje, és most mindkettőhöz kaptam inspirációt. Mindkettőnél azon törtem a fejem, hogy mégis, mivel kezdhetném el. Most mind a kettőnél tudom. Úgyhogy tessék a vonalban maradni, előbb-utóbb jelentkezem.

A viszonthallásra.

Kicsit déjà vu, és kicsit nem déjà vu

Közzétéve Szerző:
Válasz

Az van, hogy már megint utaztam egyet Szabadkára-Palicsra, amire volt már korábban precedens, és akkor is nagyon viharosra állt az idő. Csak úgy, mint most.

Az is van, hogy tavaly nyáron már megnéztem szabadtéri színpadon a Jézus Krisztus Szupersztárt, igaz, az a Margitszigeten volt.

És végül, de nem utolsó sorban az is van, hogy idén már mentem egy szabadtéri koncertre, aminek betett, hogy szakadt az eső.

De tudtam, egyszerűen tudtam, hogy ilyen szemétség nem lehet a világon, hogy egy nyáron kétszer sok órát utazok egy koncertért, ami elmarad. Ilyen egyszerűen nincs.

És nem is lett. De ez ennyire nem ment egyszerűen. (Igaz, valamennyi rutinos olvasó jól tudja, hogy nálam a dolgok soha nem mennek egyszerűen.) Pedig egészen sokáig meglehetősen simán zajlott minden. A vonat pontos volt, a határőrök sem vacakoltak, még bélyegzőt is kaptam az útlevelembe (Mindig elszomorodom, amikor úgy lépek át határt, hogy nem pecsételnek. Tudom én, hogy jó nekünk ez az EU-dolog meg minden, de azért olyan jó lapozgatni az útlevelet, hogy tényleg, itt is voltam, ott is voltam…) Egyszóval jó volt.

De mikor Szabadkán leszálltunk a vonatról, csúnya szürke színe volt az égnek. És meglehetősen magas volt a páratartalom is. És ezek a jelenségek így együtt nem sok jóra engednek következtetni. Még ha erre az előadásra hirdettek is esőnapot. (Az “esőnap” szóra még mindig görcsbe rándul a gyomrom és sírhatnékom támad. Paul Simont akarok, most! Ide a nappaliba is akár. Mindegy, hova, de kérem a pici öregembert. Jár nekem. Szemétláda időjárás! Ezért nem kárpótol semennyi CD meg DVD sem, bár imádom őket.) Szóval az esőnapot hétfőre tűzték ki, ami számomra sajnos olyan, mintha nem is lenne, mert hát dolgozom. Sőt, akkor debütálok részlegvezetői minőségemben, és zárom a boltot, feltéve, hogy kapok addigra kulcsot.

Szóval tudtam, hogy valaminek történnie kell. Mondjuk szakadjon le az eső hatkor, és kilencre múljon el, és addigra az üléseknek is lesz ideje felszáradni. Vagy jöjjön mondjuk éjfélkor. Elfoglaltuk a szállást (a házinéninek gondjai akadtak, kicsit több szobát adott ki, mint amennyi van neki, így végül a nappalijában aludtunk), és elmentünk vacsorázni. Ugyanazt a helyet választottuk, ahol három évvel ezelőtt is ettünk. (Omega Pizzériának hívják, és meglehetősen olcsón meglehetősen nagy adag – és nagyon finom! – csevapot adnak. És pleszkavicát is. Ki mit szeret jobban.) Békésen üldögéltünk a kerthelyiségben, hallgattuk a szökőkút csobogását. Aztán háromnegyed nyolc körül jött egy hatalmas szélroham, és repült a szalvéta meg a sült krumpli a tányérunkról, na meg a terítő és a szivacspárnák azokról a székekről, ahol senki sem ült. Ami igen sokat jelent.

A személyzet rohamléptekkel kapkodta össze a holmikat, mi pedig a teraszra menekültünk a kajáinkkal egyetemben. És negyed kilenckor elkezdett esni is. Na nem szakadni, de esni. Rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy visszamegyünk a szobánkba pulóverért meg esőkabátért. És hazafelé már elég rendesen megáztunk.

Nem mondhatnám, hogy nem voltam elkeseredve. Eléggé el voltam, csak éppen esőben nem lehet sírni, mert akkor aztán végképp semmit sem látok. De sírni volt kedvem, a Jézus Krisztus Szupersztárért, azért, mert nem vittem magammal másik nadrágot, azért, mert babonából nem vittem esőkabátot sem, és az elmaradt Paul Simonomért is, amiért soha nem sírhattam ki magam rendesen.

Az szerepelt meghirdetéskor, hogy amennyiben időjárásbeli akadályok merülnének fel, 11-ig várnak a kezdéssel, így aztán a szobánkba zárkózva vártuk az idő jobbra fordulását. Anya el is aludt, én olvastam és füleltem a természet hangjait.

És fél tíz körül megtörtént a csoda. Csönd lett. Felöltöztünk, és szapora léptekkel elindultunk a szabadtéri színpadhoz. Elég hűvös volt már, de a rettenetes pára eltűnt. Egy sötét utcán trappoltunk, amikor megütötte a fülünket az “I don’t know how to love him” kísérete, és ezt pozitív jelként értékeltük. Elkezdték! Legrosszabb esetben is legfeljebb lemaradunk az első felvonásról.

És mikor tíz előtt tíz perccel megérkeztünk és leültünk, egyszer csak teljes harci mezben megjelent Jézus a színpadon. Szegény, kicsit csúszkált a sarujában a nedves deszkákon (konkrétan kis híján seggre esett), de közölte, hogy rövidesen elkezdik az előadást, és hogy a késői kezdésre való tekintettel nem tartanak szünetet. Megtapsoltuk. Hurrá Jézus!

Nagyon jó volt a tavaly nyári előadás is a Margitszigeten, de itt sokkal jobban tetszett. De hát egy zökkenőmentes előadás amúgy sem vetekedhet egy majdnem elmaradttal. És sokkal jobban tetszett Jézus és Júdás is, mint tavaly. Egyedül Mária Magdolna nem volt annyira átütő nekem, de minden(ki) mástól odáig voltam, meg vissza.

Van az előadáson a tánckar, a feketék és fehérek, akik mindig Júdás nyomában járnak, és a benne dúló harcokat ábrázolják. Tavaly nyáron nem nagyon tudtam mit kezdeni velük, de igén nagyon tetszettek. (Főleg a hosszú hajú fehér fiú, akit jó okkal kereszteltem el Kockahasnak.)

És persze, szokás szerint sok elgondolásom támadt az egész Jézus-témáról, de ezeket tartalékolom inkább egy másik időpontra, amikor mondjuk off-season lesz.

Ezer éve gondolkozom rajta, hogy a jó kis témáimat, amiket “majd egyszer máskor” (MEM) tervezek kifejteni, felvezessem egy listára. De sose szánom rá magam, főleg azért, mert ezek a nagyszerű gondolatok leginkább a születésük utáni napokban érdekesek, és utána már nincs nagy kedvem foglalkozni velük.

De ez már egy másik történet, melynek elbeszélésére más alkalommal kerül már sor :)

Köki és Bobi még egyszer

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ki hitte volna, hogy még a kedvenc könyveivel is érhetik meglepetések az embert? Mivel a saját példányomat még mindig nem lelem, jobb híján belelapoztam a boltban az utolsó Kököjszi és Bobojszába. Meg akartam keresni a macskás részt, hogy lássam, mennyire jól emlékeztem (eléggé jól egyébként).

Ahogy átfutottam a tartalomjegyzéket (az “Andrist folyton megsértik a felnőttek” című fejezet volt az, amit kerestem, de erre persze nem emlékeztem pontosan, ezért bogarásztam hát a tartalomjegyzéket), és fokozatosan egyre mélyebb zavarba jöttem. Ebben a könyvben ugyanis olyan fejezetek is voltak, amik az enyémben egészen biztosan nem voltak benne. Persze annyira nem meglepő, hogyha figyelembe vesszük, hogy mikor jelent meg, de engem mégis sokkolt a dolog.

Megmondjam, mik ezek a fejezetek? Az egyikben Andris az angyalokat szórakoztatja, a másikban pedig, megismerkedik a Jó Istennel. Bizony. És Andris minden este, csak mint minden fejezetben szépen imádkozik lefekvés előtt. És nem is zavar ez engem különösebben, bár teljesen más színezetet ad az egész könyvnek. Lehet, hogy ha lesz gyerekem, én is azt a változatot olvasom majd, amelyikben nincs este imádkozás, mert nem biztos, hogy rá akarom kényszeríteni bármi ilyesmire.

De sajnos kénytelen voltam belátni, hogy nincs mit tenni, meg kell vennem a rendszerváltás utáni kiadást is, mert Kököjszi és Bobojszából kell rendelkeznem teljes változattal is.

Haj, de jó lenne, ha lenne annyi pénzem, amennyi könyvet venni akarok! És ha még annyi helyem is lenne, amennyit ezek elfoglalnak, akkor aztán hatalmas lenne a boldogságom. Talán, majd az új helyen.

Ha valaki nem tudná, egy új szoba lakberendezését a könyvespolccal kell kezdeni. Mert az a legeslegfontosabb bútor, és közvetlen azután következik csak az ágy. És a fotel. Mert ez a kettő alkalmas arra, hogy olvassanak benne. (Bár fotelom még nincs, de ha elköltöztünk, veszek.)