2008. szeptember hónap bejegyzései

Terápia

Közzétéve Szerző:
Válasz

Egészségtelen szokás, hogy néha rákeresek az internetben mindenféle olyan dolgokra, amik valamikor érdekeltek, foglalkoztattak, vagy esetleg így tesznek még ma is. És előbb-utóbb a Google kidob valamit, amit én írtam az elmúlt öt és fél év folyamán valamikor; többnyire olyasmit, amire abszolút nem emlékszem.

Akkor aztán elkezdek kutakodni a saját archívumaimban, és meglepetéssel konstatálom, hogy mi mindent írtam már le. Rákeresek egyes kulcsszavakra, vagy rákattintok véletlenszerű dátumkora. Olvasok, és meglepődöm. Nem ismerem fel a narrátorban saját magamat. Néha olyan esetekről írok, amikről semmiféle emlékem sincs. És nem csak a 2003 körüli iskolásblogok között: akár az idei év elején is találkozom váratlan fordulatokkal.

A másik konzekvencia, amit rendszeresen sikerül levonnom, az az, hogy túlnyomórészt boldogtalan, depressziós, elégedetlen és fáradt vagyok, alacsony “szellemi aktivitást” mutatok (ez a szókapcsolat rémesen sokszor szerepelt már nálam), és kínlódom, hogy szeretnék is írni, meg nem is sikerül. Nagyon sok a keserűség ebben a több-tízezer leírt lila szóban.

De azt is látom, hogy aztán amikor mégis írok rendszeresen, akkor kicsit egyenesbe jövök.

Olvasni, meg írni kell. Amikor beszippant az örvény, nem a kapálózás a helyes eljárás, hanem az, ha az ember kinyújtja a testét, és lassan, kényelmesen kiúszik. Olyan dolgokat kell csinálni, amik a víz színén tartanak. Írni. Olvasni. Kakaót inni. Rendszeres, könnyen kezelhető dolgokat. Rutint.

Persze erről már ezer meg ezer alkalommal írtam, de hát ebből lesz a metafikció meg a posztmodern. Végeredményben fogalmam sincs róla, hogy miféle ember vagyok is valójában. Azt érzékelem, hogy a kollégáim és barátaim többnyire rosszul értelmeznek, legalábbis a visszajelzésekből ez tűnik ki. De azt hiszem, hogy a blog – ami pedig a lehető legszemélyesebb és -bizalmasabb megnyilvánulásom – is torzít valamennyit. Pillanatnyilag csak boldogtalan, fáradt és kimerült vagyok. És arra vagyok képes, hogyha valaki azt mondja, hogy “jó, de te ilyen vagy”, akkor többnyire el tudom dönteni, hogy az illetőnek igaza van-e vagy sem.

Nehéz ez így.

Kinn, konyha

Közzétéve Szerző:
Válasz

Események, sorrendben: üldögélek kinn a Ház előtt – illetőleg mögött, a “kertbe” vezető ajtónál, ahol egyszer máskor majd a lámpák fognak ülni.* Süt a nap – na nem tűz vagy ilyesmi, éppen csak annyira elég, hogy nehezen lássak tőle. :) Sose hittem, hogy valaha is örülni fogok ilyesminek, de örülök. A napocska jó.

Sok más jót nem tudok felsorolni. Végignéztem, ahogy felszerelték a konyhabútort, és bár nagyon szépnek indult, és ha gondosan rakják össze, biztos nagyon klassz lett volna, de így számtalan helyen hihetetlen ronda. Gondatlan. Az egyenesek nem is mindig egyenesek, de amikor azok, akkor sem vízszintesek vagy függőlegesek. Nem is nagyon akarok gondolni rá. Csúnya.

Ja, és mielőtt befejezték volna, elrohantak a fenébe, hogy majd máskor visszajönnek.

Morc.

De a többi dolog jó. Tényleg. Alapvetően.

És akárhogy is vesszük, festékszag ide, fűrészporfellegek oda, azért jó ott sétálni fel-alá, ahol előbb-utóbb lakni fogok. Jó lesz.

*a szerkesztő jegyzete: a lámpák még így 2010 októberében sincsenek ott a lépcső mentén, ellenben a kábelek tavaly télen beáztak, és rendszeresen lecsapták a biztosítékot.

*a szerkesztő következő jegyzete (2011): már vannak lámpák. És égnek is. Hihi.

Mennyiség és minőség 2006 (C-M)

Közzétéve Szerző:
Válasz

Nos, itt a várva várt második felvonás 2006-ból. A lista természetesen semmivel sem lett érdekesebb, mint volt. De hát a nép akarata kérem szent. Most viszont várom, hogy miféle személyiséganalízisnek vetitek majd alá a listámat – főleg, ha túl leszek a harmadik 35-ön is. A végén még kiderül, miféle ember vagyok, abból, hogy miket olvastam két éve, és hogy most mire emlékszem még belőle?

És mielőtt elfelejteném – ez is tele van spoilerekkel!

Czakó Gábor: Segítség, ember! – Ez az, amikor a görög teknőst sonkával etetik

Czakó Gábor: Hogyan neveljünk? – Öhm… vicces karcolatok különböző állat- és embertípusok megnevelésére. Úgy mint padtárs, szülő, kisbaba, macska, kutya és hasonlók.

Czakó Gábor: Még egyszer: Hogyan neveljünk? – Ld. eggyel feljebb.

DiCamillo, Kate: Cincin lovag legendája – A kisegér összebarátkozik a hercegnővel, harcba száll a patkányokkal, elveszíti a farkát, van várbörtön és piros cérna, és… valaki főz levest. Ezen kívül? Fogalmam sincs.

Ellis, Bret Easton: Nullánál is kevesebb – Kínlódtam. És semmire sem emlékszem.

Farkas Henrik: Majomtörténetek – Már konkrétan nem emlékszem semmire belőle. Az biztos, hogy többé-kevésbé tanulságos majmos-kísérletes-kutatós történetek voltak benne. A Jennie című könyv után olvastam el, amikor éppen a Majomügyek című tévéműsort szoktam volt nézni, és iszonyúan izgattak a csimpánzok.

Fenyő D. György (szerk.): Kiből lesz az olvasó? – Tudom, hogy érdekelt, és azt is tudom, hogy jobbra számítottam.

Földes Jolán: A halászó macska uccája – Magyar kivándorlók Párizsban…? Valaki varrt, és valaki szerelmes volt. De egyikben sem vagyok igazán biztos.

Golds, Cassandra: Holdfénykisasszony – Clair de Lune története – Balett. Párhuzamos univerzum. Egy szerzetes, aki a balerinát teherbe ejtette. A balerina a hattyú halálával meghalt. Kőkemény szimbolika, amit nem mindig sikerült maradéktalanul megértenem. A nagymama nem adott túl sokat enni az unokájának, mert meggyőződése, hogy előbb-utóbb mindenkinek el kell érnie a tökéletességnek azt a fokát, amikor már semmit sem kell ennie. A leány eltáncolja a hattyú halálát, és beteljesíti édesanyja sorsát. Aztán a nagymama meghal, a többiek meg boldogan élnek. Részleteket meg nem tudok.

Gudule: Szerelem zokniban – A fiú meg a lány lefekszik egymással. Használnak gumióvszert.

Gyurkovics Tibor: Pótmajom – A lány régen beleszeretett a pszichiáterébe, aki nem szerette viszont. Azóta külföldön él, de most hazajön. Felkeresi az orvost, és megpróbálja megmérgezni. A Balatonnál kürtőskalácsot eszik.

Hooper, Mary: Édességek kicsiny boltja – London 1665, pestis, szerelem. Édességbolt. Van benne kisbaba, meg valakik beszélgetnek egy ablakon keresztül.

Hooper, Mary: Szirmok a hamuban – London, 1666 tűzvész és szerelem. Édességbolt. Valaki végigsétál a porrá égett városon.

Hornby, Nick: Hosszú út lefele – A második legkevésbé jó Hornby-könyv. Négy öngyilkos-jelölt találkozik újévkor egy toronyház tetején. Az egyiknek gyógyíthatatlan a fia, a másik hirtelen fellángolásból, a harmadik egy rosszhírű celeb, a negyedik meg a pizzafutár, akinek nem emlékszem, mi baja volt. Rendszeresen találkozgatnak később, meg együtt mennek nyaralni.

Hutford, Roland: Scott és Amundsen – A könyv, ami a romlás útjára vitt. A könyv, ami Amundsen-rajongót csinált belőlem. A könyv, ami Antarktisz-megszállottat csinált belőlem. Innen tanultam meg, hogy mik azok a depók, és mi a helyes eljárás a sarkvidéken. Konkrét részletekre nem igazán emlékszem, csak arra, hogy Scott egy tökfej, és hogy őt nagyon nem szerettem. És azóta irritál halálra, hogy minden földrajzi felfedezésekkel foglalkozó könyvben oldalakat írnak a “heroikus” Scott-ról, aki felkészületlenül vágott neki a sarknak, csodával határos módon el is érte, és csak hazafelé halt meg, míg Amundsennek, aki tényleg elsőként érte el a sarkot, sokadik sarkvidéki expedícióját járta, tapasztaltan és okosan szervezve meg az útját, sok helyen még említés szintjén sem szerepel. Hát hülyék az emberek? Miért izgalmasabb a tragikus végű kontár romantikus képzete, mint a talpraesett és ügyes felfedezőé?

Jewell, Lisa: Ralph bulija – Ralph az alagsorban ül, háttal az ablaknak, és füves cigit szív. És a végén valakinek kiállítása van. Ja, és valaki elolvassa valaki másnak a naplóját.

Jones, Susanna: A csendmadár – Valakit megöltek. Japánban.

Kästner, Erich: A két Lotti – “Tulajdonképpen ismeritek ti a Tó-Bühlt? Tó-Bühlt, a hegyi falut? A bühl-tavi Tó-Bühlt? Nem? Tényleg? Különös. Akárkit megkérdez az ember, senki sem ismeri a Tó-Bühlt. Lehetséges volna, hogy a bühl-tavi Tó-Bühlt csakis azok ismernék, akiket nem kérdez meg az ember? Nem is csodálnám, van ilyen. Nos, ha a bühl-tavi Tó-Bühlt nem ismeritek, természetesen nem ismerhetitek a gyermeküdülőt sem, a bühl-tavi Tó-Bühl híres gyermeküdülőjét. Kár. De ez sem baj. A gyermeküdülők úgy hasonlítanak egymásra, mint a kétkilós kenyerek, vagy a kökörcsinek. Aki egyet ismer, valamennyit ismeri.” Folytassam? Tudnám még egy darabig. Mondjuk, másfél oldallal később… “De azért úgy estefelé le-lehuppan a honvágy szürke törpéje a hálóterem ágyaira, előveszi szürke irkáját és ceruzáját, és komor képpel összeszámolja a könnycseppeket – az elsírtakat, és az el nem sírtakat is. De reggelre, huss, eltűnik! Akkor már versenyt csörömpölnek a csészék, és versenyt pörögnek a nyelvecskék, a kislányok pedig beszaladnak a hűs, üde zöld tóba. A leghangosabban egy kilencéves kislány tombol, akinek a feje csupa fürt és csupa ötlet. Luisénak hívják, Luise Palffy Bécsből.” De azt hiszem, legalább ötven olvasás után ez a normális. :)

Kertész Erzsébet: Szonya professzor – A teljes nevére már nem emlékszem, de Szonya professzor zseni volt, és a zsenilét nem volt egészen összeegyeztethető a családi élettel. Meg mintha a férje se lett volna különösebben toleráns. Meg volt egy kislánya is. És mind a ketten korcsolyáztak abban a skandináv országban, ahova kivándoroltak.

Kiss Ottó: Szövetek – Valakit elütött egy traktor.

Kiss Ottó: Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután – Hihi. Hálló Istvá vasárnap délután véletlen elrepült a karosszékéből, és túl sokáig bámult a magasból egy autóbalesetet, ezért későn ért haza, és nem maradt neki a vacsorából. (Pedig eredendően csak valami ragasztót akart venni.) A tanulság? Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután.

Kiss Ottó: Javrik könyve – Javrik valami lányt emelgetett ölben. Aztán Javrikot is emelgették ölben. Javrik mindenféle lányokra gondolt. Többre nem emlékszem, pedig nagyon tetszett. Kiss Ottót szeressük.

Kiss Ottó: Emese almája – Versek az ábécé valamennyi betűjével. Nekem jobban tetszik, mint a Zengő ABC (pedig nem is vagyok elfogult).

Legat, Michael: Writing for profit and pleasure – Több, mint valószínű, hogy ugyanolyan, mint az összes többi ugyanilyen könyv. Nem is tudom, miért olvastam el (illetve tudom, mert ajándékba kaptam, de akkor is, nem ez a lényeg).

Lewis, C. S: The last battle – Mindenki meghal vasúti balesetben, kivéve Susant. Aslan kiszámíthatatlanul és furcsán viselkedik, úgy érzem, kiszámíthatatlanabbul és furcsábban, mint valaha. Egy szamár oroszlánbőrbe bújik, de végül megbocsátást nyer. Mindenki átsétál az Új Narniába, miközben a régi elpusztul. Talk about happy endings.

Lewis, C. S: Caspian herceg – Ezt most láttam filmen, úgyhogy erre túl jól emlékszem, ez csalás.

Lewis, C. S: Az ezüsttrón – Van benne valami zöld kígyó a végén.

Lewis, C. S: A végső ütközet – Lásd Last Battle. Azt már úgysem tudom, hogy az angol vagy a magyar olvasásból emlékszem-e.

Lewis, C. S: A Hajnalvándor útja – Az E-betűs nevű kisfiú és vagy Ruth (tuti nem Ruth, de hogy hívják a kicsi lányt?) vagy Jill, vagy valamelyik lány elhajózik a világ végére. Út közben az E-betűs sárkánnyá változik, aztán vissza. Hős Czincz Vitéz elhajózik a peremvidéken túlra (ez kicsit Babylon 5-ösen hangzik). Meg valamelyik Caspian is.

Lockhart, E.: The fly on the wall – Gretchen arról álmodozik, hogy megérthesse a hapsikat, és ezért légy lesz a fiúöltöző falán, és nagyon-nagyon sok pucér fiút lát. És egy Titus nevű hapsiba van beleesve, akinek meleg a papája.

Lockhart, E.: The boy book – Nem régen olvastam újra, amikor azt hittem, hogy mégis lefordíthatom. Továbbá az első részével elég szoros kapcsolatot ápolok, úgyhogy igen, erre emlékszem.

Lowry, Lois: Nyáron történt – Egyik nagy kedvencem. Elég erős és gondolkodós és olvasmányos darab a “leukémiás a testvérem” típusú regények között. Meg fényképez és új emberekkel barátkozik, és születik egy Boldog William nevű kisfiú, Molly meghal, a szakdolgozat elkészül, a bojtos tárnics pedig kivirágzik. Nagyjából 6-8 olvasáson vagyok túl, ebből a 2006-os nem a legutóbbi.

Machetta, Melina : Pizza és kapucsínó – Valakinek nem az a nagypapája, vagy valamelyik másik felmenője, akit ő hisz.

McDonald, Megan: Doktor Durrbele Dorka – Ööö… nem emlékszem.

Montgomery, Lucy Maud : Anne karácsonya – Novellák voltak, és valamelyikben az emberek a behavazott vonaton rekedtek szenteste. A többiről tippem sincs.

No, sikerült hasznos konzekvenciákat levonni? Maradjanak kérem vonalban, jön a harmadik, egyúttal befejező rész! Az első rész itt található.

Comfort Zone

Közzétéve Szerző:
Válasz

Mostanában kicsit többet olvasok angolul, és kevesebbet magyarul, mint amennyit optimálisnak tartanék, de becsületszavamra, nem szabad akaratomból teszek így. Viszont mivel ennyire ráállt az agyam az angolra, nem bírtam a “comfort zone”-nál találóbb magyar címet találnom. Ezért mindannyiótoktól kérem szíves elnézését. (Ezt vajon jól ragoztam?)

A lényeg az, hogy sikerült megállapodnom magammal, és a tegnap délutánt saját magamnak ajándékoztam. Szóval felkapcsoltam a fűtést – tudom, hogy az évnek ebben a szakában kicsit bizony fényűzés -, teleengedtem vízzel a kádat, amíg folyt a víz, megnéztem két részt egy sorozatból, amit kínosnak éreznék bevallani, aztán órákon át áztam a forró vízben, olvastam. Aztán éjfél környékén úgy döntöttem, hogy márpedig nekem friss ágyneműt kell húznom. És kipakoltam a szekrényt, és friss ágyneműt húztam. És jó volt. És az ágyban fekve Mark Twaint olvastam. Magam mellé vettem a macskát. Megittam egy liter kakaót. És élveztem. És erre a pár órára nem gondoltam semmire.

Az a kár csak, hogy ezt nem lehet rendszeresen megcsinálni: nem első sorban anyagilag, hanem azért is, mert ha aztán ettől is megcsömörlök, hogyan fogom kényeztetni magamat?

Indonéziától északra, Tajvantól délre, a szép nők és duhaj férfiak hazájában

Közzétéve Szerző:
Válasz

Noli me tangere! Latin. A Bibliában lakik, János 20:17 alatt. Az én Bibliámban az szerepel, hogy “Ne illess engem”, más fordításokban “Ne érj hozzám”.  Jézus mondja ezt Mária Magdolnának a feltámadása után. Egyik kolléganőm szerint ez a mondat arról szól, hogy Máriának nem kell megérintenie Jézust ahhoz, hogy elhiggye a feltámadást. Ez is jó magyarázat, de mint utóbb kiderült, nem feltétlen ez a megoldás. Állítólag a Bibliában olyan gyakran előforduló félrefordítások egyikével van dolgunk. A jelentése sokkal inkább az, hogy “ne tarts vissza [mert fel kell emelkednem Atyámhoz.]” Igaz, nem tudok sem latinul, sem pediglen semmiféle más Biblia-nyelven, így az információim csupán másokra hagyatkoznak, és ezáltal lehet, hogy tévesek.

A Noli me tangere! a fülöp-szigeteki Egri csillagok, José Rizal pedig, a magyar irodalmi párhuzamban egyáltalán nem következetesen az ő Petőfijük. A nagy forradalmár, aki a nemzeti függetlenségért vívott harcban veszett el. Rizal kicsit hamarabb, kicsit direktebben, és tisztázottabb körülmények között ugyan, de a lényegen ez mit sem változtat. (Kicsit agyonlőtték. A könyvei miatt.) A Fülöp-szigetek történelme amennyire sikerült megértenem, egész végig arról szól, hogy különböző elnyomó hatalmaktól függetlenednek, csak azért, hogy heteken, de legfeljebb hónapokon belül valaki más telepedjen rájuk. A mostani demokráciájuk is kicsit furcsa, és akkor nagyon visszafogottan fejeztem ki magam.

Pedig a maga idejében Rizal bestseller-szerzőnek számított. A kedvező fogadtatás alatt jelen esetben az értendő, hogy az első pár tucat Fülöp-szigetekre becsempészett példány kézről kézre járt, minden járványnál gyorsabban terjedt, és pár napon belül be is tiltották, a puszta birtoklását is halállal büntették. Ezzel természetesen azt is elérték, hogy mindenki kíváncsi legyen rá. Lenne még mit tanulnia a magyar könyvszakmának a marketingről…

A Ne nyúlj hozzám! az 1800-as évek végének Manilájába és a fiktív San Diego falujába vezet el bennünket. A főhős Crisosotomo Ibarra, aki hétéves európai tartózkodás (és eközben fölötte káros eszmék felcsipegetése) után tér haza édesapja halálhírére. Az egyszerűség kedvéért maradjunk annyiban, hogy a kedves papa halálának körülményei tisztázatlanok, és a helyi papnak, Dámáso atyának nincs kizárva, hogy benne van a keze, csak úgy, mint minden másban. Szerepel még egy gyönyörű fiatal lány, Maria Clara, akinek Ibarrához kellene feleségül mennie, hiszen egészen kisgyerekkoruktól kezdve jegyesek, és emellett még szerelmesek is. Ráadásul egymásba.

De Crisostomo keményfejű fiatalember, a feje tele van idealista eszmékkel; igazságról, jóságról, szabadságról, és ki tudja még miféle rettenetről álmodik. Nem akar mást, csak felvirágoztatni az országot és boldogságra vezetni a népet: nem nagy meglepetésre csalódnia kell. Nem elég, hogy barátságba keveredik egy Elias nevű fickóval, akit a legnagyobb jóindulattal is forradalmárnak lehetne csak nevezni, de az egyház is kitagadja, ráadásul Filibuszternek nevezik, ami a lehető legrondább csúfnév valakinek a 19. századi Fülöp-szigeteken: a spanyol mindenhatóság ellen lázadókat nevezik így. Szegény-szegény Crisostomo tudna mesélni a pokolra vezető útról, amelyet csupa jószándékkal köveztek ki!

Persze ez már csak a végkifejlet. Előtte még Ibarrát felkapja a helyi társasági élet, kicsit sütkérezik mindenféle jótéteményének fényében, pikniket szervez a többi fiatalnak, iskolát épít, aztán, amikor túl befolyásos lesz, közbelép a kormányzó, és – ki hinné? – Dámáso atya. Végül Ibarra ellenségei lázadást szerveznek, amit egy az egyben a nyakába varrnak, ezzel egyszer és mindenkorra tönkretéve őt. A naiv olvasó azt is hihetné, hogy Crisostomo halálát leli a végső hajós-menekülős jelenetben. Valószínűleg én is így hinném, ha nem tudnám, hogy van egy folytatása is a könyvnek: El Filibusterismo, magyarul A felforgatók. Ebből még nincs példányom, de ha lesz, arról is beszámolok majd.

A Ne nyúlj hozzám! a legcsekélyebb mértékben sem nevezhető könnyű olvasmánynak. Ha nem izgatna nagyon a Fülöp-szigetek, lehet, hogy be se fejezem, így is több, mint egy hétig olvastam, ami az én viszonylataimban Nagyon Hosszú Idő. Valószínűleg az 1972-es magyar megjelenésekor sem volt igazán sikeres könyv, bár állítólag 15.000 példányban nyomtatták. Ennek az a jó folyománya, hogy  valamennyi internetes – és nem internetes – antikváriumnak van belőle szabad példánya. Rendszerint több is.

És van itt valami, amiért mégis megéri kézbe venni, hiába nehézkes időnként. Isteni szereplők vannak benne, élő, eleven karakterek (még ha Maria Clara alakja némiképp egyszerű és kidolgozatlan is, hiszen ő csak a szép nő sémájába esik, és más feladata nincs). Ibarra szerethető és sajnálható a maga naivitásával, ahogy lépésről lépésre ássa meg saját sírját, Elias engem kicsit ugyan irritált, de ő az idealizált hős alakja. Tiago kapitány bűbájos és kicsinyes közönségkedvenc, Crispín, Basilio és a boldogtalan mamájuk képviseli a valóságot és a tényleges tragikumot a történetben. Dámáso atya pedig olyan hiteles, olyan valóságos, és főként olyan gyűlöletes affektáló pojáca hogy bármikor képes lettem volna egy kanál vízben megfojtani.

A másik nagyon érdekes pontja az, hogy José Rizal tudatában volt annak, hogy mit tesz azzal, hogy megírja ezt a könyvet – gyakorlatilag elindította a függetlenségi háborút, és aláírta a saját halálos ítéletét. Végtelenül tudatos szervezés és tervezés áll a vitatható színvonalú irodalmi mű mű mögött. Tudta azt is, hogy a könyvet rejtegetni fogják és elégetik – csak úgy, ahogy a szereplői elégetik minden kompromittáló iratukat, hogyha a vesztüket érzik közeledni. Gyönyörű párhuzam rajzolódik ki Crisostomo Ibarra és José Rizal végzete között, és ettől csak jobban becsülöm és szeretem mindkettőjüket.