2008. szeptember hónap bejegyzései

Jelenetek egy pláza életéből

Közzétéve Szerző:
Válasz

Alig múlt este 10 óra, és én az ágyamon hasalok, a lábam a párnám mellett, a fejem meg az ágy végében a további párnák között. A munkabeosztásomat ismerve ez nem meglepő. Teljesen normális viselkedés a részemről, hogy a nap végén a laptopommal ágyba bújjak és írjak. Régen a naplómat is hasmánt írtam, néha a takaró alatt, zseblámpával.*

Ami viszont szokatlanabb, az az, hogy ezt megelőzően másfél órát áztam a kádban. Ebben pedig az játszott közre, hogy bombariadó volt. Már megint. Az idén nyáron harmadszor – és ez volt az első, amikor már igazán dühös is voltam miatta. Mert csak. Mert nagyon jó forgalmunk volt, és mert… mert nem tartom tisztességesnek, hogy valaki nagyon haza akart menni.

Az Aréna se nagy barátom, soha nem is voltam ott, de tudom, hogy ott is minden héten bombariadó van. És hogy ez szemétség. Amúgy is a terrorizmus korát éljük, nem szerencsés elrejtett bombákkal viccelődni. Arról nem is beszélve, hogy ha valóban bomba lenne, akkor nem telefonálgatnának, hanem az robbanna, és kész.

Van egy olyan érzésem, hogy a rendőröknek is lenne fontosabb dolga, mint egy-egy plázán keresztül sétáltatni fel-alá a kutyájukat.

Persze, jó volt korábban hazajönni, meg rám fér minden plusz percnyi pihenés, de mégis morcos vagyok. Ilyen rossz, elégedetlen természetem van.

Így.

*a szerkesztő jegyzete: igazából sose írtam takaró alatt zseblámpával, és nem is olvastam így. Sosem volt rá szükség, nem nagyon szólt bele soha senki, hogy mikor van lámpaoltás, kivéve azt az egy évet, amikor a nagymamámnál laktam. Csak hát olyan kellemesen sablonos és cuki dolog ilyesmit állítani, nem?

De az igaz, hogy naplót írtam hasalva. Meg ülve, állva, iskolában, villamoson, meg mindenhol és mindenhogy.

Jót tett

Közzétéve Szerző:
Válasz

Még mindig fáradt és nyomorult vagyok, és elég betegnek érzem magam. De azt hiszem, mégis jót tett, hogy tegnap leírtam és/vagy végiggondoltam bizonyos dolgokat. És jót tett az is, hogy fordítottam tegnap is, tegnapelőtt is, és ma is. Ma ugyan kis híján feladtam nyolc sor után, de erőt vettem magamon, és még túl is teljesítettem a mai tervemet egy fél oldallal, az eheti tervemet pedig (bár abban most nem szerepelnek a kinullázott napok) három oldallal.

És ezek ugyan apróságok, de olyan jó dolog felülemelkedni a saját lustaságomon. Ilyenkor erősnek érzem magam, ami persze butaság és illúzió, hiszen csak attól lehetek erős, hogy az eredendő gyengeségeimet küzdöm le.

Ami, ha jól végiggondolom, marhaság.

Mindenesetre annyira messze nem vagyok elbizakodott, hogy azt higgyem, a javulás útjára léptem. De az biztos, hogy ma nem voltam nagyon rosszul, és ez igenis, hogy jó jel.

Úgyhogy ezt most abba is hagyom, és elmegyek aludni. Tessék nézegetni a két új menüpontot. Én nagy örömmel nézegetem. Amiatt meg ne tessék morogni, hogy visszakerült a görgetősáv a menüre, a laptopon például már szükség van rá, ugyanis ilyen kis perverz, szélesvásznú felbontása van, hogy 1024×600. És nehogy már pont én magam ne tudjam kényelmesen kezelni a saját oldalamat. Na.*

Jó éjt, kedveseim.

*a szerkesztő jegyzete: Az időpontból ítélve az egyik új menüpont a PostCrossing lehetett, a másikról tippem sincs nagyon. Akárhogy is, mindegy, hiszen a régi oldalra vonatkozott, csak úgy, mint a görgetősáv.

Stuff I’ve been reading

Közzétéve Szerző:
Válasz

Nick Hornby: The Complete Polysyllabic SpreeCsaknem egészen pontosan egy éve volt, hogy olvastam egy nem mindennapi könyvet. Az volt a címe, hogy The complete polysyllabic spree, és egy Nick Hornby nevű fazon írta, akit valószínűleg többen ismernek olyan könyvek nyomán, mint a Fociláz, vagy a Pop, csajok, satöbbi. Amit viszont kevesebben tudnak róla, az az, hogy öt éven át volt a The Believer című amerikai irodalmi folyóirat munkatársa, és minden hónapban írta a “Stuff I’ve been reading” című rovatát. Amit végül csaknem teljes egészében kiadtak könyv formájában is, a baloldalt látható impozáns borítóval.

Minden egyes bejegyzés azzal kezdődik, hogy milyen könyveket vásárolt az adott hónapban, és hogy milyen könyveket olvasott. A kettő között – természetesen – nincs feltétlenül átfedés. A The Complete Polysyllabic Spree, ha emlékeim nem csalnak (és most lusta vagyok beásni a könyvkupacok mélyére) nagyjából két- vagy talán háromévnyi termést ölel fel. Kiváló könyvek szerepelnek benne, nagyon jó ízléssel és remek stílusban megírt körítéssel. Ez a könyv volt az, amelyik emlékeztetett rá, hogy mennyire imádom Nick Hornbyt.

Azonban így ötven hét távlatából nem (csak) azért hozom fel ezt, hogy ajánljam. Egyszerűen ezzel a könyvvel a legegyszerűbb elkezdeni azt, amire készülök. (Persze aki vevő az ilyesmire, az olvassa csak el, mert jó. Annyira jó, hogy engem speciel arra motivált, hogy valami hasonlóba kezdjek.)

Az én “Stuff I’ve been reading” rovatomat ezer éve terveztem, álmodoztam róla, hogy nekem is kell saját könyvajánló, olvasónapló, egy hely, ahol értekezhetek a könyvekről, amik számomra a világot jelentik. Mert a könyvekről nagyon sokat lehet beszélni, és a könyvek kapcsán – mint Hornby példája is mutatja – csaknem minden másról is.

Egyszer, egy dicsőséges ám annál rövidebb időszakban volt már ilyen rovatom, ami szép volt, jó volt, és bár egy fix célközönséghez szólt, azért nagyon élveztem. Elmúlt, de ezen többet nem kívánok se búsulni, se merengeni.

Most van másik, ami csak az enyém, és senki mástól sem függ.

Nem szép dolog

Közzétéve Szerző:
Válasz

Egyáltalán nem szép dolog tőlem, hogy ennyire nem írok mostanában. Tudom, hogy nem az, szóval ezen tényleg kár lenne összevitatkozni. Az, hogy vannak indokaim, meg hogy meg tudom magyarázni, mind nem érdekes.

Igazából iszonyatosan fáradt vagyok, és ez a nagyobbik baj. Szerintem már legutóbb is említettem, hogy tévét nézek és bambulok, és nem csinálok semmit. És remélem, hogy előbb-utóbb kilábalok belőle.

Holnap reggel megyek dolgozni, és ettől ideges vagyok, ami nagyon rossz jel. Ez nem az első olyan dolog, ami nagyon emlékeztet a Nagy Összeomlás előtti időkre, a gimnáziumi évekből. Arra az időszakra, amikor elkezdtem nem bejárni. Mostanában nagyon stresszesnek érzem a munkahelyemet, és már megfordult a fejemben, hogy nem megyek be. Eddig még csak két ilyen alkalom volt, és mind a kettő halálosan megrémített. Egyszer álltam a metróban, és több vonatot is elengedtem, mire végre rászántam magam, és felszálltam a következőre. A másik alkalommal csak a telefonnal a kezemben ácsorogtam, és komolyan gondolkoztam rajta, hogy betelefonálok, hogy legalább hadd menjek be egy pár órával később. Még csak nem is kellett volna rosszullétet hazudnom, mert kifejezetten rosszul éreztem magam arra a gondolatra, hogy el kell indulnom.

És ez nem helyes.

Máskor egy ilyen alkalommal előírnék magamnak egy nagy adag “comfort reading”-et, és “comfort food”-ot, azaz mindenféle olyasmit, amivel a testemet és a lelkemet el tudom kényeztetni, de most ettől is félek, mert úgy tűnik, hogy ettől csak még jobban szétesnék. Most valami fogódzkodóra van szükségem, nem pedig lazításra. Csak nem tudom, hogy ez hova fog beleférni az életembe.

Az eddigi mélypontomat csütörtök este értem el. Olyan mérvű fizikai rosszullét tört rám, hogy sírnom kellett a kínlódástól, és ez már önmagában is borzalmas dolog. És ehhez olyan gondolataim özönlöttek – idegen gondolatok voltak, nem az enyémek -, amiktől teljesen megborultam.

Hogy mit és hova teszek az életemben, hogy ha ilyen szinten rohanok lefele a lejtőn, akkor nem leszek képes novemberben NaNoWriMot írni se, és nem is tudom, de számtalan logikai lépcső volt, ami mind a sötétségbe és a kétségbeesésbe vezetett. Ha sikerült volna megjegyeznem, vagy felírnom valahova, és most vissza tudnám nézni az egész gondolatmenetet, vagy még jobban kiakadnék, vagy jót röhögnék magamon, hogy ennek szerencsére semmi értelme. Nem tudom, melyik lenne.

De az biztos, hogy iszonyúan megrettentem tőle, hogy mit csinál velem már megint a szervezetem.

A hétvégére előírt lefordítandó oldalak számát azonnali hatállyal lenulláztam. Az jó érzés volt. Ennek ellenére fordítottam is: tegnap jobban ment, ma rosszabbul, de az is jól esett.

Csak most mégis gombóc van a torkomban, és izzadok a puszta ténytől, hogy reggel megint megyek dolgozni. Attól pedig a hideg is kiráz, hogy nem akarok. Egyszerűen nem szabadna, hogy ilyen gondolataim támadjanak. Félreértés ne essék, tudom, hogy nagyon sokan nem szeretik a munkájukat. Én sem szeretem feltétlenül, legalábbis nem teljes egészében. Ahogy a legtöbben iskolába se szeretnek járni. De kell, hogy munkáljon bennem egy olyasfajta kötelességtudat, hogy el kell mennem dolgozni, és ezért el is megyek.

Szóval most jön az a rész, amikor majd összeszedem magam.

Remélem, hamarosan írok újra.

(Egyszerűen nem értem. Imádom ezt a könyvet. Hónapokat töltöttem az első kötettel, és legalábbis heteket, de inkább hónapokat fogok a másodikkal is. És látom, és értem. Roo is rájött, hogy van élet a Tate Univerzumon kívül. Nekem is találnom kéne valamit a… az ismert univerzumomon kívül, mert az láthatóan elég súlyosan mérgező környezet.)