Aki azt hiszi, hogy ez itt nekem szabadság meg pihenés, nagyon nagyot téved. Stressz meg izgalom meg erőfeszítés van. Korcsolyarajongónak lenni nagyon-nagyon megterhelő feladat. Mit feladat! Életforma. De az azért nagyon jó – nagy könnyebbség -, hogy ilyenkor összefutok másik sorstársakkal, és nem kell ufónak éreznem magam a normális emberek között, akik mindig olyan elnéző tekintettel, és elmebetegeknek járó mosollyal jutalmazzák, hogyha korcsolyáról beszélek.

Pedig tényleg nem bonyolult. Se az elemeket felismerni, se a protokollt olvasni. És ráadásul még szép dolog is. Szóval nem tudom, miért kell lenézni azt, aki foglalkozik vele. D.B. egyszer egyenesen azt vágta a fejemhez, hogy korcsolyát csak lányok néznek. Nagy felfedezés, csókolom. Pl. a húga is közéjük tartozik, ha nem tévedek nagyot.

Egyébként meg ma volt szerencsém (?) találkozni rajongó férfival, és nem volt szép látvány. És hallani sem igazán jó, márpedig az illető magyarul beszélt. És ami még nagyobb baj, azt is hallotta, hogy mi is, és ettől feljogosítva érezte magát arra, hogy beszéljen velünk. Brr.

És ha ez még nem lenne elég, meg volt róla győződve, hogy a verseny elsődleges célja az, hogy ő találkozhasson álmai korcsolyázójával. Nem mondok neveket, de meg voltam botránkozva már a választásán is. Volt az ipsében valami öntelt arrogancia, és ettől kirázott a hideg, de végül szerencsére sikerült lerázni.

Délelőtt indultunk el Bécsbe, és még sikerült elérni az edzés utolsó két csoportját. Találós kérdés: honnan tudod teljes bizonyossággal megállapítani, hogy Bécsben jársz? Hogy egy útkereszteződésben két sarkon is Swarovski kristálybolt van. (Láttam!)

Az edzéseken túl sok érdekes dolgot nem láttunk, eltekintve pár vicces apróságtól. Az utolsó előtti csoportban remekül felismertünk több versenyzőt is, többek között az izraeli Tamar Katzot. Kicsit csodálkoztunk, hogy mégis, mit keres ő ebben a csoportban, amikor a negyedik helyen áll a rövid után, úgyhogy az utolsó csoportban lenne a helye. Értetlenül ugyan, de tudomásul vettük. Ráadásul ez a lány meglehetősen éretlenül és utálatosan viselkedett, és miközben a többiek futották végig a programjukat, rendszeresen igyekezett az útjukba kerülni.

Aztán jött az utolsó csoport edzése, és megint jött Tamar Katz. Csak éppen a jégfelújítás ideje alatt vagy tíz centit nőtt. Tamar Katz rég elveszett ikertestvére (tíz centivel alacsonyabb ikertestvére), mint kiderült az egyik svéd kislány volt. És a kűrre ez a kislány megfésülködött, és akkor már nem is hasonlított annyira. :)

Amikor másfél órával később elkezdődött a verseny, azt gondoltam, hogy jegyzeteket fogok képezni, meg ilyesmi. Aztán rájöttem, hogy bőven elég, ha a pontokat írom, ugyanis volt olyan a társaságban, aki sokkal tehetségesebben tud írni a versenyekről, mint én, úgyhogy a második csoport közepén fel is hagytam vele. Próbáltam viszont fotózni, és azt már csak az utolsó csoportban, Glebovánál kellett abbahagynom, mert kicsit túlságosan remegett a kezem ahhoz, hogy érdemes lett volna próbálkozni.

Az utolsó csoport mindenestül felkavarta a lelki békémet, lefárasztott, kifárasztott, berekesztett, felidegesített, meg ilyesmi. A stressz. Hogy mit gondolok a pontokról*, az annyira nem érdekes, és annyira nem is meglepő. De az a furcsa dolog van, hogy bár bosszant az ilyesmi, de nem élem magam bele igazán. Azt hiszem, megtanultam, hogy a korcsolya így működik. Csak világbajnok ne legyen… azt azért nem nyelném le egykönnyen.

A verseny végeztével aztán összecsoportosultunk, olyanok, akiket ismertem már korábban, és olyanok is, akikkel csak most hozott össze a sorsom, és bementünk a belvárosba pizzázni. Három nyelven folyt párhuzamosan a társalgás (angol-magyar-cseh), és az egy szerencsétlen T., aki mind a hármat értette, elég súlyosan össze is zavarodott a végére. Megtárgyaltuk a korcsolyaéletet, mert azon mindig van mit megtárgyalni, meggyászoltuk Lambiel visszavonulását, megvitattuk Carolina második pontszámát (38 pont technikára, és 56 PCS-re, wtf?) Aztán csak elindultunk mind hazafelé, és akkor szembesültem először az utcanevekkel. És rá kellett, hogy jöjjek, hogy ez a Bécs azonos azzal a Béccsel, amiről a Két Lottiban olvastam. És mire észbe kaptam, a Rottenturm utcában voltunk, és én egészen elérzékenyültem.

Még az utcán, a hidegben, elgémberedett ujjakkal megírtam néhány képeslapot, aztán alaposan szedtük a lábunkat a Südbahnhof felé.

A bécsi kirándulás másik hozadéka az, hogy rájöttem, hogy sokkal több mindent értek meg németül, mint valaha is hittem volna. Ezúton is üzenem a gimnáziumba, hogy mégse hiába jártam (már amikor éppen bejártam) négy évig németórákra. :)

Ja, és ha nem tettem volna elég egyértelművé a dolgot, Glebova wuzrobbed indeed. Csak gondoltam, erre felhívom a figyelmetlen olvasó figyelmét. Wuzrobbed, ha mondom.

*a szerkesztő jegyzete: Már nem utálom Carolina Kostnert. Nem szeretem, talán nem is fogom, de már megszoktam, és hajlandó vagyok elismerni, hogy a 2006/07-es évadban nagyon szép volt a rövidprogramja, különösképp a világbajnokságon.