Aki azt hiszi, hogy ez itt nekem szabadság meg pihenés, nagyon nagyot téved. Stressz meg izgalom meg erőfeszítés van. Korcsolyarajongónak lenni nagyon-nagyon megterhelő feladat. Mit feladat! Életforma. De az azért nagyon jó – nagy könnyebbség -, hogy ilyenkor összefutok másik sorstársakkal, és nem kell ufónak éreznem magam a normális emberek között, akik mindig olyan elnéző tekintettel, és elmebetegeknek járó mosollyal jutalmazzák, hogyha korcsolyáról beszélek.
Pedig tényleg nem bonyolult. Se az elemeket felismerni, se a protokollt olvasni. És ráadásul még szép dolog is. Szóval nem tudom, miért kell lenézni azt, aki foglalkozik vele. D.B. egyszer egyenesen azt vágta a fejemhez, hogy korcsolyát csak lányok néznek. Nagy felfedezés, csókolom. Pl. a húga is közéjük tartozik, ha nem tévedek nagyot.
Egyébként meg ma volt szerencsém (?) találkozni rajongó férfival, és nem volt szép látvány. És hallani sem igazán jó, márpedig az illető magyarul beszélt. És ami még nagyobb baj, azt is hallotta, hogy mi is, és ettől feljogosítva érezte magát arra, hogy beszéljen velünk. Brr.
És ha ez még nem lenne elég, meg volt róla győződve, hogy a verseny elsődleges célja az, hogy ő találkozhasson álmai korcsolyázójával. Nem mondok neveket, de meg voltam botránkozva már a választásán is. Volt az ipsében valami öntelt arrogancia, és ettől kirázott a hideg, de végül szerencsére sikerült lerázni.
Délelőtt indultunk el Bécsbe, és még sikerült elérni az edzés utolsó két csoportját. Találós kérdés: honnan tudod teljes bizonyossággal megállapítani, hogy Bécsben jársz? Hogy egy útkereszteződésben két sarkon is Swarovski kristálybolt van. (Láttam!)
Az edzéseken túl sok érdekes dolgot nem láttunk, eltekintve pár vicces apróságtól. Az utolsó előtti csoportban remekül felismertünk több versenyzőt is, többek között az izraeli Tamar Katzot. Kicsit csodálkoztunk, hogy mégis, mit keres ő ebben a csoportban, amikor a negyedik helyen áll a rövid után, úgyhogy az utolsó csoportban lenne a helye. Értetlenül ugyan, de tudomásul vettük. Ráadásul ez a lány meglehetősen éretlenül és utálatosan viselkedett, és miközben a többiek futották végig a programjukat, rendszeresen igyekezett az útjukba kerülni.
Aztán jött az utolsó csoport edzése, és megint jött Tamar Katz. Csak éppen a jégfelújítás ideje alatt vagy tíz centit nőtt. Tamar Katz rég elveszett ikertestvére (tíz centivel alacsonyabb ikertestvére), mint kiderült az egyik svéd kislány volt. És a kűrre ez a kislány megfésülködött, és akkor már nem is hasonlított annyira. :)
Amikor másfél órával később elkezdődött a verseny, azt gondoltam, hogy jegyzeteket fogok képezni, meg ilyesmi. Aztán rájöttem, hogy bőven elég, ha a pontokat írom, ugyanis volt olyan a társaságban, aki sokkal tehetségesebben tud írni a versenyekről, mint én, úgyhogy a második csoport közepén fel is hagytam vele. Próbáltam viszont fotózni, és azt már csak az utolsó csoportban, Glebovánál kellett abbahagynom, mert kicsit túlságosan remegett a kezem ahhoz, hogy érdemes lett volna próbálkozni.
Az utolsó csoport mindenestül felkavarta a lelki békémet, lefárasztott, kifárasztott, berekesztett, felidegesített, meg ilyesmi. A stressz. Hogy mit gondolok a pontokról*, az annyira nem érdekes, és annyira nem is meglepő. De az a furcsa dolog van, hogy bár bosszant az ilyesmi, de nem élem magam bele igazán. Azt hiszem, megtanultam, hogy a korcsolya így működik. Csak világbajnok ne legyen… azt azért nem nyelném le egykönnyen.
A verseny végeztével aztán összecsoportosultunk, olyanok, akiket ismertem már korábban, és olyanok is, akikkel csak most hozott össze a sorsom, és bementünk a belvárosba pizzázni. Három nyelven folyt párhuzamosan a társalgás (angol-magyar-cseh), és az egy szerencsétlen T., aki mind a hármat értette, elég súlyosan össze is zavarodott a végére. Megtárgyaltuk a korcsolyaéletet, mert azon mindig van mit megtárgyalni, meggyászoltuk Lambiel visszavonulását, megvitattuk Carolina második pontszámát (38 pont technikára, és 56 PCS-re, wtf?) Aztán csak elindultunk mind hazafelé, és akkor szembesültem először az utcanevekkel. És rá kellett, hogy jöjjek, hogy ez a Bécs azonos azzal a Béccsel, amiről a Két Lottiban olvastam. És mire észbe kaptam, a Rottenturm utcában voltunk, és én egészen elérzékenyültem.
Még az utcán, a hidegben, elgémberedett ujjakkal megírtam néhány képeslapot, aztán alaposan szedtük a lábunkat a Südbahnhof felé.
A bécsi kirándulás másik hozadéka az, hogy rájöttem, hogy sokkal több mindent értek meg németül, mint valaha is hittem volna. Ezúton is üzenem a gimnáziumba, hogy mégse hiába jártam (már amikor éppen bejártam) négy évig németórákra. :)
Ja, és ha nem tettem volna elég egyértelművé a dolgot, Glebova wuzrobbed indeed. Csak gondoltam, erre felhívom a figyelmetlen olvasó figyelmét. Wuzrobbed, ha mondom.
*a szerkesztő jegyzete: Már nem utálom Carolina Kostnert. Nem szeretem, talán nem is fogom, de már megszoktam, és hajlandó vagyok elismerni, hogy a 2006/07-es évadban nagyon szép volt a rövidprogramja, különösképp a világbajnokságon.
Az egész úgy kezdődött, hogy kilométerhiányom támadt, és azt mondtam, hogy ugyan, miért ne induljak el Bécsbe? És aztán eszembe jutott az is, hogy Bécsbe a legrövidebb út Pozsonyon keresztül vezet. Aztán az is eszembe jutott, hogy ha én Ausztriába szervezek programot, akkor szakadni fog az eső, úgyhogy jobban teszem, hogyha fedett helyszínre szervezek – hogy miért, arról fokozottan nem beszélünk.
Szóval összevetettem a naptárat, a beosztásomat, meg az idei korcsolyaszezon versenynaptárát, a többi pedig, amint azt mondani szokták, már történelem. Természetesen korcsolyaverseny van. “Senior B” típusú nemzetközi verseny. Ami hozzá tud járulni a világranglistás helyezésekhez, amennyiben az első öt helyezettnek jár pont érte.
Az első két napot kénytelen voltam kihagyni, főleg anyagi és logisztikai megfontolásokból, de a háromféle kűrre szabaddá tettem magam.
A történetbe ott csúszott az első csúnya motívum, hogy naponta egészen pontosan egy darab (Volán) busz jár Pozsonyba. És hajnalban indul. Úgy értem, 6:30-kor. És a buszon elég nehezemre esett aludni, egyrészt mert kényelmetlen volt, másrészt pedig azért is, mert mögöttem horkolt a bácsi. Ráadásul elég kellemetlen helyzetbe hoztam a buszsofőrt is. Telefonon beszéltem valamelyik felmenőmmel, és igyekeztem megnyugtatni, hogy majd ha Bécsbe érkezem, bejelentkezem. Szegény buszvezető hallotta, és azt hiszem, eléggé zavarban volt, mégis hogy kérdezze meg, amit meg kell kérdeznie, miszerint: Kisasszony, ugye tudja, hogy ez a busz nem megy Bécsbe? Megmondtam, hogy tudom, de ismerek egy rövidebb utat az erdőn át.
Viszont, miután iszonyú sokat utaztam, láttam korcsolyát – ma fiúkat és jégtáncot. Ez utóbbiról még mindig nem vagyok túl nagy véleménnyel, már csak azért sem, mert a pontoknak láthatóan semmi értelme sincs. Persze általában az egyéniben sincs sok, ami a második pontszámot illeti, de jégtáncban még az elsőnek sincs.
Volt pár szép szál fiatalember, (Manuel Koll, mondjuk) akivel némiképp szerelembe estem, és újra találkoztam olyan emberekkel (rajongókkal), akikkel márciusban ismerkedtem össze. És főleg újra versenyt nézhettem élőben, ami azért még mindig sokkal nagyszerűbb dolog mint tévéközvetítést nézni, ami viszont cserébe még mindig nagyszerűbb, mint korábbi felvételeket nézni, pedig még az is nagyszerű elfoglaltság egyébként.
Egy magamfajta bonyolult lény így fejezi ki azt, hogy jó volt. Most viszont aludnom kell, mert holnap a lányok lesznek, és az aztán igazán stresszes, és szükségem lesz minden energiámra hozzá. Na nem mintha fiúkat nem lenne stresszes nézni: gyakorlatilag szétaggódom magam mindegyik miatt, akkor is, hogyha most láttam őket életemben először. Jó volt, és éljen soká a francia-olasz fiú, akinek elfelejtettem a nevét, de már mire ezt leírtam, eszembe jutott, hogy Samuel Contesti. Nobu klassz volt, és sokkal kisebb még annál is, mint amilyennek képzeltem, és nagyjából 12 évesnek néz ki. Mikor maga mellé állította a dobogóra a két másik fiút is, azok félig-meddig leguggoltak, hogy Nobunari lehessen a magasabb. Aranyosak voltak. Korcsolyát nézni jó, és korcsolyaversenyek végén szeretek japán himnuszt hallgatni. (A jégcsarnok alapvetően hokihoz van kitalálva, állóhelyek is vannak, meg háló meg üvegfal… nincs viszont lihegő, és nincs hely, ahol fel lehetne húzni a dobogósok zászlóit, úgyhogy nem lihegnek, és nem húznak fel zászlót (pedig a fiúk keresték.) A csarnok kiváló tulajdonsága, hogy üvegből van, és ha süt a nap, biztos nagyon jó fények vannak benn, de ma csak ronda szürke felhőket láttunk.
Na, tényleg megyek el. Aludni. De azt hiszem, jövőre visszajövök. (Nem az alvásból, onnan hamarabb is. A jövő évi Karl Schäffer Memorialra gondoltam, hogy visszajövök.)
Van egy nagy titkom: csütörtök óta egyfolytában szabadságon vagyok, és vasárnapig nem megyek dolgozni. És ez alapvetően teljesen jó lenne.
Kivéve, hogy minden egyes reggel halálra váltan ébredek fel, hogy “Úristen, hány óra van, mikorra megyek ma dolgozni, el fogok késni!” Úgy tűnik, hogy ez a pár nap egyáltalán nem elég ahhoz, hogy elhiggyem. Persze arra sem elég, hogy pihenjek, vagy ilyesmi. De elintéztem fontos dolgokat.
Csütörtök reggel pedig elutazom, és korcsolyát fogok nézni. És ez nekem jó lesz.
Addig pedig teszem a semmit (bár ma például mostam zoknikat, elég vidám látvány a fürdőszobában himbálózó mintegy 50 tarka zokni), sellőlányokat nézek a tévében, és még csak nem is gondolok a munkahelyre.
Illetve, dehogynem gondolok. És ez a nagy baj. Egyszerűen képtelen vagyok elengedni a szorongásaimat. Nagyon remélem, hogy legalább az utazás alatt sikerül majd.
Ennek a bejegyzésnek se füle, se farka. A tegnap éjjeli írás kivett belőlem minden energiát, de azt viszont nem bánom. :)
Vicces dolog az esetünkben személyes történelemről beszélni. Életem során összesen egyszer találkoztunk, és az is elég formális keretek között zajlott; ő fönn a színpadon, én meg meghatódva a nézőtéren. Mégis, úgy érzem, hogy van miről mesélni.
Anyukám figyelmeztetett, hogy a zenészeknek, költőknek és hasonszőrűeknek nem szabad hinni, pedig minden nő azt hiszi, hogy az az “igazi”, amit a verseken keresztül lát belőlük, ami a színpadon elővillan. Pedig ez mind része a színjátéknak, és az nyilvánosság felé mutatott képnek.
De mivel elég csekély esélyem mutatkozik rá, hogy valaha is intim közelségbe kerüljek vele, úgy érzem, hogy anyai tanácsok ide vagy oda, nyugodtan hihetek azt, amit csak akarok. És ezért aztán így is teszek.
Paul Simonban mérve még fiatalabb vagyok, mint egyébként. Technikailag elég öreg hozzá, hogy a nagyapám legyen. Technikailag a legkisebb gyerekei majdnem elég kicsik ahhoz, hogy akár az enyémek is lehessenek. A születésem óta csupán három szóló stúdiólemeze jelent meg, illetve lehet, hogy négy, a Gracelandet illetően nem vagyok biztos. Azzal mondjuk, hogy egyidős vagyok.
Az első benyomásom 5-6 éves korom körül ért. Nem nagyon hallgattam korábban se zenét, eltekintve az alkalmankénti komolyzenei okítástól, Apám részéről, és időnként egy kis Queentől, ami pedig Anyám gyűjteményéből származott. És volt egy saját Chopin-lemezem.
D.B. meg én ültünk a nagyszüleinknél, én az ágy végén, D.B. pedig az asztalnál, a hifijét babrálta, és azt mondta, mutat egy zenét, ami nekem tetszeni fog. Ilyet azóta nagyon sokat mondott (főleg, amíg még egyazon országban laktunk, azóta megint ritkábban), és az esetek többségében nem volt feltétlenül igaza. De amit akkor, elsőként mutatott, az a Sound of Silence volt. És mondjak valami vicceset? Egyáltalán nem tetszett.
Vadul hangzott. Tudom. A Sound of Silence és a vad hangzásvilág. Egy mondaton belül. De hát ez van, volt benne villanygitár, meg dob, és ez az én fülemnek nem volt túl kedves (ahogy akkoriban a Queen sem, sőt!)
Néhány évvel később kerültünk újra kapcsolatba. D.B. már nem velünk élt, de még egyazon városban tartózkodtunk. Akkoriban halt meg a nagypapám – 8 éves kellett, hogy legyek. Megörököltük a számítógépét, és felturbóztuk egy CD-lejátszóval. Mivel írd és mondd egy fia CD lemezünk nem volt még otthon, D.B. adott kölcsön egyet, illetve egyből hármat. Piros lemezek voltak, szürke kartontokban. A borítóján törökülésben ülnek valami stúdióban, mikrofonok között. Az első oldalon két lemez volt, a hátsón egy, és közte egy füzet, tele fényes képekkel, és angol nyelvű szöveggel, amit nem értettem. Az volt a címe, hogy Old Friends, abból is a régi változat. A lemezek pedig tele zenével, ami tetszett. Annyira tetszett, hogy keresgéltem a bakelitok között, és találtam egy narancssárga-fehér borítós csehszlovák válogatáslemezt, és a Bridge over troubled watert, egyenesen 1970-ből. És ezek is tetszettek.
D.B. vette az adást, és lassan elkezdtek hozzám vándorolni a Simon & Garfunkel kazettái. Akkoriban még nagyon rendes voltam, és mindig visszaszolgáltattam egyet, mielőtt elhoztam egy másikat. Mindig igyekeztem olyat elhozni, amit még nem hallottam. Újabb és újabb számokat ismertem meg, és gyakorlatilag mindegyik tetszett. A szöveget nem értettem, de a zenét, úgy tűnik, igen.
Az első áttörést az jelentette, mikor D.B. elkezdte megvásárolni a lemezeket CD-n. Az első, ami kétféle formátumban is megvolt neki, a Wednesday Morning 3 AM volt, amiből kegyesen nekem ajándékozta a kazettát. Rongyosra hallgattam. Kinyúlt a szalag, és már csak csúnya sípolás hallatszik rajta. (De ki azért nem dobtam.)
Azt hiszem, mire észbe kaptam, már fülig szerelmes voltam. Rettenetes csalódás volt, mikor rájöttem, hogy egyetlen egy koncertje volt Budapesten: 1991-ben, amikor én nagyjából az óvodában túrtam a homokozót. Tizenkevés éves koromra életem nagy vágya lett, hogy élőben láthassam.
Búsan álmodoztam róla, hogy micsoda csoda lenne, hogyha egyszer fognák magukat és kibékülnének Artie Garfunkellel. De ez persze csak vicc volt, amivel szórakoztattam magam. Tudtam, hogy ez olyasmi, ami soha nem fog előfordulni. Igaz persze, hogy 1981-ben összeálltak egy koncert erejéig, de nem volt titok, hogy ki nem állhatják egymást.
Többször jártunk iskolai utazásokon Angliában. Akkor sikerült szert tenni két fölöttébb ritka kincsre: Az egyik a korai, Tom & Jerry néven megjelent dalokat gyűjtötte össze (Two can dream alone a címe, és rajta van az első toplistás számuk 1957-ből, a Hey, Schoolgirl in the second row, ami maga a megtestesült báj), a másik pedig az egyetlen olyan lemez, amire rákerült a Stranded in a limousine című szám, és akkor tanultam meg, hogy nem ciki egyetlen dalért megvenni egy lemezt. Ezt a bizonyost úgy hívják, hogy Greatest hits, etc.
Van egyébként egy öccse is Paulnak. Ednek hívják. Ha van olyan, hogy egypetéjű öcs, hát Eddie olyan. Hiszem, ha látom? Itt bizony még az én szerelmes szívem és szemem is nehezen tesz csak különbséget. (A csíkos Ed.)
Mikor ideköltöztünk 2000-ben, már nem csak a kazettákat, hanem a CD-ket is egytől egyig eltulajdonítottam. Egyedül a Rythm of the Saintst voltam hajlandó visszaadni egyáltalán, mert ahhoz D.B. nagyon ragaszkodott. (El is vitte magával Amerikába, nekem meg azóta sincs meg, mert már sehol sem kapni, az Amazonnal meg mostanában fasírtban vagyok. Mondhatni.) De az akkor újonnan megjelent You’re The One sem menekülhetett meg, arra is rátettem a kezemet, bár annyira nem tetszett, mint a régiek. De hát 1990 óta az volt az első új lemez, és azért a rajta található tizenegy számból nyolcat eléggé szeretek.
Időnként ragadtatom magam olyan kijelentésekre, hogy ez vagy az a szám, vagy esetleg lemez a kedvencem. Aztán olyan hosszas felsorolásokba kezdek, hogy azon kívül még melyik másikok is, hogy inkább abba is hagyom, és jót röhögök magamon, nem foglalva állást. De nagyon sokáig állt a listám élén a There goes rhymin’ Simon 1973-ból. Még akkor is, amikor 2002-ben megtörtént a csoda.
Év elején néztem éppen jó szokásomhoz híven a PaulSimon.com-ot, akkoriban még narancssárga volt, kereshetően fenn volt az összes dalszöveg*, és a pulykás videó is. A turnék között pedig az szerepelt, hogy jön Európába. A nyáron. Igazán. Jó-jó, Münchennél nem jött közelebb. De München mégis csak Európa!
Őrült lobbizásba kezdtem a családnál. Mindenféle marhasághoz kötötték, feltételeket szabtak, hogy így bizonyítvány, úgy akármi, de mikor már alkudozni kezdünk, tudtam, hogy elvesztek. Soha nem bocsátottam volna meg, ha nem megyünk el. Megszerveztük. Megterveztük.
Aztán elveszett a kocsiról a rendszámtábla. Két nappal indulás előtt. A család közölte, hogy utazás lefújva, nem megyünk sehova. Pedig mindannyiunknak volt már érvényes útlevele, meg minden. Kábé hisztériás rohamot kaptam. És mit volt mit tenni, kölcsönöztünk autót. A kaució ugyan felemésztette a nyaralásra összegyűjtött pénzt, és sátorban aludtunk, meg ilyesmi.
2002. július másodika. München, Olympiahalle. Életem egyik legvarázslatosabb estéje volt, pedig nem sokra emlékszem belőle, ahhoz túl sok adrenalin száguldozott az ereimben, de tudom, hogy csodálatos volt. Amikor már a stadion mellett jártunk, korán volt még, akkor állíthatták be a hangosítást: megütötte a fülemet a Fifty ways to leave your lover. És akkor rájöttem, hogy ez mind igazi. Hogy tényleg ott vagyok, és igazán hallani fogom. Irtó sokat sírtam közben, egyébként. :) Akartam venni koncertes pólót, de azt mondták a családtagok hogy túl drága. 16 éves voltam, és nem volt befolyásom ezekre a döntésekre.
És utána másról se álmodoztam, csak hogy újra láthassam. A koncerten voltak, akik az első sorokban tolakodtak, és mindenféle dolgokat adtak neki. Valakitől egy hatalmas szívecskét kapott, és iszonyú irigy voltam, hogy az nem nekem jutott eszembe. Azóta is ahány koncertet megnézek DVD-n, mindig mardos a féltékenység, amikor a közönséget mutatják. Aki nagyon jól érzi magát, arra azért vagyok irigy. Aki meg csak úgy ül ott lakonikusan, arra meg azért, mert én mennyivel jobban értékeltem volna, hogy ott lehetek. Ilyen sekélyes és gyenge jellem vagyok.
Ebben a periódusban ért abba a fázisba az angoltudásom, hogy kezdtem sorra rácsodálkozni a szövegekre. És gyakorlatilag azt a keveset is megszerettem, ami addig nem tartozott a kedvenceim közé. A lehető legváratlanabb helyeken csillant meg egy kis költészet a szövegekben. És ezeket a kikacsintásokat imádtam.
2002-ben kijött a Wild Thornberrys Movie, ami tipikusan az a fajta rajzfilm, amit nem nézek meg. Ezt mégis megnéztem, azért, mert egyetlen betétdal volt rajta, amit hallanom kellett. Ez volt az Oscarra is jelölt Father & Daughter. A videoklipben a film jelenetei, és Paul Simon kislánya, Lulu szerepelnek. (Ezzel a címmel és ezzel a számmal kezdve írtam egyszer egy válogatáslemezt apámnak. Hm.) Még a DVD-t is megvettem évekkel később. Akkor már pár éve szokásom volt felkelni hajnalban megnézni az Oscar-gálát, de 2003 február 12-én extra-éber voltam. És soha nem bocsátom meg Eminemnek, hogy ő nyerte meg (és el se ment átvenni), és az Akadémiának sem. Azóta nem is nézek Oscar-gálát. És egyébként is: Paul bácsi olyan dekoncentráltnak tűnt aznap éjjel. És iszonyúan sajnáltam is.
2003-ban aztán megtörtént a következő csoda. Grammy életműdíjat kaptak, így, együtt, Simon & Garfunkel. És 12 év után először újra együtt énekeltek. Kicsit talán ők is reszketegek voltak. Csak másnap olvastam róla, hogy mi történt. Egy fia tévé sem közvetítette itthon a Grammy-gálát. Akkoriban még sehol se volt a YouTube. Eszeveszetten próbáltam valahonnan – bárhonnan – letölteni, de nagyon sokáig nem sikerült. Most már szerencsére könnyebben elérhető.
Nem hittem el. És amikor közölték, hogy az ősszel közösen fognak turnézni, azt aztán még kevésbé. Olyasmi volt ez, amivel évek óta viccelődtünk, de nem hittük, hogy valaha is megtörténhet. A vicc csattanója mindig is az volt, hogy majd ha vén trotlik lesznek, összeállnak és csinálnak egy Old Friends című turnét (62 évesen egész találó, nem? Főleg, ha 12 éves koruk óta ismerik egymást). És nem ezt tették a mihasznák? Pedig, ami azt illeti, még én is letettem róla, pedig a legtöbb dologról én szoktam utoljára letenni. Az index írt nagyon-nagyon utálatos, még a saját sztenderdjeikhez mérten is undok cikket a reunionról, és iszonyú dühös voltam rájuk. (Návay Anikót és az ő interjúit is akkor gyűlöltem meg egy életre, amikor olyan hihetetlen buta és idétlen és lekezelő interjút készített Paul Simonnal, amilyeneket mindig mindenkivel szokott. Azóta is felmegy a vérnyomásom, hogyha meglátom valahol a nevét.)
2004 márciusában N., akivel akkoriban jártam, szülinapi bulit szervezett nekem. Elég jól sikerült, jól éreztem magam, és a vendégek is. Aznap éjjel még mindig a buli lázában égtem, és álmodtam. Álmomban csöngettek, a kutya ugatott, és én kikiabáltam, hogy nyissa ki valaki, én föl nem kelek. De kitartóan csöngettek, és mit volt mit tenni, kikecmeregtem az ágyból, és ajtót nyitottam. Paul Simon állt az ajtó előtt a gitárjával, és szabadkozott, amiért késett a repülőgép, de reméli, még beengedem. A nyakába ugrottam, ettünk éjszaka a konyhaasztalnál tortát, és játszott nekem. Énekeltünk együtt. Aláírta a képet az ágyam fölött. Életemben akkor álmodtam először angolul.
Reggel rohantam ellenőrizni, hogy alá van-e írva a kép, de nem volt.
És aztán 2004 nyarán Európába is jöttek (Budapestre persze nem), és Rómában tartottak ingyenes koncertet. Mindennél jobban akartam, hogy oda elmehessek. Már nem emlékszem, miért nem jött össze. Biztos köze volt hozzá az érettségiknek is, de pontosan már nem emlékszem. Valahogy akkor, azonnal nem voltam annyira csalódott, csak idővel lettem egyre inkább az. Akkor határoztam el, hogy ha legközelebb jön Európába, ha törik, ha szakad, megnézem, meghallgatom, meghatódok. És veszek pólót.
Akkoriban volt valami rekord-nagy lottónyeremény, és cikkeztek róla, hogy melyik zenészeket lehetne meghívni belőle fellépni. Az újságíró tippjei szerint a főnyeremény elég lett volna arra, hogy álmaim kettősét is meghívjuk. Úgyhogy vettem lottót. Nem lett budapesti Simon & Garfunkel koncert, szóval tudjátok, milyen eredménnyel jártam.
Egyébként Garfunkelt nagyon sokáig nem szerettem. Volt pár olyan dal, amelyikben nagyon tetszett a hangja, de mindig megmagyaráztam magamnak, hogy az nem számít. Hogy miért haragudtam rá? Mert képes volt összeveszni ezzel a csodálatos emberrel! Ezzel a zsenivel! Aki az összes dalt és szöveget és dallamot és mindent írt! Aki gitározik! Artie meg csak sütkérezett a rivaldafényben! Nagyon dühös voltam rá is. Mostanra megszerettem. Azt hiszem, minden vélt és valós vétkét megbocsátottam már.
Amikor a következő születésnapomra DVD-lejátszót kaptam a családtól, az első DVD, amit beszereztem az 1981-es Concert in Central Park volt (nem összetévesztendő az 1991-es The Concert in the Park című szóló-koncerttel, ami D.B. kedvence). A mai napig a toplistám tetején üldögél, pedig nem kevés további koncertfelvételem van már.
2006-ban nagy hirtelenséggel megjelent a Surprise című album, és tényleg meglepetésként ért mindenkit. D.B. pont itthon-tartózkodott. Javasolta, hogy majd ő megveszi a lemezt, én meg lemásolhatom. Mondtam, hogy én már megvettem, és ő lemásolhatja, ha akarja. Nevetett, és beletörődtünk, hogy a Paul Simon-lemezeknek ezentúl legalább két példányban kell meglenniük. Még azon is képesek voltunk összeveszni, hogy az az egy példány melyikünknél legyen amíg itthon volt. Nem győztem betelni vele. A Surprise-zal is turnézott, de azzal nem jött Európába.
Hogy idén nyáron mi történt, arra azt hiszem, mindenki emlékszik. Én még kicsit túl élénken. Az már csak a hab a tortán, hogy az Euro árfolyama mennyit esett a jegyvásárlás és az árának visszatérítése között. Egy darabig nem akarok szabadtéri koncertekről hallani sem. Még eléggé friss a seb, és nem állíthatnám, hogy begyógyult.
Most pedig születésnap van. A hatvanhetedik. Remélem, szépen telt neki. Én zenét hallgattam és DVD-t néztem. Igaz, sikerült lemaradnom a VH1 Classic félórás műsoráról, az utolsó videó, a One Trick Pony utolsó fél percét sikerült csak elcsípnem, és eléggé elszomorodtam tőle. De olyan nagyon azért nem. Nem állítom ugyan, hogy valamennyi videót láttam volna már, de több, mint egy napra elegendő Paul Simon-lemezem, és legalább fél napra elegendő videóm van. Így aztán ezzel kényeztettem magam még este. Meg azzal, hogy ezt mind végiggondoltam.
Mert mondjon akárki akármit, nekem Paul Simon működik. A lelke – az a lélek, amit beleírt a zenéjébe – ugyanazon a rezgésszámon üzemel, mint az enyém. Imádom a dallamokat, a szövegeket, mind benn lapul a fejemben, a szívemben, a lelkemben, az agyamban. Részemet képzi. Amikor angolul beszélek, beleépülnek a szavai a mondataimba. “I’m habitually feeling kinda blue”, “there were times when I was so lonsome I took some comfort there”, “who am I to blow against the wind?” További idézetekért forduljanak bizalommal mondjuk a blog felső részén elhelyezett idézetek* 95%-ához. Tudom, hogy valahol perverz imádni egy hatvanéves százhatvan centis pasit, de ez nem számít. Mert ahányszor meglátom a képét, elmosolyodom, ahányszor csak meghallom a Feelin’ Groovy akkordjait, rádöbbenek, hogy nem tudom elégszer meghallgatni, és ahány videón felbukkan a mindenkinél másfél fejjel alacsonyabb figura, fején az egyre kevesebb hajával, vagy a New York Yankees baseballsapkájával, vagy a kevéssé csinos kalapjában nem tudok nem elolvadni. Imádom, ahogy mosolyog. Mert nekem ugyanaz a szeretnivaló, világgal hadakozó, meg-nem-értett kisfiúlelkű nagyfiú akkor is, amikor tizenhat évesen a második padban ülő lányt próbálja randira hívni, és az nem megy el vele, mert sok a leckéje, akkor is, amikor a tönkrement házasságát siratja a Gracelanden (Losing love is like a window on your heart, everybody sees you’re blown apart), és akkor is, amikor vagányul Afrikában turnézik az Apartheid évei alatt, és akkor is, amikor nagyapó-korúan idétlenkedik a You’re the one turnén, és akkor is, amikor egyszerűen csak ránézek, és meghatódok. Még mindig nagy szívfájdalmam, hogy nem tudom megnézni a One Trick Pony filmet*, bár valószínűleg nem valami nagy durranás, de hát az Annie Hallt is végigszenvedtem azért a két percért, amit szerepel benne, sőt, még a Diploma előttet is.
Ilyen az én Paul Simonom, és örökre ilyen is marad. Ül az ágya szélén a kis szobájában, és zenél. Magának. Meg nekem. Mint abban a régi álmomban.
Boldog születésnapot neki!
*a szerkesztő jegyzete: a szövegek azóta újra elérhetők. A pulykás videó nem. | A One Trick Pony azóta megvan, és ugyan tényleg nem nagy durranás, de azért elég jó film, és nagyon szeretem. | A régi blogon minden hónapban amíg meg nem untam, kis keretben idézet volt az oldal tetején. Ezek még most is megvannak valahol a számítógépem egy elrejtett zugában, de nem tartom olyan fontosnak feltüntetni őket sehol.
Mark Twain, aki mostanában a második kedvenc amerikai íróm szükségesnek érezte az óvatosságot. A kerékpár, lévén veszedelmes jószág, megszelídítéséhez a legjobb megfelelő módszerességgel nekikezdeni. Például fogadni kell egy oktatót, és be kell szerezni egy elsősegély-ládát. Ilyesmi.
Mark Twainben az a csodálatos, hogy éppen olyan iróniával szemléli saját magát, mint minden más szereplőjét és elbeszélőjét. A Megszelídítem a kerékpárt című 1980-as kötetben foglalt körülbelül harminc novella között található minden: politika, államreform, villámhárító, defektes riasztóberendezés és defektes idegenvezető, a hősszerelmes szobrászművész minden hájjal megkent haverja – és emellett kiderül, hogy milyen összefüggésben áll a faforgács fogyasztása a torokgyík kialakulásával, illetve alternatív gyógyítási javaslatokat kapunk a nátha és a vérhas kezelésére. Most őszintén, van, akinek ez a lista még nem csigázta fel a kíváncsiságát?
Megértem. Nagyjából öt éve, hogy a jelentéktelen, csúnya borítós vékonyka könyvet eltulajdonítottam a családi könyvespolcról, és a sajátomra helyeztem – tettem mindezt azért, mert az egyik benne foglalt írás címével mélységesen egyetértek (Az a fránya német nyelv!) ám egészen mostanáig nem érkezett el az alkalmas pillanat, hogy végigolvassam. Most viszont jót tett.
Már csak egy dolog aggaszt: nem tudom eldönteni, hogy melyik írást szerettem a legjobban. Nagyon jókat derültem a mezőgazdasági folyóiraton, amely a vezércikkében azt javasolja, hogy küldjünk fel egy legényt a fehérrépafára, hogy rázza le a termést, és egyetértően bólogattam, mikor az órások a kezükbe vették a hibátlanul működő zsebórát, és alaposan megjavították. Remekül szórakoztam a világ legelfuseráltabb túravezetőjének szerencsétlenkedésén, és mélységesen osztom a német nyelvet illetően lefektetett összes nézetet. Lelki szemeim előtt megelevenedett az ezerhatszázharmincnégy villámhárítón táncoló viharos tűzijáték, és szívem szerint megöleltem volna a visszhangokkal házaló házalót. Még sokáig sorolhatnám a kiváló ötleteket, de akkor mi maradna az eljövendő olvasóknak?
De ha mindenképp muszáj választanom, a leginkább mégis talán a kötetet nyitó önéletrajz és családtörténet, Börleszk biográfia nyerte meg a tetszésemet: sokgenerációnyi akasztófán végzett Twain-felmenő búbánatos históriája ez, gyilkosokról, csalókról, hamisítókról, kalózokról szól a beszámoló. Még szerencse, hogy ennek a sok Twainnek korai és erőszakos haláluk előtt volt idejük utódokat nemzeni, különben soha nem születhetett volna meg Mark… akarom mondani Samuel Langhorne Clemens.
*a szerkesztő jegyzete: Már nem utálom Carolina Kostnert. Nem szeretem, talán nem is fogom, de már megszoktam, és hajlandó vagyok elismerni, hogy a 2006/07-es évadban nagyon szép volt a rövidprogramja, különösképp a világbajnokságon.
Az első benyomásom 5-6 éves korom körül ért. Nem nagyon hallgattam korábban se zenét, eltekintve az alkalmankénti komolyzenei okítástól, Apám részéről, és időnként egy kis Queentől, ami pedig Anyám gyűjteményéből származott. És volt egy saját Chopin-lemezem.
És utána másról se álmodoztam, csak hogy újra láthassam. A koncerten voltak, akik az első sorokban tolakodtak, és mindenféle dolgokat adtak neki. Valakitől egy hatalmas szívecskét kapott, és iszonyú irigy voltam, hogy az nem nekem jutott eszembe. Azóta is ahány koncertet megnézek DVD-n, mindig mardos a féltékenység, amikor a közönséget mutatják. Aki nagyon jól érzi magát, arra azért vagyok irigy. Aki meg csak úgy ül ott lakonikusan, arra meg azért, mert én mennyivel jobban értékeltem volna, hogy ott lehetek. Ilyen sekélyes és gyenge jellem vagyok.
Amikor a következő születésnapomra DVD-lejátszót kaptam a családtól, az első DVD, amit beszereztem az 1981-es Concert in Central Park volt (nem összetévesztendő az 1991-es The Concert in the Park című szóló-koncerttel, ami D.B. kedvence). A mai napig a toplistám tetején üldögél, pedig nem kevés további koncertfelvételem van már.
Ilyen az én Paul Simonom, és örökre ilyen is marad. Ül az ágya szélén a kis szobájában, és zenél. Magának. Meg nekem. Mint abban a régi álmomban.
Mark Twain, aki mostanában a második kedvenc amerikai íróm szükségesnek érezte az óvatosságot. A kerékpár, lévén veszedelmes jószág, megszelídítéséhez a legjobb megfelelő módszerességgel nekikezdeni. Például fogadni kell egy oktatót, és be kell szerezni egy elsősegély-ládát. Ilyesmi.