2008. december hónap bejegyzései

Cica!

Közzétéve Szerző:
Válasz

Elhoztam a macskámat. Jó vacak utazás volt, végigvinnyogta az egész másfél órát, a villamost, a metrót, mindkét buszt. A buszmegállóban és a második buszon nagyon sokan jó alaposan megcsodálták, és beszélgetni kívántak. Nem lehet úgy utazni macskával, hogy ne akarjanak az emberek beszélgetni velem.

De most jó. Úgy látom, Pirosnak is tetszik, fel-alá trappol, mindent megnéz, körbeszaglászik. Dorombol. A csigalépcső okozott egy kis nehézséget, de úgy látom, menni fog az is. Minden lépésnél kopognak a karmai a padlón. Vicces.

Beállították a szekrényemet is, ami ruhám itt van, azt már beleadagoltam. Ami nincs itt, az nem tudom, mikor fog idekerülni, mert a hátralevő négy napban végig dolgozom. Majd valami lesz.

A gépemet még mindig nem raktam össze. Jobb ez így. Nem sürgős. Most aludnom kell, és semmi mást. Ez a legfontosabb. És olyan jól alszom! Magam se hiszem, de talán jó, mágneses erővonalaktól mentes helyre került az ágyam, vagy nem tudom. Jó itt.

Majd karácsony után, vagy talán januárban, amikor hirtelen fogalmam se lesz róla, hogy mihez kezdjek a sok időmmel, akkor majd berendezkedem. Addig pedig ahogy alakul.

Véreskezű náciként, diktatórikus megoldásokkal selejtezek a könyveim és a ruháim között. Ami rossz állapotban van, vagy kinőttem, az nem kell. Amit nem szeretek, annak is mennie kell. Semmi olyasmivel nem vagyok hajlandó körülvenni magam, amit nem szeretek.

Amit pedig szeretek, az legyen csak körülöttem.

A macskámat például szeretem. Ezért kellett már ma elhoznom, nekem. És ezért nem vártam meg, hogy majd holnap elhozzák az ősök. Én is alig tudtam rávenni, hogy bemenjen a dobozába, nemhogy ők megoldják…

Már az is eszembe jutott, hogy talán azért volt olyan rémes a régi hely, azért voltunk ott olyan boldogtalanok, azért nem működött, mert csupa negatív dolog vett bennünket körül, apám és D.B. holmijai, holott ők nem élnek velünk, az iskolai tankönyveim ezer évre visszamenőleg, nem sikerült tervek és félresikerült kezdeményezések nyomai. Számtalan nehezék, teher, és rossz góc, amiket most nem hozunk magunkkal.

Ettől alszom jól. Ettől jó az üres szoba.

Persze azért napról napra egyre jobban belakom. Ma már szekrényem is van. És minden este felhozok egyet az elefántok közül. Már négyen vannak; a papírmasé elefánt volt az első, a motoros a második. Tegnap este egy apróságot hoztam fel, kék kendő van a nyakába kötve, de nem tudom, honnan van. Ma a Görögországban szerzett, repülőtéri, vámmentes Elefantaki költözött fel.

Előbb-utóbb majd elkészül minden.

Még öt nap

Közzétéve Szerző:
Válasz

Nem, nem karácsonyig (bár az is körülbelül annyi). De még annyit kell végigdolgoznom karácsonyig, és ez a fontos.

Iszonyatosan fáradt vagyok, a bal csuklóm pedig menetrendszerűen felmondta a szolgálatot. Azért persze rendesen megdolgoztatom. Muszáj.

Sok érdekes persze nincs. Azt a megfigyelést tettem, hogy ha “csak úgy” megyek dolgozni, akkor egy óra és tíz perc kell a beérkezéshez. Ha este jövök haza, akkor egy és negyed óra. Hogyha reggel megyek dolgozni, és pont elérem a gyorsbuszt, akkor viszont másfél óra. Jó kis gyorsbusz, nem igaz?

Nagyon érződik, hogy már utolsó hét van. Mindenki hülyeségeket csinál, rossz cipőben indul haza, más ebédjét eszi meg, butaságot mond a vevőknek, és öljük egymást. Tegnap is és ma is ordibáltam kollégákkal, illetve ők velem, tegnapelőtt pedig valaki vérig sértődött rám, és szerintem egyébként mindháromszor igazam volt :) (Különben persze miért is tettem volna?)

De most tanulok. Megtanulom elengedni. A mait végképp igazságtalannak találtam, és nem érezte jogosnak, nem is érdekesek a körülmények. De még hazafelé a buszon is eszembe jutott, aztán visszafordultam a könyvemhez, és rájöttem, hogy nem számít. Hogy nem érdekel. És ettől hirtelen nagyon jól éreztem magam. Persze iszonyú nehéz lesz még ezt a hátralevő öt napot elviselni, de nem számít. Megcsináljuk. Esetemben fél kézzel is. Azt nem tudom, hogy fogok-e tudni bármit is sütni a karácsonyi bulira, legrosszabb esetben viszek pattogatott kukoricát. Nem áll még úgy a konyha, ahogy kellene neki…

Odalenn ősök dolgoznak a nappaliban, bútort terveznek, szerveznek. Én már lerajzoltam, hogy nekem mi kell, állítólag holnap összerakják. Holnap jönnek utoljára a fiúk, utána – ma kaptam rá ígéretet – jöhet a macska. Még kell vennem egy kapargatós fát neki, hogy ne az új bútorzaton élje ki az igényeit. Holnap, ha lesz időm, lekocogok az állatboltba, és veszek egyet, meg egy pórázt is. Fokozatosan fogom kiszoktatni a kertbe.

Most viszont nem elég, hogy nincsenek okos gondolataim, és nagyon fáradt vagyok, de korán is kell kelnem, úgyhogy elmegyek aludni. Háromnegyed 10 van még csak, de nem baj. Legalább fel fogok talán tudni kelni. Ez a terv.

Drukkoljatok, hogy valahogy kibírjam.

Rettentően fáradt

Közzétéve Szerző:
Válasz

A jó hír az, hogy nem lesz BKV-sztrájk. A rossz hír az, hogy alig három órával azután, hogy (életemben először) taxit rendeltem, le is kellett mondanom.

A másik jó hír az, hogy elég jól viselem az utazást. Olvasok. Újra van időm sokat olvasni. És ez így is fog maradni, és ez fokozott örömmel tölt el.

Az egyetlen (kettetlen), amit nehezen viselek, az az, hogy reggelente hideg van, és nem nagyon akaródzik kikelni az ágyból. Azért kettetlen, mert igazából azt is nehezen viselem, hogy minden reggel itt fúrnak-faragnak a srácok, de ezt persze el kell néznem nekik. Főleg azért, mert szépen dolgoznak, és előbb-utóbb el fog készülni a ház (és akkor jöhet a macskám is.)

Délelőtt beugrottam a régi helyre, képeztem dobozokat, meg vettem ennivalót a macskának. Mélységesen meg van rám sértve szegény jószág, és hiába van rá meg minden oka, nekem azért nagyon rosszul esik. Remélem megbékél majd, ha ő is ideköltözik.

Ami azt illeti, rettenetesen fáradt vagyok, és ma délután és este elöntött a kilátástalanság; nem látom, hol lesz mindennek vége (most a munkáról van szó, természetesen), hogy ezt a három napot, mielőtt beköszönt az öt napos munkamaraton, mégis, hogy fogjuk végigcsinálni, mikor fogok én mindent elpakolni, és főleg hová, és mindig jönnek újabb és újabb feladatok, amiket meg kell oldani, és belefáradtam.

Holnap reggel be is megyek korán, nyitásra, és elpakolok. Addig egyetlen istencsapása vevő sem zavarhat meg. (Ma már ordítoztam eggyel. És egy kollégával is. Ez már az utolsó hét.)

De az a jó, hogy ahogy bejövök a sárga szobámba, felkapcsolom a karácsonyi izzókat, és elönt valami jó érzés. Hiába a szétszórt dolgok a konyhában, a hűtőszekrény vagy éppen a mosógép hiánya, de olyan szép és olyan jó, és olyan tökéletesen pihentető itt lennem, állnom és néznem a valóra vált álmot.

Valószínűleg persze éppen ilyen szép lenne, hogyha nem kellett volna rá éveket várnom. De mostanában azt tanulom, hogy mindennek van jó és rossz oldala is, és megpróbálom nézni a jót. A filozófiafüzetemben – egyike azon kevés iskolai papírnak, amit nem dobtam ki – bukkantam az alábbi mondatra: “teljes élet csak a halál árnyékában lehetséges”. És ez nagyon szépen egybecseng azzal, amit a héten Elisabeth Kübler-Rossnál olvastam, miszerint nagyon is tudatában kell lennünk annak, hogy az élet véges, minden egyes perc, amit valamivel eltöltesz egy perc a véges sokból, amennyid van. Nem áll a rendelkezésemre számolatlanul az idő, és nem túl okos dolog meglopnom saját magamat.

Úgyhogy ébredés után jár nekem még öt perc heverészés és felmelegedés az ágyban, de nincs szükségem arra, hogy morgolódjak a hideg miatt. Teljesen rendben van, hogy ennyi évet kellett várnom rá, hogy itt lehessek, mert most tizenhat évnyi örömömet lelhetem benne.

Zokniban baktatok fel-alá a nappali két lépcsőjén, és álmélkodom. Kapcsolgatom a lámpákat.

Kaptam egy karácsonyi csomagot.

Mikor fél 10 után néhány perccel elindultam hazafelé, végig a parkolón, át a metróhoz, borzasztóan fáradt, nyúzott és elcsigázott voltam. (Az elcsigázott szó jelentése: felébreszti a csigát. Biztos forrásból tudom.) Nagyon hosszasan zártam a kasszát, nem akart stimmelni a készpénz benne, és alig láttam már ki a lyukon: zárás előtt már két órán át marhaságokat beszéltem a vevőknek.

A parkolóban, azt hiszem, egy pillanatra kihagyott az agyam, hatalmasat estem a járdaszegélyben, lefejeltem a rácsot. Le kellett ülnöm egy percre. Azt hiszem, elalhattam álltomban, pedig ilyet még soha nem tapasztaltam. Ijesztő volt, fájt, de túléltem. A buszon volt egy üres ülés, senki sem ült le rá a Blahától egészen az Astoriáig, és úgy döntöttem, lehuppanok rá. Akkor találkozott a tekintetem egy férfiéval, akinek le tudtam olvasni az arcáról, hogy már pedig ő oda akart ülni, csak mostanra furakodott át a tömegen.

Viszont mivel reggel nyolc óta talpon voltam és rohantam, és nagyon jól esett ülnöm így fél tizenegy idején, nem keltem már fel. Végtére is felnőtt nő vagyok, ő felnőtt férfi, nem az én feladatom udvariaskodni vele – mégis rossz érzésem volt.

Ezek után pedig felmásztam az utcán, siettem, hogy át ne ázzon a cipőm, kinyitottam a kaput, bejöttem az ajtón, és azt éreztem, hogy hazaértem. Hogy ez az otthonom, és hogy nekem itt jó. És sehol sem volt már a leordított kolléga, vagy a vevő, vagy a kasszahiány, vagy a csekkelütés, vagy a lefejelt parkolórács, vagy az ember a hetes buszról, csak az az érzés, hogy a megfelelő helyen vagyok, mert ide tartozom.

Szóval erről szól az otthon, édes otthon. Erről szól, hogy az én házam, az én váram. Ilyen helyekre vonatkozik a honvágy. Ez hiányzott eddig az életemből, valami, aminek feltétlenül örülni tudok, valami, ami más, mint a munka napjai, ami az enyém, ami az életem, ami én vagyok.

Nekem most jó.

Jó éjt, kedveseim.

Első este

Közzétéve Szerző:
Válasz

Fogalmam sem volt róla, hogy micsoda plusz energiák lakoztak bennem észrevétlenül. Ma felszabadultak. Az a különös, hogy bár fáradt vagyok, és voltak a nap során konfliktusaim (hajjaj!), de nem vagyok kimerült, nem vagyok kiborulva, kidöglődve, vagy éppen rosszkedvű. Csak egyszerűen elfáradtam. Nem tudtam, hogy ennyit számít az, hogy egy háromnegyed órával többet utazom.

Persze, nyilván nem az számít. Korán keltem, nagyot sétáltam délelőtt a környéken. Nem olyan volt, amilyennek megszoktam. Tudom, hogy klisé meg minden, de összementek a dolgok. Amik távolságoknak, magasságoknak, méreteknek rémlettek, a valóságban egytől egyig apróságok. Mindegyikük. A lakótelepen a házak négyemeletesek. A játszóterek kicsik. A párkányok alacsonyak. Az utcák rövidek.

Találtam egy utcát, amelyiken soha nem mentem végig: eszembe se jutott, egyszerűen tudtam, hogy kívül esik a határaimon. Most mentem rajta. Nézelődtem. Nem sok köze van a mostani környéknek ahhoz, amit nyolc évvel és néhány hónappal ezelőtt itt hagytam.

Minden utca le van aszfaltozva.

Még nem egészen múlt el a panzió-érzésem. De már határozottan múlik. A buszozás ezen tényleg segített. Hazafelé már olvastam is. El is fogyott a könyvem, délelőtt majd valamelyik dobozból keresek valamit. Azon gondolkozom, hogy holnap reggel veszek egy alomtálcát a macskának, aztán, ha van időm, akkor bemegyek a “régi helyre”, és dobozolok még könyvet, meg adok enni a macskának. Itt nincs még kedvem kipakolni. Nagyon élvezem a félkész, üres állapotokat.

Minimalista életvitel. A hűtőszekrény se költözött még ide: most a földszinten a külső ablakpárkányon tartjuk a hűteni kívánt dolgokat, például a tejet. Kicsit vicces.

Azt hiszem, most lefekszem aludni. Már csak azért is jó, hogy nincs még bekötve a net; nem netezek egész éjszaka, nem töltöm ki semmitmondó marhaságokkal a napomat, nem csinálok semmit csak azért, hogy csináljak valamit. Csak olyasmit, aminek van értelme. És ez jó.

Lehet, hogy még a regényemet is befejezem. Fordítani nem tudok, mert nem kaptam meg se a forrásszövegeket, se a határidőket. Nincs net. :)

Minimalista életvitel, mint mondottam volt.

Határozottan tetszik.

Csak a macskám…

Első reggel

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ami azt illeti, nem volt éppen kellemetlen élmény itt ébredni. Elaludni sem. Bár a sarkoknál nem tudtam, hogy melyik sarkok számítanak, csak a mértaniak, vagy a mintázatiak is, esetleg a bútorok (már két könyvespolcom is áll, az íróasztalomnak pedig fiókja is van. És gerendák, párosával a plafonban. Ami ferde). És csak a szobának olyan alakja van, hogy a sarkainak a száma valahova a [22;25] intervallumba esik, de az sincs kizárva, hogy azon kívül, csak eddig ilyen számolási eredményeket kaptam.

Aztán letettem a szemüvegem és inkább aludtam.

Tudjátok, hogy mi nincs még ebben a szobában? (Szekrényen, fotelen, könyveken, ruhákon, képeken, elefántcsordán, rotációs kapán, és számtalan másik haszontalan tárgyon kívül, természetesen.) Függöny. Este egy narancssárga fényű utcai lámpa süt be, reggel pedig a napnak kéne, de persze neki esze ágában sincsen. De jön ő még az én utcámba! Főleg, hogy az én szobám az utcafrontra néz, és sokkal kiegyensúlyozottabb panorámát nyújt, mint szegény ősömé, akié viszont a kertre. Ami sok mindenre hasonlít jelen állapotában, de kertre nem igazán. Pedig van a végében budi.

Viszont, hogyha egyszer minden elrendeződik majd, akkor az övé lesz szebb. Nekem viszont kiváló kilátásom nyílik a szembe-szomszéd színes műanyag székeire, a balra-szembe-szomszéd napkollektorára és a jobbra-szembe-szomszéd kerti törpéjére. És a ház előtt parkoló üzemképtelen személygépjárműre is, hogy el ne felejtsem.

Olyan rutinfeladatokkal küzdöttem már meg az “új helyen”, hogy például fürödtem és hajat is mostam, mindezt egy kétes állagú citromfüves szappannal, ugyanis sampont nem találtam még. A kádban nincs még zuhanyrózsa, és már attól a gondolattól is viszketek, hogy maradhatott rajtam szappanmaradék.

Már aludtam is. És legjobban a reggel lepett meg (és nem arra gondolok, hogy amikor az építési munkások berontottak a szobámba (éppen az ágyam alatt kutakodtam a szemüvegem után, égnek meredő csíkos pizsamába bújtatott fenékkel), és azt ordították, hogy “Te, Bandi bácsi, itt laknak!”), amikor egy darabig gondolkoznom kellett, hogy hol vagyok. És aztán kerestem a fényforrásokat, hogy lekapcsoljam magam után őket. Csak a fények kintről jönnek.

Arra gondolok, hogy amikor bemegyek a fürdőszobába, nem kell lámpát gyújtanom. Mert van odabenn ablak. És a déli égre néz. És bejön rajta a világosság. És most sem kellett lámpát gyújtanom. És amikor lementem a konyhadzsungelbe reggelizni, akkor se kellett. Természetes fény van, elég bizarr élmény. Talán ettől érzem panziónak, nem tudom. Ma még egyszer sem kellett lámpát kapcsolnom, mégis számtalanszor megtettem rutinszerűen.

És persze – persze – hiányzik a macskám. Mindent megértek, tényleg, de a macskám kell. Tudom, hogy igen ingerszegény életet élt szegénykém az elmúlt években, csaknem teljes életében, eltekintve az első öthetes fázistól, amikor nem tudom, mi történt vele. De azóta, és azt merem állítani, hogy életében nem látott még autót. Nem látott még olyan kutyát, amelyik nem a Vitéz. Ad absurdum, még másik macskát sem. Nem alakult még ki benne veszélyérzet, és nem tudom, hogy fog ez majd helyreállni. Tudom, hogy nem buta jószág (de, az…), és hogy bíznom kell benne, és ha igazán szeretem, el kell engednem és visszatér hozzám, kivéve, ha közben kivasalja egy autó, megeszi egy kutya vagy feldarabolja a helyi domináns kandúr.

Na, hát erről beszélek. Ezért is van az az okos terv, hogy amikor majd kijön Piros is, akkor egészen addig marad a lakásban, amíg már nem érzem úgy, hogy ki merem engedni. Amíg nem mozog magabiztosan a házban, és tudomásul nem vette, hogy itt lakunk.

De az tegnap estig nem került szóba, hogy most nem hozzuk a dögöket. Nagyon csúnyán veszekedtünk, azt hiszem. Olyasmik hangzottak el, hogy “megértheted, hogy nem akarom az itteni állapotokat oda is exportálni” és az is, hogy “és akkor a macskát se exportáljuk?”, meg az is, hogy “ki tudja, mit hugyozna össze, meg is ölném” és az is, hogy “te összetéveszted a kutyával”. És akkor mérgesedtek el a dolgok, mikor az is elhangzott, hogy “jó, mindent értek, de mégis, mikor hozhatom a macskámat”, amire már nem érkezett konkrét válasz, csak további győzködés, hogy a macska marad, ahogy a “napok, hetek, hónapok?” kérdés is csak további ordítozáshoz vezetett. Nem kívánom részletezni a szituációt (ennél jobban), de eléggé megviselt. Arról nem is beszélve, hogy a két marha azt látta, hogy az elmúlt két hétben a lakásban állandósult a felfordulás, aztán elkezdtek eltűnni a tárgyak, most pedig mi is eljöttünk, ők pedig ott maradtak. Ha ettől nem hülyülnek meg, akkor semmitől. Ezt még egy csekély értelmű vörös macska is felfogja.

Rossz volt a macskám nélkül aludni.

Pedig szegénykém akkor is teljesen bepánikolt, amikor előhoztam a macskaszállító dobozt. De szerintem ez még mindig rosszabb így, mintha visított volna egy órát a kocsiban, aztán itt lenne.

Lassan elkocogok itthonról. Korán van még, ha még mindig a “régi helyen” laknánk, ha most indulnék, még reggeli műszakba is beérnék, de most még innen se kell indulnom. De elmegyek, veszek sampont, macskaalmot és majonézes tormát. Esetleg előtte még telefonálok is egyet, hogy mi más kell még. Esetleg.

Azt hiszem, a rendes számítógépemet még nem rakom össze egy darabig. Se a hangfalat, se a monitort, se semmit. Jót tesz, hogy nem zümmög és morgolódik idebenn. Annyira sok helyet foglal! Nem csak fizikailag, érzelmileg is. Térkitöltő jellege van. Most pedig még élvezem az ürességet. A tereket. De az is biztos, hogy az asztalom nem fog egészen így maradni, mert nagyon utálom, hogy háttal ülök a szobámnak, amikor élvezni akarom. Szóval, egyelőre alakulási fázisban vagyunk.

Zen. Ez a terv. A dolgok úgy lesznek, ahogy kialakulnak.

És erre besütött a nap. :)