A mai nap éppen megfelelő arra…

Elmesélem, mi van, jó? Ülök az új házban az új szobámban az új asztalomnál az új laptopommal, szárad a hajam, és csodálkozom.

Már csak azon is, hogy milyen hihetetlenül semmitmondó módon sikerült elkezdenem ezt a bejegyzést. Pedig nagyot akartam. Epikusat. Nem hétköznapit. Aztán tessék.

Az ablakban karácsonyi fények, az ágyon frissen húzott, bár kétes tisztaságú ágynemű. Két új könyvespolcom már áll a négyből. Még üresek, de már így is impozáns.

A ház persze nem új. A nagymamám örökbefogadó szülei éltek itt – igaz, azóta két jelentősebb átalakításon esett át, és a második még nem fejeződött be. Vagy legalább is nem teljesen.

De a szobám például új. 1992 óta van róla szó, azaz tudatos életemnek mintegy 99,5%-ában tudtam róla, és vártam rá. Amikor születtem, ezen a helyen semmi sem volt. Lebegő tér.

Tavaly ilyenkor itt ugyanaz a lebegő teres semmi volt. (Vagy egy másik, ekvivalens űr.)

(Az asztal se új. Elsős korom óta használom. És jövőre lesz érettségi találkozóm. És soha nem ismételtem évet, elővigyázatosan csak félévkor buktam meg. A többit számolja ki mindenki maga.)

(Sok zárójelet használok ma este.)

Minden sárga és piros, cseresznyefa és vörösesre pácolt fenyő. Ablakpárkány. Elefántok körbe a falon. Ha jól emlékszem, huszonnégyen vannak. A többi elefántom még odalenn van, zsákokban, és a régi helyen, dobozban.

Gyűjtöm az elefántokat, tudtad?

A számítógépem szintén odalenn van, darabokban. Valamelyik nap majd összerakom, de nem sürgős. Van valami jó benne, hogy olyan üres még minden. Persze holnap majd beállítják a szekrényt, és az sajnos elég nagy helyet elfoglal majd, de hát semmi sem lehet tökéletes. Ma még jó.

Nagyon készültem ám a mai napra. Sok-sok-sok éve készültem már. Volt, amikor már feladtam a reményt is, bár én adtam fel utolsóként. És amikor úgy alakult, bennem ébredt fel újra először.

Sok mindent persze nem így képzeltem. Azt gondoltam, négyen költözünk majd ide, nem ketten. Nem gondoltam volna, hogy még akkor sem lesz kész, mikor idejövünk. Azt sem gondoltam soha, hogy amikor végre tényleg és igazán kész, akkor sem maradunk itt örökre.

Arra sem számítottam, hogy nem hozhatom magammal a macskámat. (Előbb-utóbb utánam jöhet majd, de addig a szívem szakad meg szegényért.)

De mindezekre most igyekszem nem gondolni. Mert ez most már az igazi, ez AZ. És ezt nagyon nehezemre esik elhinni. A fürdőszobát már kipróbáltam, kicsit liliputi méretű, alacsony a vécé, a mosdó és a kád is. Utóbbi rövid is kicsit.

Viszont van.

A konyhát még elborítják a dobozok és a zsákok.

A munkahelyen eluralkodott a káosz.

December van.

Még egy fia karácsonyi ajándékot sem vettem senkinek.

De mindez nem számít. Mert most kell kiélveznem a pillanatot.

A pillanatot, amit a karácsonyi izzók az ablakon és a laptop töltőjének a fénye világítanak meg.

Ez egy különleges nap – egy különleges alkalom. Igazából még nem egészen érzem át, bárhogy próbálkozom is. Most kicsit még olyan, mintha nyaralni lennénk, egy szép, flancos (és félkész) panzióban. De előbb-utóbb ki fog alakulni (majd amikor már minden nap közlekedni is fogok), és akkor már hihető lesz.

Most még csak nagyon izgalmas. Nem is tudom, hogyan fogok aludni. Majd azért megpróbálom.

Csak el ne felejtsem megszámolni a sarkokat.

A hype és buzz között

A Harry Potterrel az volt a nagy szerencsém, hogy még azelőtt olvastam, hogy népszerű lett volna. Nem volt alkalmam, hogy feltámadjon a bennem lappangó sznobizmus, és hogy utáljam, csak azért, mert ennyien vannak oda tőle. Volt viszont szerencsém nem egy olyan emberhez, akik már amiatt nem nyúltak hozzá, mert mindenki Harry Pottert olvasott, és az már ciki. Nem akartam ilyen ember lenni, ezért elhatároztam, hogy utánanézek, mi van a Twilight-hype mögött. (Később megtudtam, a  szóhasználat is árulkodó, a hype és a buzz között az a különbség, hogy az egyik lufi, a másik meg nem.)

Nem utasítom el azt a lehetőséget, hogy a hiba az én készülékemben van, én vagyok az érzéketlen, értetlen, éretlen vagy ki tudja milyen, ami miatt képtelen vagyok megérteni, hogy a Twilight mitől akkora siker, amekkora.

Jó, vannak benne vámpírok. Vámpírok mostanában minden valamire való könyvben vannak.

Adva van egy romantikus történet, méghozzá tiltott szerelem, hogy izgalmasabb legyen. Nincs ezzel semmi baj, nagyon sok jó történetet írtak már olyan emberekről, akiknek nem lenne szabad szeretniük egymást, aztán mégis. (Rómeó és Júlia, mond valakinek valamit?)

A probléma ott adódik, hogy a szerelmesek tökéletesen semmilyen és tökéletesen tökéletes (és unalmas) szereplők, akik hiába próbálják elvinni a hátukon a történetet. El tudom képzelni a helyzetet, amikor a szerző üldögél a net előtt, az Anonim Írók Segélyszervezete honlapját böngészi, és azzal szembesül, hogy a szereplőket fel kell ruházni negatív tulajdonságokkal is, hogy a hülye olvasó tudjon velük azonosulni.

– Hm – mondja Stephenie Meyer, – ez elég nehéz lesz. A fiú legyen mondjuk… vámpír! Igen, ez elég rossz tulajdonság lesz. És még azt is megmagyarázza, hogy tud olvasni mások gondolataiban. A lány… hát, nem lehet csúnya, mert akkor nem tetszene a vámpírnak. Büdös és buta sem lehet ugyanezen okból kifolyólag. Ha muszáj szépnek, okosnak és kívánatosnak lennie, akkor… megvan, legyen ügyetlen tornából!

És ezzel sikerült is felvázolni a két főszereplő jellemvonásait. Engem némiképp az is zavar, hogy az alig százéves Edward nem röstell a tizenhét éves Bellával kavarni. Még akkor is, hogyha a teste nem öregedett, fejben mégsem múlhatott el nyomtalanul ez a néhány év. Úgy értem, elég súlyosan gyermekded és pedofil. Másrészt Bellának úgy tűnik, ez a két személyiségjegye van, miszerint ügyetlen és szerelmes. (Bella Swan? Ez a név komoly?)

Nincs is az egész lányban semmi más, csak a szerelem. Nincsenek tervei a jövőre nézve (az nem terv, hogy vámpír leszek, és örökké fogok élni a szerelmesemmel). Az ég világon semmi más nem foglalkoztatja, csak az, hogy milyen tökéletes ez a hapsi. Nekem egy női főhős ne legyen ennyire egysíkú! Egy férfi iránt érzett szerelme ne definiálja a személyiségét.

Aztán, ha ez még nem lenne elég, a szöveg tele van zsúfolva céltalan szóvirágokkal. Számtalan olyan mondattal találkoztam, ami egyszerűen csak ott volt, anélkül, hogy bármit mondott volna.  Másfél oldalon keresztül öltözködik? Először az egyik lábát dugja bele a farmerba, aztán a másikat is? Meg lennék lepve, hogyha ezek után nem húzná fel a cipzárat és nem gombolná be a gombot. (Esetleg fordított sorrendben, előbb a gomb, utána a cipzár?)

A biztosítékot végül az csapta le, amikor Bella pánikba esik, hogy Edward elfordul tőle, és elhúzza az orrát; arra a következtetésre jut, hogy biztos büdös a haja, úgyhogy gyorsan megszagolja, és elégedetten nyugtázza, hogy a haja nem büdös, hanem éppen ellenkezőleg, kellemesen eperillatú az eperillatú sampontól, amit mindig használ. Ezt a mondatot többször is el kellett olvasnom, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg le van írva.

Javára legyen mondva, hogy vannak nagyon vicces jelenetek is a könyvben, bár félek, hogy egyik sem olyan, amit annak is szántak. Amikor Edward szikrázni és csillogni kezd a napfényben, és a jobb optikai hatás érdekében még az ingét is kigombolja, és utána még intenzívebben csillog (sic!), vagy amikor a vegetáriánus (sic!) vámpír-klán baseball-mérkőzést rendez, és fénysebességgel rohangásznak a viharban, amíg fel nem tűnik egy ellenséges klán, és köztük van egy Nagyon Gonosz Nyomkövető is.

Mondd csak Edward, mitől olyan veszélyes egy ilyen nyomkövető? Mit csinál egyáltalán? Tudod Bella, akár hiszed, akár nem, egy nyomkövető nyomot követ.

Az utolsó pár fejezet mérsékelt izgalmai és mérsékelt mozgalmassága sem tudta feledtetni velem az első kétszázötven oldal vontatottságát. Úgyhogy abban a kellemetlen helyzetben vagyok, hogy nem elég, hogy nekem nem tetszett, de még csak azt sem látom tisztán, hogy másoknak miért tetszik mégis. Pedig biztos van benne valami, és nagyon frusztrál, hogy nem látom meg benne.

Sajnálom, hogy így alakult, főleg azért, mert annyi jót hallottam róla, és annyira izgatottan vártam a magyar megjelenést. A filmre is kíváncsi voltam, mert a lány félelmeteset nyújtott a Laurie Halse Anderson “Hadd mondjam el…” regényéből készült filmben. Azt hiszem, most mégis hanyagolom a dolgot. Előbb még ki kell hevernem – folytatva a Harry Potter-analógiát – Lavender Brown és Cedric Diggory románcát. (A hasonlat sajnos nem az enyém, pedig boldogan vállalnám érte a felelősséget.)

Ezúton ünnepélyesen meg is ígérem, hogy nem fogom elolvasni a folytatásokat.

Azt már nem

Nem vesztem el, szó sincs róla, még át se alakultam különösebben. Csak másfelé jártam. Mondjuk.

Vagy maradjunk abban, hogy másfajta dolgokat csináltam.

Írtam például egy regényt. Bár még nem fejeztem be, de elég jó úton járok felé. És be is fogom fejezni, ezt egészen biztosan tudom.

Már csak azért is, mert a közeljövőben könnyen lehet, hogy hosszabb-rövidebb ideig net nélkül maradok.

Amíg be nem kötik az új helyre.

Költözünk. Állítólag most már tényleg. Még nem nagyon hiszem, majd csak ha látom. Elvileg reggel hétre jönnek a fiúk szétverni a szekrényeket. Majd ma már ott is alszunk, akkor talán elhiszem. Talán.

Vicces, hogy most már tényleg véges sokat fogok itt lakni. Mármint persze, eddig is nyilván véges sokáig kellett itt maradnom, de most már megszámlálhatóan kevés idő van innen vissza. És ez jó. El fog jönni a nap, amikor utoljára csukom be magam után a kaput, és soha többet nem fogok ide belépni. És lehet, hogy meg leszek hatódva és el leszek érzékenyülve, de boldog leszek.

Annyi mindenről lehetne írni, de nem megy. El is szoktam tőle, meg össze is akadnak az ujjaim. De most már ideje volt bejelentkeznem.

Már csak azért is, mert újra rám tört a terápia-igény. Leveleket is kell majd írnom. Mert most, ez a költözés meg ez a december, meg ez a munkahelyi dolog, meg ez a karácsony kicsit túl sok nekem, és úgy érzem, hogy maga alá temet a mindenség. Nem uralom a helyzetemet, ha így jobban hangzik. (Nem hangzik jobban.) Összecsaptak a fejem fölött a dolgok.

Olyan ez, mint amikor az ember nyaralni megy, és nagyon sokáig hurcolja a nagyon nehéz csomagját a szállásig, és amikor már ott van, és nyaral, és élvezi, akkor már nem emlékszik rá, hogy milyen hihetetlen hosszú volt az út a nehéz csomaggal. De amíg cipekedni kellett, na addig tényleg és igazán hosszú volt.

Most vagyok a nehéz és hosszú fázisban. Aztán, majd túl leszek rajta és jó lesz.

Még kell vennem függönyt. Fotelt. Ágybetétet. És könyvespolcot is, de azt nem venni kell, csak megrajzolni, és várni.

Még legalább egyet, és állítólag legfeljebb négyet kell aludni.

Ez azért izgi, nem? Hogy valami, ami 1992 óta húzódik egyszer csak lehet, hogy megoldódik.

Bizony, hogy izgi.

Juj.