Hadat üzentünk egymásnak a kutyával. Azt hiszem, még tegnap kezdődött a dolog, amikor leszedtem a karácsonyfát.

Nem voltam soha különösebben környezettudatos ember, meg ilyesmi. Tudom, hogy baj, de valahogy kimaradt az életemből. Amióta viszont a szembe-szomszéd napkollektoraira nyílik az ablakom, szoktam gondolkozni a dolgon. (Jó, persze nem csak azóta, de így olyan jól hangzott első végiggondolásra. Másodikra már nem, azért ez a zárójeles kitétel.)

És hihetetlen rossz érzésem támadt attól a szegény fától. Mert nem elég, hogy egyszer valaki levágta pár éve a tetejét, aztán három csúcsából kettőt megcsonkítottak, aztán felcicomáztuk, és halott, összeaszott roncsként végezte a nappalinkban. És nem vitetjük el a szemetesekkel, hiszen milyen jó lesz majd nyáron eltüzelni, sütünk rajta szalonnát.

Na, ettől tiszta rosszul lettem. Megint más dolog venni tűzifát, és megint más pogány módon beengedni a lakásba, játszani vele kicsit, és megünnepelni, ahogy meghal. Brr.

Mély gondolataimban azonban rendre megzavart a kutya, tudniillik a fán volt még szaloncukor, és az állat úgy vélte, hogy mivel az már használt, ezért azt ő mind megeheti. Ebben nem egészen értettünk egyet. Végül aztán, az utolsó három darabot lopta el este az asztalról, amíg nem voltunk itthon.

Megkérdeztem tőle a lakásban heverő papírokról, hogy tud-e róluk, mire lesunyta az összes fülét, behúzta a farkát, és olyan szemeket meresztett rám, mintha minimum rendszeresen pépesre verném, és könyörögne, hogy jaj csak azt ne.

Kizártam a kertbe, mondtam neki, hogy elmélkedjen. Ehelyett ugatott, hiszen egy hülye állatról van szó.

Ma reggel elmentem vásárolni. Nem különösebben izgalmas dolog, de azt a küldetést kaptam, hogy hozzak Anikó sajtot – nem volt. Azt mondta a közepesen kedves csemegepultos hölgy, hogy nem szoktak tartani, de van ez a hasonló, és az finom. Elhittem, hoztam.

Soha nem tudtuk meg, hogy finom-e.

A kutyának mindazonáltal ízlett, mert csak a fólia darabjai maradtak belőle.

Megint kizártam a kertbe, és nem engedtem vissza, amíg ettünk. És – elveimmel és szokásaimmal ellentétben – adtam a macskának az asztalról falatkákat, hogy lássa a kutya, miből maradt ki. Minden bizonnyal ezt a kicsinyességet bosszulta meg.

Mikor hazajöttünk este, alig tudtam bejönni a szobámba, az ajtót ugyanis eltorlaszolta a gombócba gyűrt takaróm. Ami valami ismeretlen úton-módon lerepült az ágyamról, összecsomózódott, és tele lett fekete és fehér kutyaszőrrel. Micsoda misztikus dolgok történnek errefelé!

A szobám az egyetlen hely, ahova a kutya nem jöhet be, mert nem. Amikor benn vagyok, ezt pontosan tudja is. Ellenben – mint sok minden más ebben a házban – az ajtóm sem működik kifogástalanul, például nem lehet becsukni.

Még gondolkozom, hogy adom a kutya tudtára, hogy túlment minden határon. Szaloncukor, sajt, azt mondom, oké. De az ágyamban kutyát nem vagyok hajlandó elviselni. Pfuj.

Ha nem adok neki vacsorát, megeszi a macskáét. (Egyébként is.) Desszertnek még a macskát is. Továbbá visít egész éjjel. Nem zárhatom ki éjszakára, mert még képes és megfagy. Jól megverhetném, de őszintén szólva nem hiszem, hogy ez bármiféle eredményre vezet. Nyerő pozícióban van a kis szemétláda.

De nem adom fel. Most még nem. Csak még nem tudom, mi lesz a következő hadmozdulat. Reszkess kutya, dühös vagyok!

Az a baj, hogy olyan egy képmutató átokfajzat, hogy pontosan tudja, hogy vannak dolgok, amiket nem szabad neki, de mérlegeli, hogy bár lehet, hogy jól megvernek, de ezt most megeszem, és ez nekem jó lesz. Mondhat a Csányi amit akar a kutyák lélektanáról, meg hogy nem képesek bosszút állni; Csányi még nem találkozott a Vitézzel.

Nincs több mondanivalóm a témában.