2009. április hónap bejegyzései

Egyszer volt

Közzétéve Szerző:
Válasz

Nagyon régen, amikor még tizenhat éves voltam, és még N.-nel jártam, történt, hogy olyan időszakunkat éltük, amikor azt hittük, Mike Oldfield nagyon menő. Az én életkorom indokolta is ezt a meglátást (azóta kinőttem), N. kicsit idősebb volt már ennél akkor. Mindenesetre Mike Oldfieldet hallgattunk, és egyszer kiszúrtuk a rádióműsorban, hogy lesz vele egy interjú a királyi tévében.

Rákészültünk, és úgy időzítettünk, hogy képernyő-közelben legyünk, amikor az adás lesz. Megnéztük, meghallgattuk.

Mike Oldfield azt mondta, hogy ő már túl van életének azon a fázisán, amikor mások zenéjét hallgatja, a zene az ő számára munka, úgyhogy ha ki akar kapcsolódni, akkor nem foglalkozik vele. Ha véletlen mégis hallgat valamit, akkor is a sajátját.

(Nagyjából két perc kellett hozzá, hogy én túl legyek életem azon fázisán, amikor az ő zenéjét hallgatom.)

Most azért jutott újra eszembe ez a dolog, mert bár a zenéhez nem értek, az viszont biztos, hogy olyan íróról, aki nem szenvedélyes olvasó is egyben soha nem hallottam. El se tudok képzelni ilyent.

Egy olyan író létezését feltételezni, aki csak a saját írásait olvassa egyenesen nevetséges és mellesleg nem csekély mértékben abszurd is. Az olvasás lényegétől – elmerülni valaki más gondolatai között – fosztja meg magát az a gyáva egyén, aki csak a saját gondolatai közé mer kirándulni. Vagy ez, vagy én értek valamit borzalmasan félre.

Semmiről sem szól

Közzétéve Szerző:
Válasz

Az a berendezkedés jellemző az írásomra, hogy többnyire mindig minden kéznél és szem előtt van. Az íróasztalomat beborítják a kisebb-nagyobb cédulák, fontos és nem fontos listák, tudnivalók, adatok, és “jaj, csak el ne felejtsem!”-dolgok. A számítógépes asztalomon elöl van sok-sok kicsi ikon, a készülő regény, az olvasott dolgok listája, egy üres txt, ami bármikor jól jöhet, és itt lakik kitéve a blog nevű kis érdektelen ikon.

Ami mögött többnyire a legutóbb elküldött bejegyzés lapul meg, és semmi más. Amikor legközelebb kinyitom, vagy elolvasom, hogy mit írtam legutóbb, vagy nem, aztán kitörlöm az egészet, és kezdem újra a nulláról.

Mostanában mégsem így van. A regénycsonkot, ami annyira nem csonk, hiszen már nem hiányzik sok a végéből, csak meg kéne írni, és nem akar az utolsóelőtti előtti jelenetem stimmelni, nem tudom belevinni az összes szereplőt, akiknek pedig meg kellene mutatkozniuk, és ha az utolsóelőttivel felcserélném, akkor működne ugyan, de ennek az utolsóelőtti előttinek nem lenne szabad a valódi utolsónak lennie, mert a legutolsó viszont egy epilógus, csaknem minden este megnyitom, de legtöbbször változatlanul csukom is be némi flipperezés után. A blognak fenntartott otthonos kis szürke térbe pedig nem kerül más, csak egy-egy kulcsszó, cím vagy dátum.

Hosszú tömött sorokban egymás sarkát tapossák. (Ami persze nem igaz, de nagyon jól hangzik, nem? Igazából egymás alatt gyülekeznek.)

Aztán néha megírok belőle dolgokat, akár utólag is, néha kitörlök néhányat. Pedig régen ezt nem így szoktam, és nem is érzik helyesnek. Talán ha (nem ha, amikor) kimászom ebből a gödörből, amiben mostanában lakom, rendet vágok közöttük, de az is lehet, hogy addigra annyi kulcsszó és terv lesz már, hogy rám omlanak és maguk alá temetnek. Akkor pedig szigorúan kitörlöm majd mindegyiket, aztán leshetnek.

Most némiképp fenyegetően tornyosul felém a fél képernyőre elegendő lista, dátumokból, szavakból, vázlatokból, amikről már nem is jut feltétlenül eszembe, hogy mire is kellene emlékeztetniük. (Ez persze jó próbája annak, hogy mennyire találó egy cím.)

Még januárban írtam némi vázlatot a regényhez, a maradék néhány jelenethez (ami akkor sokkal több volt, mint három, ami jelen pillanatban a helyzet), nem egy olyan jegyzetre bukkantam, amit nem, vagy csak nagyon nehezen tudtam megfejteni. (Szudán történelmének avatott szakértője? WTF?) Pedig ezek egész mondatok voltak, sőt, hatalmas, barokkos körmondatok sokszor – és mégsem. Tulajdonképp, ha úgy vesszük, csodaszámba megy, hogy tudom, mit jelent egy-egy címszó. Vannak olyanok is, amiknek a pontos mibenléte némiképp ködösebb.

Nos, ha valaha is megírom őket, akkor kiderül. (Eredetileg leírtam közülük néhányat, aztán rájöttem, hogy azzal gyakorlatilag kötelezném magam a megírásukra, amivel Feladattá növekednének, és menekülésre kényszerítenének).

Vagy nem derül ki, mert ha teszem azt nem jövök rá, mire való egyik-másik, akkor kitalálok hozzá valami mást. :)

Osztályidegen elem

Közzétéve Szerző:
Válasz

Arra jöttem rá, hogy a macskám lenéz engem. Időről időre megsemmisítő pillantásokkal méreget, hol az ablakpárkányról, hol a fotel alól, hol az ágyneműtartóból, néha az ölemből, néha pedig azt se tudom, hogy honnan, de a hátam közepén érzem, hogy néz. Megsemmisítőn. Tulajdonképp nincs nagyon miért felnéznie rám, persze, hacsak azért nem, mert magasabbra nőttem nála – ez a fajaink eltérésével egyébként elég jól magyarázható amúgy is.

De arra is rá kellett, hogy jöjjek, hogy nem a macska az egyetlen, aki így van ezzel, miszerint lenéz, és persze a többieket még csak nem is etetem, vagy tartom el, vagy ilyesmi, tehát még annyi okuk sincs rá, hogy valamire tartsanak (kutyába vegyenek?), mint ennek a háládatlan állatjószágnak. Szóval akár meg se kellene lepődnöm.

Mégis meglepődtem, vagy ha azt nem is, némiképp megütődtem. Érettségi találkozóm volt, az ötéves. Nekem nagyjából két évnek tűnt legfeljebb, de azt mondták, öt, és én elhittem. Rossz érzéseim voltak, egy csomó, nosztalgikusnak nem egészen nevezhető emlékem támadt fel. Aztán kibújt belőlem az idealista (igen, van idealista oldalam is, csak a rendszeres csalódások miatt igen visszahúzódóan viselkedik), és valamiért azt hittem, hogy bár a középiskolás éveink során kategorikusan elutasítottam, hogy bármiben közösséget vállaljak az osztályommal, majd öt éven át ignoráltuk egymás létezését, hirtelen boldogan egymás nyakába fogunk borulni.

És hát nem. Illetve de, a szó szerinti értelemben igen, mert szerintem négy év alatt összesen ennyi ölelést és puszit nem váltottam az osztálytársaimmal, mint ezen az egy estén. És az első öt perc meglehetősen érdekes volt, mert mindenki megváltozott, legalább úgy ránézésre, és mert olyan komoly embereknek néztek ki, (és csak egy olyan volt, akit nem ismertem fel – igen, tudom, hogy ciki, na és) és mert valami elfogódottsághoz hasonló dolog kezdett elönteni.

Sajnos vagy szerencsére, nem tudom, melyik a helytállóbb, meglehetősen zajos helyszínen kötöttünk ki, nem volt ilyen mindenki feláll és elmondja, milyen az élete jellegű kerekasztal-beszélgetés. Persze talán az is jobb lett volna, mert legalább csak egyszer kellett volna szembesülnöm vele, hogy én vagyok a kudarc-történet.

Ami azért vicces, mert a társulat legnagyobb része iskolás, diplomázni készül a közeli vagy távoli jövőben, és azt hiszi, hogy utána majd a Kánaán és az örök boldogság és jólét következik. Kívánom, legyen igazuk. Csak úgy láttam, hogy az életünk eléggé különböző fázisában járunk, és ezt nagyon nehéz szinkronizálni. Talán majd öt év múlva kicsit jobban látszódnak a dolgok.

A másik vicces meglátásom a következő: két és fél év után részlegvezető lettem (igen, különleges körülmények között, meg minden, de az a kimenetel szempontjából végső soron mindegy), amit sokan 20 év munkaviszony után se érnek el; megjelent három könyvem, amit én fordítottam; örökbe fogadtam (szponzorálok) két Fülöp-szigeteki gyermeket. Ja, és keresek annyit, hogy megélek, és hogy évek óta nem kellett pénzt kérnem a szüleimtől, továbbá én adok nekik, ha úgy adódik (és nem “kajáért, pénzért meg tiszta ruháért” járok haza, a “mamahotelbe”, ahogy ezt nagyjából harminc különböző szájból halottam).

Ezek közül szerintem egyik sem kifejezetten kudarc.

És mégis azok. Mert abban a dimenzióban ahol ők élnek, ezek a dolgok nem léteznek, nem megfogható, nem tárgyi, nem valóságos tények. A szigorlatok, ZH-k és kreditek, minor szakok és ki tudja még micsodák között más a világ perspektívája.

Ennek ellenére nem esett volna feltétlenül rosszul, hogyha esetleg úgy érzem, hogy emberszámba vesznek. Az est fénypontja egyértelműen az volt, amikor valaki leült mellém, gyakorlatilag rendőrségi kihallgatásnak vetett alá, egészen olyan kérdésekig menően, hogy “és egyébként boldog vagyok-e”, majd potom hat-hét perc múltán mondat közepén elfordult és valaki sokkal fontosabbal kezdett beszélgetni.

Világéletemben azt mondták rám mindenféle okos felnőttek, hogy különleges vagyok. Azt felejtették csak el megmondani, hogy a különleges csupán egy szép szó a devianciára. Nem tudom, érdemes volt-e elcserélni a beosztásomat azért, hogy így öt év után újra érezhessem, hogy nem vagyok olyan, mint ők, mint a többiek, mint a normálisak. Azok, akik az elit gimnáziumból kisétálva beültek az autójukba, és áthajtottak az egyetemre.

Hogy nekem miért nem jött össze a három nekifutásból egyszer sem, az is mindegy. Az sem fontos, hogy utána miért nem futottam neki újra. Szintén mindegy. Én tudom, több jó okom is van rá. Számukra pedig nem számít, hiszen én dolgozom (“Komolyan? Juj, az nagyon szar lehet!”), következésképpen én vagyok a Kudarc.

És a legrosszabb az volt, hogy elhittem nekik. Mert ha harmincan azt mondják, hogy te vagy a hülye, akkor lehet, hogy nekik van igazuk. Úgyhogy eljöttem korán, és kibőgtem magam hazafelé a buszon.

Könyvfesztivál

Közzétéve Szerző:
Válasz

Kinn lebzseltem tegnap délután és ma is a Könyvfesztiválon. Mert Fesztiválra járni kell, az az év legjobb ünnepe, még második pontszámban talán nem veri a Könyvhetet, de összesítésben mindenképp, a karácsonyról meg ugye ne is beszéljünk, az sehol sincs ezekhez képest.

Mégis, évek óta kicsit egyre kevésbé élvezem a dolgot. Törtem már a fejem rajta egy ideje, hogy ez mitől lehet, kinőttem volna a Fesztiválozásból? Csak nem! Fáj a szívem a Kongresszusi Központ után, tudom, hogy azt rajtam kívül mindenki utálta, de akkor is. Idén viszont már nem utálom annyira a Millenárist. Ha itt is nőnének százszorszépek a parkban, mint a gesztenyésben, akkor lehet, hogy idővel még meg is szeretném.

De arra viszont rájöttem, miért lelem jelentősen kevesebb örömömet egy Fesztiválban, mint néhány évvel ezelőtt. Csakis és kizárólag azért, mert átalakult az olvasási módszerem. Most már az esetek döntő többségében előbb olvasok, és utána döntöm el, hogy vásárolok-e is. Különös, hogy mostanra teljesen elfeledkeztem arról, hogy régen úgy csináltam, hogy bementem a könyvesboltba, böngésztem, fizettem, hazamentem, elolvastam és örültem. És hogy a legtöbb normális ember úgy olvas könyveket, hogy megvásárolja őket, vagy kikölcsönzi, vagy kapja vagy elkéri.

Nekem az ablakpárkányomon sorakoznak a kupacok. A sajátjaim, amiket éppen olvasok, azok, amiket a boltból hoztam haza, az a kupac, amit a kötelezően olvasandó/lektorálandó könyvek tesznek ki, és a különböző könyvtárak állományából származó darabok további kupacokban. Még jó, hogy elég széles az ablakpárkány, feltéve, hogy keresztbe teszem rajta a könyveket.

Iszonyatosan el vagyok kényeztetve, ez jutott az eszembe. Olcsóbban veszem a könyveket – azokat, amiket tényleg megveszek – a bolti áruknál, mert ismerem a módjait, meg a megfelelő embereket. És erre, hogy el kellett gondolkoznom, mi változott a Fesztiválon, és azon, hogy mi lesz, ha elveszítem az állásomat, most jöttem csak rá.

Most már persze világos, hogy nekem ebben kell élnem, mert ez a közegem, ezt szeretem csinálni, így szeretek létezni. Különös, hogy ezt gimnazista koromban nem láttam, sőt, senki sem látta, mert senki sem mondta, hogy “figyelj, mi a fenéért nem mész könyvesnek?”

És ilyenkor, mikor rájövök, hogy milyen jó is nekem, harmincszor olyan fenyegető az a bizonyos L-betűs rém, ami mostanság mindannyiunk feje fölé magasodik. Pedig igazán jó fesztivál volt tegnap is, ma is, és remélem, vasárnap is jó lesz. Találkoztam emberekkel, ismerősökkel és nem ismerősökkel, kaptam ajándékba könyvet, amit pedig igazán ki is fizettem volna, megvettem egy olyat, amit elég régen meg akartam, de három másikat, amit terveztem, nem sikerült. Mondanám, hogy félsiker, de ez inkább csak 25% körüli, a negyedsiker meg elég bénán hangzik.

Szeretem ismerni ezeket az embereket. Szeretek közéjük tartozni, és szeretnék még jobban közéjük tartozni. Néha úgy érzem, hogy valamit pedig nem értek. Hogy talán nem ismerem a szabályokat, hogy hány percig helyénvaló protokollárisan beszélgetni, és mikor kell lelépnem, és mi a helyes formula. Néha azt érzem, hogy tiszta jelentéktelen vagyok, mert beszélgetek valakivel, akire hirtelen ráköszön valaki más (sosem rám, mert engem senki se ismer), és hirtelen, egy köszönés nélkül ejtve vagyok. Ma ilyen nem egyszer és nem kétszer fordult elő velem.

(És nem, nem az a baj, hogy engem nem ismernek fel. Egyszerűen csak kétségeim támadnak, hogy zavarok-e, rosszul csinálok-e valamit, vagy mi történik, de ez ma egy mintázat volt, meg ha jól belegondolok, a múltban szintúgy mintázat. És igazából tökre nem akartam ide kilyukadni, de sikerült. Pedig még csak nem is éreztem rosszul magam, mikor hazafelé tartottam, bár kóbor rossz érzéseim már voltak.)

A jó hír az, hogy volt Kiss Ottó-dedikálás, és örültem, mint majom a farkának, jól zavarba is jöttem az örömködéstől, aztán megismert, és még jobban örömködtem és marhaságokat beszéltem, és hülyét csináltam magamból jó szokásomhoz híven, de így is vagy tíz percig beszélt velem, ami kedves tőle. Főleg amilyen idétlenül viselkedtem. Aztán jött a következő ember, és megmenekült attól, hogy tovább kelljen szórakoztatnia. És aztán még idiótábban viselkedtem, és mondtam valamit – meg nem mondom mit -, amiről azt hittem, hogy vicces lesz, és nem lett az, és mint egy vert seregnyi idióta, úgy távoztam.

(Mondjuk elég gyakran járok úgy, hogy valamiről én azt gondolom, hogy vicces, és mások szerint nem az. Mondjuk valaki viccből mond nekem valamit, amit én érzékelek, de viccből úgy teszek, mintha komolyan venném, mire az illető nekiáll szabadkozni, hogy “de csak vicceltem”, mire én azt mondom, hogy “tudom, én is”, és azzal a bizonyos szánakozó nézéssel néznek, hogy szegény lúzer.)

De komolyan nem ezt akartam ma leírni, csak így sikerült. Akármilyen hihetetlen is, teljesen jó napom volt, megkoronázva egy eksztatikus Kiss Ottó-élménnyel, és kaptam ajándékba könyvet, és tényleg mindenki tök kedves volt velem (még akkor is, ha valószínűleg tényleg nem tudom, hogy kell viselkedni ilyen interperszonális szituációkban), beszéltem telefonon a Hosszúval, vasárnap elvileg összefutunk, meglátogattam hazafelé a Brekit, és, és, és…

Talán a hülye fejfájás tehet róla, hogy így elkalandoztam. (Hogy lehet a saját gondolataimtól elkalandozni?) Mostanában minden este beköszönt. Talán azért, mert nagyon korán lefeküdtem tegnap (a hülye fejfájás miatt), és korán is ébredtem (a korán lefekvés miatt), és mostanra elfáradtam, és megfájdult a fejem. Jaj, mit tudom én.

(Ha lenne bennem bármi jóérzés, józan ész, kritikai érzék, vagy ilyesmi, ezt a bejegyzést most nem tölteném fel. De legalábbis újraolvasnám és meghúznám. Legalább megpróbálhatnám megtalálni, hogy melyik volt az a pont, ahol valamibe – de mibe? – belerángattam magam. (Nem találtam meg.) Volt bennem jóérzés, ha nem is sok, és meghúztam. Meg kitettem a zárójeleket.)

Pedig ez egy pozitív bejegyzés volt. Én marha.

a szerkesztő jegyzete: Különösnek találom, hogy élénken emlékszem, miféle érzelmek támadtak fel bennem írás közben, de olvasás közben ennek semmi konkrét nyomát nem lelem fel a szövegben. Talán mégsem fejezem ki magam olyan érzékletesen, ahogy gondolni szoktam.