Nagyon régen, amikor még tizenhat éves voltam, és még N.-nel jártam, történt, hogy olyan időszakunkat éltük, amikor azt hittük, Mike Oldfield nagyon menő. Az én életkorom indokolta is ezt a meglátást (azóta kinőttem), N. kicsit idősebb volt már ennél akkor. Mindenesetre Mike Oldfieldet hallgattunk, és egyszer kiszúrtuk a rádióműsorban, hogy lesz vele egy interjú a királyi tévében.

Rákészültünk, és úgy időzítettünk, hogy képernyő-közelben legyünk, amikor az adás lesz. Megnéztük, meghallgattuk.

Mike Oldfield azt mondta, hogy ő már túl van életének azon a fázisán, amikor mások zenéjét hallgatja, a zene az ő számára munka, úgyhogy ha ki akar kapcsolódni, akkor nem foglalkozik vele. Ha véletlen mégis hallgat valamit, akkor is a sajátját.

(Nagyjából két perc kellett hozzá, hogy én túl legyek életem azon fázisán, amikor az ő zenéjét hallgatom.)

Most azért jutott újra eszembe ez a dolog, mert bár a zenéhez nem értek, az viszont biztos, hogy olyan íróról, aki nem szenvedélyes olvasó is egyben soha nem hallottam. El se tudok képzelni ilyent.

Egy olyan író létezését feltételezni, aki csak a saját írásait olvassa egyenesen nevetséges és mellesleg nem csekély mértékben abszurd is. Az olvasás lényegétől – elmerülni valaki más gondolatai között – fosztja meg magát az a gyáva egyén, aki csak a saját gondolatai közé mer kirándulni. Vagy ez, vagy én értek valamit borzalmasan félre.