Kinn lebzseltem tegnap délután és ma is a Könyvfesztiválon. Mert Fesztiválra járni kell, az az év legjobb ünnepe, még második pontszámban talán nem veri a Könyvhetet, de összesítésben mindenképp, a karácsonyról meg ugye ne is beszéljünk, az sehol sincs ezekhez képest.

Mégis, évek óta kicsit egyre kevésbé élvezem a dolgot. Törtem már a fejem rajta egy ideje, hogy ez mitől lehet, kinőttem volna a Fesztiválozásból? Csak nem! Fáj a szívem a Kongresszusi Központ után, tudom, hogy azt rajtam kívül mindenki utálta, de akkor is. Idén viszont már nem utálom annyira a Millenárist. Ha itt is nőnének százszorszépek a parkban, mint a gesztenyésben, akkor lehet, hogy idővel még meg is szeretném.

De arra viszont rájöttem, miért lelem jelentősen kevesebb örömömet egy Fesztiválban, mint néhány évvel ezelőtt. Csakis és kizárólag azért, mert átalakult az olvasási módszerem. Most már az esetek döntő többségében előbb olvasok, és utána döntöm el, hogy vásárolok-e is. Különös, hogy mostanra teljesen elfeledkeztem arról, hogy régen úgy csináltam, hogy bementem a könyvesboltba, böngésztem, fizettem, hazamentem, elolvastam és örültem. És hogy a legtöbb normális ember úgy olvas könyveket, hogy megvásárolja őket, vagy kikölcsönzi, vagy kapja vagy elkéri.

Nekem az ablakpárkányomon sorakoznak a kupacok. A sajátjaim, amiket éppen olvasok, azok, amiket a boltból hoztam haza, az a kupac, amit a kötelezően olvasandó/lektorálandó könyvek tesznek ki, és a különböző könyvtárak állományából származó darabok további kupacokban. Még jó, hogy elég széles az ablakpárkány, feltéve, hogy keresztbe teszem rajta a könyveket.

Iszonyatosan el vagyok kényeztetve, ez jutott az eszembe. Olcsóbban veszem a könyveket – azokat, amiket tényleg megveszek – a bolti áruknál, mert ismerem a módjait, meg a megfelelő embereket. És erre, hogy el kellett gondolkoznom, mi változott a Fesztiválon, és azon, hogy mi lesz, ha elveszítem az állásomat, most jöttem csak rá.

Most már persze világos, hogy nekem ebben kell élnem, mert ez a közegem, ezt szeretem csinálni, így szeretek létezni. Különös, hogy ezt gimnazista koromban nem láttam, sőt, senki sem látta, mert senki sem mondta, hogy “figyelj, mi a fenéért nem mész könyvesnek?”

És ilyenkor, mikor rájövök, hogy milyen jó is nekem, harmincszor olyan fenyegető az a bizonyos L-betűs rém, ami mostanság mindannyiunk feje fölé magasodik. Pedig igazán jó fesztivál volt tegnap is, ma is, és remélem, vasárnap is jó lesz. Találkoztam emberekkel, ismerősökkel és nem ismerősökkel, kaptam ajándékba könyvet, amit pedig igazán ki is fizettem volna, megvettem egy olyat, amit elég régen meg akartam, de három másikat, amit terveztem, nem sikerült. Mondanám, hogy félsiker, de ez inkább csak 25% körüli, a negyedsiker meg elég bénán hangzik.

Szeretem ismerni ezeket az embereket. Szeretek közéjük tartozni, és szeretnék még jobban közéjük tartozni. Néha úgy érzem, hogy valamit pedig nem értek. Hogy talán nem ismerem a szabályokat, hogy hány percig helyénvaló protokollárisan beszélgetni, és mikor kell lelépnem, és mi a helyes formula. Néha azt érzem, hogy tiszta jelentéktelen vagyok, mert beszélgetek valakivel, akire hirtelen ráköszön valaki más (sosem rám, mert engem senki se ismer), és hirtelen, egy köszönés nélkül ejtve vagyok. Ma ilyen nem egyszer és nem kétszer fordult elő velem.

(És nem, nem az a baj, hogy engem nem ismernek fel. Egyszerűen csak kétségeim támadnak, hogy zavarok-e, rosszul csinálok-e valamit, vagy mi történik, de ez ma egy mintázat volt, meg ha jól belegondolok, a múltban szintúgy mintázat. És igazából tökre nem akartam ide kilyukadni, de sikerült. Pedig még csak nem is éreztem rosszul magam, mikor hazafelé tartottam, bár kóbor rossz érzéseim már voltak.)

A jó hír az, hogy volt Kiss Ottó-dedikálás, és örültem, mint majom a farkának, jól zavarba is jöttem az örömködéstől, aztán megismert, és még jobban örömködtem és marhaságokat beszéltem, és hülyét csináltam magamból jó szokásomhoz híven, de így is vagy tíz percig beszélt velem, ami kedves tőle. Főleg amilyen idétlenül viselkedtem. Aztán jött a következő ember, és megmenekült attól, hogy tovább kelljen szórakoztatnia. És aztán még idiótábban viselkedtem, és mondtam valamit – meg nem mondom mit -, amiről azt hittem, hogy vicces lesz, és nem lett az, és mint egy vert seregnyi idióta, úgy távoztam.

(Mondjuk elég gyakran járok úgy, hogy valamiről én azt gondolom, hogy vicces, és mások szerint nem az. Mondjuk valaki viccből mond nekem valamit, amit én érzékelek, de viccből úgy teszek, mintha komolyan venném, mire az illető nekiáll szabadkozni, hogy “de csak vicceltem”, mire én azt mondom, hogy “tudom, én is”, és azzal a bizonyos szánakozó nézéssel néznek, hogy szegény lúzer.)

De komolyan nem ezt akartam ma leírni, csak így sikerült. Akármilyen hihetetlen is, teljesen jó napom volt, megkoronázva egy eksztatikus Kiss Ottó-élménnyel, és kaptam ajándékba könyvet, és tényleg mindenki tök kedves volt velem (még akkor is, ha valószínűleg tényleg nem tudom, hogy kell viselkedni ilyen interperszonális szituációkban), beszéltem telefonon a Hosszúval, vasárnap elvileg összefutunk, meglátogattam hazafelé a Brekit, és, és, és…

Talán a hülye fejfájás tehet róla, hogy így elkalandoztam. (Hogy lehet a saját gondolataimtól elkalandozni?) Mostanában minden este beköszönt. Talán azért, mert nagyon korán lefeküdtem tegnap (a hülye fejfájás miatt), és korán is ébredtem (a korán lefekvés miatt), és mostanra elfáradtam, és megfájdult a fejem. Jaj, mit tudom én.

(Ha lenne bennem bármi jóérzés, józan ész, kritikai érzék, vagy ilyesmi, ezt a bejegyzést most nem tölteném fel. De legalábbis újraolvasnám és meghúznám. Legalább megpróbálhatnám megtalálni, hogy melyik volt az a pont, ahol valamibe – de mibe? – belerángattam magam. (Nem találtam meg.) Volt bennem jóérzés, ha nem is sok, és meghúztam. Meg kitettem a zárójeleket.)

Pedig ez egy pozitív bejegyzés volt. Én marha.

a szerkesztő jegyzete: Különösnek találom, hogy élénken emlékszem, miféle érzelmek támadtak fel bennem írás közben, de olvasás közben ennek semmi konkrét nyomát nem lelem fel a szövegben. Talán mégsem fejezem ki magam olyan érzékletesen, ahogy gondolni szoktam.