2009. június hónap bejegyzései

Egyedül

Közzétéve Szerző:
Válasz

Alsó tagozatos voltam még, mikor egyszer a tanító néni megkérdezte, hogy ki mit csinál, amikor egyedül van otthon. A mostani eszemmel azon gondolkozom, hogy vajon a helyes magatartást kívánta megtanítani nekünk, vagy egyszerűen kíváncsi volt. Akkor viszont nem érdekelt, miért kérdezi, csak egymás szavába vágva kiabáltunk.

Hogy becsukjuk az összes ablakot, bezárjuk az ajtót, felkapcsoljuk a villanyokat, és bekapcsoljuk a tévét. Meg ehhez hasonlókat.

Úgy emlékszem, megkérdezte, miért jobb, ha fel vannak kapcsolva a lámpák, de lehet, hogy ezt már csak a fantáziám tette hozzá. Nem tudom.

Egyedül vagyok itthon. Tulajdonképp egyáltalán nem kellemetlen. Kicsit olyan, mintha nyaralnék. Egy kezemen talán nem tudnám megszámolni, hány éjszakát töltöttem egyedül, üres lakásban, társaság nélkül. Soha nem találtam különösebben rémisztőnek, azt hiszem – igaz, az első alkalommal is javában gimnazista voltam.

Abban az időben, amikor a szüleim komolyan űzték ezt a hardcore utáljuk egymást, és elválunk műsort, az intenzív szakaszban egyszer megtörtént, hogy jól meg akarták büntetni egymást, és nem jött haza egyikük sem. Hajnalra mind a ketten kikötöttek egyszer – nem egyszerre, persze – az ágyam szélén, és mentegetőztek, szabadkoztak, magyarázkodtak. Talán sírtak is, de ebben sem vagyok már biztos. Mindezt meglehetősen furcsállottam. Annak az időszaknak mindenképpen a legjobb estéje volt. Megetettem az állatokat, ettem én is, neteztem kicsit, fürödtem, mit tudom én, aztán, mikor elálmosodtam, lefeküdtem aludni. Semmi stressz, csak a nagy szabadság, ami rámszakadt.

Hogy senki nem szól bele semmibe.

De persze attól kezdve, bűntudattól gyötörve mindig gondoskodtak róla, hogy legalább egyikük otthon legyen velem, nekem meg a diplomáciai készségem nem engedte, hogy eláruljam, milyen jó is volt ez nekem.

Volt még egy éjszaka Egerben – a meglehetősen rövid főiskolai pályafutásom alatt -, amikor egyedül utaztam, és volt a londoni Nagy Kaland, és volt a tavaly márciusi svédországi kiruccanás, és persze a most hétvégi Békéscsaba. Meg a mai nap. Slussz.

Most nem égnek a lámpák, mert nincs még nagyon sötét, bár persze a ronda szürke felhők meg a sárga ég sokat rontanak a fényviszonyokon. Az ablakok csakis a szakadó eső miatt vannak csukva. A tévé kikapcsolva. Igaz, nem is vagyok már alsó tagozatos. Délután kicsit heverésztem a hintámban, szagolgattam a levendulaültetvényt, néztem az eget, hallgattam a fát, amelyiken tücskök teremnek. És újra elöntött ez a nagy-nagy szabadságérzet, hogy a magam ura vagyok, és bár már bemenekültem a víz meg a jég elől, valahogy itt sem szállt még el.

Azt hiszem, szeretnék egyszer pár évig egyedül élni. Persze, majd kiderül, mit hoz a jövő, pillanatnyilag nem túl ígéretes, de ez most nem számít. Csak az számít, hogy egyedül ülök a konyhában, a kutya – még a kutyára is máshogy nézek, hogy ma az én kutyám – a lábam alatt fetreng, a macska a konyhaszekrény tetejéről figyeli a birodalmat, és hogy ez így nekem jó.

Még nem tudom, hogy élvezzem ki a pillanatot. Szerencsére elég sok van még belőle vissza.

Talán főzök majd magamnak egy kakaót.

[töredék]

Közzétéve Szerző:
Válasz

Álmos vagyok, de nincs kedvem aludni. Talán az időt sajnálom rá. Vagy csak szeretek ülni a földön a szobámban, és nézni. A falat, az ablakot, az ablakpárkányon elégedetten gunnyasztó Gedeont. Gedeon láthatóan elégedett az időjárással, zöldebb, mint valaha. (Gedeon szobanövény.)

elégedetten gunnyasztó Gedeon

Jó itt ülni, a könyvespolcnak vetni a hátamat, valahol a K és az L betű határvidékén. A fotelban a macska ül, és olyan eltökélten néz, hogy tudom, ha megpróbálnám ledobni onnét, tizennyolc karommal védené magát, de nem ám belém akaszkodna velük, hanem a bútorkárpitba. Mégiscsak macskából van, gonoszságból és pamutból készült.

Megpróbáltam felkattintani a lámpát az ágyam fölött. Egy pillanat töredékéig elgondolkozott rajta, majd az izzó egy hangos pukkanással a tudtomra adta, hogy mit gondol rólam.

A macska idejött mellém és dorombolva segít gépelni. Ha nem akadályozna nagyon, még azt hinném, meghibásodott, és kedveskedni próbál. Elég sok mostanában a légy (szúnyogok szerencsére nincsenek), és a macska, színtiszta kedvességből azokat is vadássza. Persze közben az asztalon, a konyhapulton, a konyhaszekrények tetején és minden ablakpárkányon rendet tesz, a fölöslegesnek ítélt dolgokat pedig lerugdossa minden egyes elrugaszkodásnál.

A legyek pedig csak jönnek.

Azt hiszem, a szabadságomat sajnálom, ami egy pillanat alatt elrohant. Olyan az egész, mint egy hosszú hétvége, már csak két nap van belőle hátra, és kész. Eltűnt. Nem is tudom, hová lett, egyszerűen csak elszaladt.

Talán azért tűnik így, mert pocsék idő van, és be vagyok zárva a lakásba. Persze sokkal rosszabb lenne, ha a belvárosban volnék a négy fal között, és igazából panaszra nincs okom. Csak kicsit szeretnék még itthon maradni. Még nem volt időm elfelejteni a benti dolgokat.

Talán aludnom kéne.

Csak éppen élvezem ezt az “éjjel van és ülök a szobámban, nézem a falat és elmélkedem” dolgot. Levettem néhány könyvet a polcról, belelapoztam, mosolyogtam egyet-kettőt. Ez az egész így határozottan rendben van.

Talán mégis lefekszem aludni. Előbb vagy utóbb mindenképp muszáj lesz. Most már utóbb van ráadásul, már tudom, hogy jelentéktelen butaságokat írtam le, pedig az előbb, amikor úgy döntöttem, hogy jó most nekem, és fejben összeraktam pár mondatot, akkor még fontosnak és jelentőségteljesnek tűnt minden szó.

Gyakrabban kéne írnom – nemcsak blogot, mindent, illetőleg bármit -, mert az elmúlt időkben nagyon kijöttem a gyakorlatból, már azt se tudom, hogy kell nekikezdeni. Az meg végképp mindennek a csimborasszója, hogy mire előveszem a laptopot a fiókból, elfelejtem, hogy mi volt az a szép és lírai kép, amit fel akartam írni.

Elmegyek aludni. Jó éjtet mindenkinek.

Félresiker

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ha valamire sokáig készülök, előbb-utóbb támadnak prekoncepcióim. Eldöntöm, hogy ez a valami erre vagy arra vagy amarra lesz jó.

Van, amikor valami egyáltalán nem úgy sikerül, ahogy szerettem volna, de alapvetően mégis megkönnyebbülést hoz.

Azt hiszem, valami olyasmi ért véget ma, aminek már évekkel ezelőtt vége kellett volna, hogy legyen, de ma ténylegesen lezárult az én fejemben is, és most szabadabbnak érzem magam, mint sok-sok éve bármikor.

Jegyzetek a füzetemből

Közzétéve Szerző:
Válasz

“A fiatalság sokszor hátrányt jelent, olyat, ami ellen semmit, de semmit se lehet tenni. Szerencsére fokozatosan enyhül, sőt, idővel teljesen elmúlik. :)

Sok szempontból, persze jó nekem. Igen, nagyon fiatal vagyok a könyvszakmában (is), túl régre visszamenőleg, bármennyire szeretnék is, nem emlékezhetek. Az irodalmi élet amúgy is, főleg, ami a kortárs részét illeti, egészen új keletű fejlövésem. Annyira új, hogy még abban sem vagyok egészen biztos, hogy maradandó lesz.”

***

“Hiányzik a Cuki. Persze, jó okom volt rá, hogy nem hoztam magammal, nem is egy (súly, méret, biztonság), de most mégis, nagyon jól tudna esni, ha itt ülhetnék vele a szállodában, a szobám közepén, odakinn a szakadó esővel, dörgés-villámlással, itt benn pedig a meggyel, amit eszem, és a Nyúlkutyával, aki számtalan utazás óta mindig hű társam.

Szerintem most igazán jókat tudnánk írni, a Cuki meg én. De mivel a Cuki otthon van, én meg a füzetem meg itt, ezért inkább behajtom az ablakot, kicsukom az összes dörgést és villámlást, és alszom.

Kézzel írni az én koromban nem elég, hogy ciki, de elég fárasztó is.”

***

“Üldögélek egy cukrászdában, amit már tegnap kinéztem magamnak, hogy tudniillik, itt fogok fagylaltozni.

A fagylaltozós terveimben nem szerepelt, hogy 13 fok lesz. A fagylalt így átlényegült forró csokivá, és abból is elég közepes minőségűvé, sajnos. Ráadásul elég volt ránéznem, és elkezdett undokul kibugyogni a pohárból, amiben hozták, és most az asztalt beborítja a száradó, csokoládés massza.

A gyomrom kissé amúgy is különösen viselkedik, reggeli közben is ellentmondásos jelzéseket küldött az agyamnak (kérek még – dehogy kérek, vissza a feladónak – kérek még – vissza a feladónak – stb.)”

***

“Ez egy olyan város, ahol szombat délben megáll az élet, és hétfő reggelig nem indul újra. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha nem szakadt volna egész éjjel az eső, és nem lenne minden nedves, lenne hova leülnöm. Mivel meglehetősen korán ébredtem, és 9 körül leléptem a szállodából, két órát sétáltam, már borzasztó fáradt vagyok, és még legalább két órát el kell töltenem a vonatindulásig.

Most abba is hagyom. Bántja az orromat a tinta szaga. Nem is tudtam, hogy a tintának van szaga, de úgy tűnik, van. Valami nagyon nem oké az érzékszerveimmel. Hm. :)”

***

“Ülök a vonaton. Késik. Engem nem zavar, de a kocsiban, ahol ülök, többen elégedetlenkednek. Ez se zavar sokáig, mert rövidesen el fogok aludni, azt hiszem.

Arra jöttem rá, hogy van egy olyan hátizsákom, amelyikbe belefért volna a Cuki is, meg a kaja is, nem kellett volna külön zacsiban hozni a szendvicseket. Csak azt annyira kevés ideig hordtam, hogy el is feledkeztem róla.

Meg lehet, hogy az egyik villámzár mentén ki is van szakadva, ebben most nem vagyok biztos.”

*a szerkesztő jegyzete: szerencsére már nem nevezem “Cukinak” a laptopomat. Pedig még mindig cuki, és mégsem. Komoly megkönnyebbülés.

Az esőkabát kálváriája

Közzétéve Szerző:
Válasz

Az a teljesen bizarr elképzelésem támadt, hogy amennyiben a hétvégén esni fog az eső, márpedig minden jel erre mutat, akkor nekem szükségem lesz egy esőkabátra.

Ernyőm, köszönöm szépen, van. Hordom is, ha nagyon muszáj. De ha engem kérdeztek, akkor például a hátizsák sokkal jobb, mint a válltáska vagy a szatyor, és az esőkabát is sokkal praktikusabb az ernyőnél, egyszerűen azért, mert szabadon hagyja a kezemet. Amire alkalmasint szükségem van, például cipőt kötni, bérletet megmutatni, vagy hogy hárítsam vele az esést, ha megbotlok egy járdaszegélyben, ami magasabb, mint amilyennek kinéz.

Volt már életemben esőkabátom, ismerem az árnyoldalait. (Miszerint például nehezen tárolható és kezelhető nedves állapotban.) A legutóbbi a macskám keze (karma) által lelte halálát. A ronda palackzöld esőkabátot, tavaly nyáron a nagy sietségben piros szigetelőszalaggal restauráltam. Kritikán aluli kinézetű lett, de vízálló, ám a múlt homályába vesző költözés óta még mindig nem került elő, és élek a gyanúperrel, hogy valamelyik csomagoló családtagom kidobta.

Ha esőkabátot akarnál venni, hol kezdenéd?

Én az alábbi helyeket jártam be: sportboltok, szabadidőboltok, divatáru-üzletek, cipőboltok, táskaboltok, munkavédelmi üzletek, százforintos boltok, bármelyik bolt, amelyikben láttam esernyőt, és mindenféle távol-keleti üzletek. Nem mondhatnám, hogy totális kudarcra voltam kárhoztatva: volt, ahol javában ötjegyű összegekért volt hangjegyekkel, vagy skót kockás motívumokkal díszített, karcsúsított és mellvarrással ellátott darab. Volt, ahol ennek a kétszereséért volt áramvonalas és szél ellen kiképzett NASA-anyagokból gyártott típus. Olyan is volt, ahol egész testet beburkoló overallt tudtak volna adni. Vagy gyerekméretet, 146-osig. Vagy XXL és XXXL méretekben, amibe rajtam kívül még a családom is befér. És olyat is láttam, ami egyetlen fekete, szemeteszsák-nejlonból készült lebernyeg, aminek se ujja, se gombolása, se kapucnija.

Az egyetlen, amire mindenütt szánakozva tárták szét a karjukat, az a “hagyományos, mezei PVC esőkabát” volt. Mondván, olyasmi nincs.

Ma mégis szereztem, igaz, nem olcsón, de még háromjegyű tartományban. Ronda, kék színű. Sárgát akartam, vagy élénk rózsaszínt, ilyesmi ronda színekben gondolkoztam, de nem voltam abban a helyzetben, hogy válogassak. (A lelőhely egyébként a Móricz Zsigmond körtéren a kis kínai.)

Most nem is tudom, miben bízom. Mindenesetre elviszem magammal, hátha távol tartja az esőt. Az a nyilvánvaló hátulütője megvan viszont, hogy minden iszonyatosan büdös lesz a hátizsákomban.