Számtalan olyan pontja van a városnak, amelyikre azt szoktam mondani, hogy a földi pokol valamelyik bugyra. A Keleti pályaudvar aluljárója. A Nyugati pályaudvar aluljárója. Meglehetősen sok utca. Most találtam egy újat.

Eddig is voltak fenntartásaim, de egyik este, egy nem egészen józannak / tisztának tűnő fiatalember mély torokhangon morgott, és artikulálatlanul üvöltött egy táskás úriemberre az egyik ilyen bugyorban. Kicsavarta a kezéből az aktatáskát. A támadás áldozata megbicsakló hangon kiabált segítség után.

Senki sem segített. Mindenki elfordult, szedte a lábát, a cipőit bámulta. Én is. A szemem sarkából látni véltem, hogy visszaszerezte a táskáját, és elrohant vele. Remélem, nem csak álmodtam.

Tudom, hogy nem feltétlenül az én feladatom ilyen esetekben odarontani, és szembeszállni a nálam kétszer nehezebb és százszor agresszívebb támadóval. Vélhetőleg a hátizsákommal nem tudnék túl nagy kárt tenni benne. Esetleg megverhetnének, megkéselhetnének, kirabolhatnának, tudom is én.

Mégis borzalmasan érzem magam azóta is, hogy megfutamodtam. Mi a csodát lehet ilyenkor tenni? És ha egyszer engem támadnak meg, tehetek-e bárkinek szemrehányást, ha nem siet a segítségemre?

Nem szeretek egyedül közlekedni éjjel a városban.