Égető hőség

Esőt ígértek mára, de szerencsére estig nem érkezett meg, igaz, akkor már viszont jég is volt. Remélem, nem verte szét a paradicsom-ültetvényeinket. (Nem merek kimenni megnézni.)

Azért jó, hogy napközben viszont nem esett, mert iderendeltem a fiúkat. Sütöttünk szalonnát, degeszre ettük magunkat (nemcsak szalonnával), és… nem tudom, mi és.

Hintáztunk a fantasztikus hintaágyamban. Beszélgettünk kevéssé fontos dolgokról. Meglepően keveset ölelkeztem velük. Hatalmas tüzet raktunk. A kutya minden szokásának ellentmondva tisztességesen viselkedett.

Azon gondolkoztam el, így hazafelé a buszon, hogy tulajdonképpen meglehetősen kevés anyagi és/vagy energiabefektetéssel meglehetősen jól tudom érezni magam. És hogy ez milyen jó is így. Lehet, hogy most kéne a vonneguti felkiáltással élnem, miszerint hát kérem, ha ez nem a boldogság, akkor nagyon szeretném tudni, hogy mi az. (Igen, tudom, hogy nem szó szerint van így, de fogalmam sincs, hogy melyik könyvében meséli el Alex nagybátyja és a limonádé és a fa és a napsütés történetét.)

Boldognak lenni jó. A fiúkkal ülni a kertben, nápolyit enni, hintázni, narancslevet inni szintén jó. Ezeket a tanulságokat maradéktalanul levontam. Eltökélt célom a közeljövőben további tanulságokat keresni.

Könyvtár

Mostanában könyvtárba járok. Elég meglepő ez tekintetbe véve az alapvető ellenérzésemet az intézménnyel szemben. De a helyzet az, hogy beláttam, egyszerűen lehetetlen minden könyvet birtokolni (anyagilag és tárolóhely tekintetében egyaránt) amit elolvasok. A bolti kölcsönzés is csak ideig-óráig jelent megoldást, az új könyvek esetében természetesen kiváló lehetőség, de a régieket mégis, hogy érjem el?

Szóval erőt vettem magamon, és beiratkoztam a könyvtárba. Szerencsére a réges-régen elkövetett vétségek a) tudtommal mind rendeződtek, b) a könyvtár számítógépes rendszerének kiépítése előtt történtek, és c) kiskorúságom és fiatalkorúságom idejére estek, és a kiskorúak védelmét illetően ezek az adatok nem hozzáférhetőek, konkrét esetben még előlem is el vannak titkolva.

Így aztán vaskos listákkal járom a könyvtárakat. Mindjárt hármat is, de a nyári zárva tartások alatt kénytelen leszek beiktatni egy negyediket is.

Azt a relációt véltem felfedezni, hogy minél több könyv van egy könyvtárban, annál kevésbé kedvesek a könyvtárosok. Ez egy meglehetősen konzekvens tendencia – volt egészen a mai napig. Történt ugyanis, hogy ma, munka előtt útba kívántam ejteni mind a három könyvtárat. (Tele volt az ablakpárkányom, ott tárolom ugyanis az elolvasott, visszavitelre váró köteteket.) Nagyon meleg volt, és nem nagyon esett jól cipelni azt a 16 könyvet, amit vissza kívántam vinni, szóval szentül elhatároztam, hogy ezeket most csak lerakom, és nem hozok ki mást.

A terv ha nem is totális, de csúfos kudarcba fulladt.

Viszont ma mind a három könyvtárban végtelenül kedvesek voltak velem. Hm. Zavarba ejtő. A nagy kedvesség annyira felbátorított, hogy a rémisztő nevű könyvtárközi kölcsönzés nevű tranzakciót is igénybe vettem, majd kiderül, hogy sikerrel jár-e.

További adalék a mai naphoz: amikor éppen nem kölcsönöztem a könyvtárban, két bizonyos könyvet kerestem a polcon, egymás testvérei ugyanis, de csak az egyiket találtam ott. Nem túl keresett cím, de tudomásul vettem, sőt, örültem, hogy rajtam kívül valaki mást is érdekel. A másikat azért elhoztam.

Itthon szembesültem vele, hogy én vettem ki a kérdéses darabot két héttel korábban.

Egyszer, máskor

Általános iskolás koromban, felső tagozatban halálosan bele voltam szerelmesedve a történelemtanáromba. (Nem volt ez persze szerelem, de akkor azt gondoltam, hogy az.) Szegény. Azt hiszem, nem szolgált rá.

Arra sem szolgált rá, hogy mostanság mindenért őt okolom. Szerintem ő a prototípusa azoknak a hapsiknak, akik a mai napig bejönnek nekem. A magas, vékony, és közmegegyezés szerint jóképűnek talán nem nevezhető, de szerintem szívdöglesztően szép hapsiknak.

Ettől a felismeréstől persze mi sem változik, nekem viszont van egy bűnbakom. És továbbra is imádom a magas, vékony és (szerintem) jóképű hapsikat, akiken látszik az intelligencia.

Könyvhét a köbön

Mindenféle könyvheti élményekre tettem szert. Csupa pozitívra, ami meglehetősen meglepő, már csak azért is, mert ma például meglehetősen pocsék idő volt.

Úgy esett, hogy kikerültem a Vörösmarty térre a standra árulni (amit sokan következetesen sátornak neveznek) az Ünnepi Könyvhéten (amit sokan következetesen könyvnapnak neveznek). A következetes máshogy nevezésnek egyébként van történelmi gyökere, amint azt a héten tanulmányozott szakirodalomból megtudtam. Megtudtam továbbá azt is, hogy a Könyvhét 80 éves történelmében kisebb-nagyobb változásokkal mindig is arról volt szó, hogy a kereskedők végtelenül hülyén viselkednek, a kiadók meg meggebednek. A variációk száma ugyanerre a témára hozzávetőleg nyolcvan.

Az időjárás, meg az időbeosztás nyilván olyan, amilyen. Egyik ellen se tudok sokat tenni. Hogy csütörtökön nagyjából mirelit lett belőlünk, ma meg pépesre áztunk, csaknem állandó összetevője ez a Könyvheteknek. Ez ilyen szabályszerűség, a Könyvhéten mindig esik.

A szombatot megkaptam szabadnapnak, amit természetesen a Vörösmarty téren töltöttem, csak éppen civilben. Hogy ki mindenki járult hozzá ahhoz, hogy a szombat annyira jó legyen, hogy az egész Könyvhetemet feldobja? A teljesség igénye nélkül néhány név és tétel: Bodor Ádám, Kovács András Ferenc, Csepregi Tamás, Tótfalusi István, Kányádi Sándor (“Sanyi bácsi itt van benn a standon, de tessék nyugodtan bejönni!”), számtalan ismerős, és ismeretlen kedves ember a különböző helyeken, két ajándékkönyv és kettő, amit direkt nekem hoztak, hogy megvehessem.

…és végül, de nem utolsó sorban – természetesen – Kiss Ottó. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az eddigi legjobb Kiss Ottó-élményben volt részem :) (És még bohócot se csináltam magamból.) Ezek márpedig jó dolgok.

Buszon

Este, későn, mikor már a saját megállómnál szállok le a buszról, közelebb a 11 órához, mint bármelyik szomszédjához, mindig felötlik bennem a gondolat, hogy azt mondjam a buszvezetőnek, hogy “Jó éjszakát” vagy azt, hogy “Viszontlátásra” vagy azt, hogy “Köszönöm, hogy hazahozott”.

Aztán persze soha nem mondom egyiket se. Tudom persze, hogy ez a dolga, no de az enyém meg az, hogy könyveket adjak el embereknek, és természetesnek veszem, hogy megköszönik, sőt, megsértődöm, ha nem köszönik meg.

Miért más a buszsofőr?

Hazafelé, a buszmegállótól hazáig, az ötperces esti sétám közben mindig elhatározom, hogy majd holnap, majd legközelebb, majd egyik este mégiscsak mondom.

Aztán nem mondom soha. Magam sem tudom miért.