2009. július hónap bejegyzései

Kontrasztok

Közzétéve Szerző:
Válasz

Nem szoktam bolti történeteket mesélni, általában jó okkal. Ma mégis kivételt kell tennem. Negyven körüli, magas, kopasz, kicsit pókhasú, kopasz, kissé elálló fülű, alapvetően kedves kinézetű férfiember szólított meg, éppen nem is voltam rossz passzomban, nem voltam semmivel sem elfoglalva, szívesen segítettem neki.

A Zen kiút a depresszióból című könyvet kereste, amiből gép szerint volt példányunk. Na nem sok, de annyi, amennyinek azért illene meglennie. Kértem, hogy jöjjön velem, megkeressük, de elhárította a lehetőséget, azt mondta, inkább megvár ott, ahol van. (Akkor jegyeztem meg az ismertetőjeleit, hogy megtaláljam majd újra a könyvvel. Egyébként pocsék megfigyelő vagyok.)

Az a meglehetősen kínos helyzet állt elő, hogy nem találtuk a könyvet. Kérdeztem az illetékes kollégát, hogy mégis, hol keressem, filozófiában, vallásban, pszichológiában, ezotériában? Azt mondta, ezek közül valahol. Néztem kinn a polcon, benn a szekrényben, a raktárban, és semmi. Kínunkban már nevetgéltünk, hogy hát igen, már többen keressük a kiutat, de még mindig nem találjuk!

Tíz perc is eltelt, mire meglett. És mikor visszamentem, a vásárló már nem volt ott. Azt mondták a kollégák, hogy biztos megtalálta egyedül is a kiutat, ha nem is a depresszióból, hát a boltból. De én ezt az egészet szörnyen nem találtam viccesnek. Alapvetően persze, amúgy is csúnya dolog viccelődni a vásárlókon, nem is nagyon szoktunk*, de néha muszáj, mert ki kell valahogy bírni reggel tíztől este kilencig. De nem szoktunk, tényleg.

Ez pedig most végtelenül bántott. Nem tudom az illető hátterét, nem tudom, kinek és miért akarta ezt a könyvet megvenni, és végképp nem tudom, miért nem várta meg, míg megtaláljuk. Talán azt hitte, elfeledkeztem róla? De hát négykézláb túrtam a salgót a raktárban!

Így leírva az egész nevetségesnek tűnik. Talán az is. De nekem borzasztó rosszul esett.

Ezért volt jó este, mikor egy másik vásárló telefonált a város egy igen távoli pontjáról, hogy megvan-e nekünk egy bizonyos könyvből az utolsó példány. A jó hír az volt, hogy megvan. A rossz hír az volt, hogy nem véletlen maradt utolsó példány: a gerincére legalább egy alkalommal ráesett, és fel volt gyűrődve (az ilyet bolti szlenggel élve ütődöttnek szoktuk titulálni), illetve egy másfél centis szakaszon fel is szakadt. A hátsó borítójának mindkét sarka szamárfüles volt, az első borítónak csak az alja, fölül viszont meg volt gyűrődve. Ezt mind elmeséltem a vásárlónak a telefonba, aki azt mondta, hogy “Nagyszerű, félretenné nekem? Azonnal indulok érte!” És jött, és boldog volt a selejtes, és értékesítésre alkalmatlan állapotú könyvével.

Azt hiszem, a két történet közül egyik sem érdekes különösképpen. Meglehetősen hétköznapi. De az igazság az, hogy a napok túlnyomó többségében még ennyi se történik velem.

*a szerkesztő jegyzete: dehogynem szoktunk viccelődni a vásárlók rovására! Csúnya dolog, vagy sem, szoktunk, és meg merem kockáztatni, hogy minden kereskedelemben és/vagy szolgáltatásban dolgozó szerencsétlen ember szokott. És tudod mit? Jár is nekik. Minden joguk megvan rá.

The day when the escalator stopped

Közzétéve Szerző:
Válasz

Mindig nézegettem a metróban a mozgólépcsőnek a megállítógombját. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy megnyomom, mert milyen buli lenne már, majdnem akkora buli, mint meghúzni a vészféket a vonaton. Valami olyan, amitől erősnek és fontosnak érezhetném magam.

Állítottam már meg egyszer mozgólépcsőt, de akkor senki más nem volt rajta, csak a néni, aki szorult helyzetbe került, becsípődött a szatyra és elszaladt a gyerek, akire vigyáznia kellett volna. Kiabált, hogy valaki állítsa már meg a lépcsőt, és én megállítottam. Nem nagy ügy, ott voltam a közelben, és kész. Nem éreztem magam se erősnek, se hatalmasnak, se befolyásosnak. Egyszerűen csak vállat vontam, és mentem tovább.

Még csak bele se gondoltam, hogy veszélyes dolog ez a mozgólépcső, hogy iszonyú gyorsan megy és kemény és recés és beakadós dolgokból épül fel. Egészen a mai napig.

Ma, életemben másodszor is megállítottam a mozgólépcsőt. Ma sem éreztem magam se erősnek, se hatalmasnak. Sokkal inkább sebezhetőnek és halandónak. És ma már félek. Részint persze jó tudni, hogy amikor a helyzet azt kívánja, helyén van az eszem, és a reflexeim tudják, hogy mit kell tenni, még ha én, fejben nem is tudtam.

Egy idősebb nő, nagymamakorú lehetett talán, és egy szekérderék gyerek álltak alattam a lépcsőn. Volt egy nagyobb, és vagy három-négy kicsi? Sokan voltak, és izgágák. Fel-alá rohangásztak, a nő pedig kiabált velük, hogy maradjanak nyugton. Talán csak utólag gondolom, hogy valami rossz előérzetem volt, de mintha lett volna. Mégsem szenteltem nekik túl nagy figyelmet. (Olvastam.)

Aztán a lépcső alján két gyerek megbotlott, orra esett, a nagymama rájuk, és utánuk én álltam. Egy lépcsőfokkal följebb léptem, aztán filmszakadás. Pár pillanat telhetett csak el, de legközelebb már négykézláb álltam a gyerekek fölött, a hátamon még egy-két ember, a könyvem vagy fél méterrel odébb a földön. A gyerekek sivalkodtak, a lépcső állt. Egy papucs néhány fokkal fölöttem billegett, bár ezt nem tudom, hogy láthattam, de láttam.

A másik emberek azt mondták, hogy kiabáltam, hogy valaki állítsa meg a lépcsőt, de meg se vártam, hogy bárki bármit csináljon, mert rátenyereltem a gombra, többször is. Nincs okom kételkedni benne, hogy így történt. Nem emlékszem. Azt se tudom, hányan voltunk ott a földön, és azt sem, hogy hányan látták egyáltalán, hogy mi történt. Nem tudom, hányan káromkodtak, vagy estek orra, mikor megálltunk. Talán jobb is.

Ott és akkor a következő metróra még gond nélkül fel tudtam szállni, még a könyvemet se hagytam ott (még csak meg se sérült szerencsére), de a leszállásnál már gondjaim voltak, és a térdem még mindig remeg.

De gondolom, hamarosan kiheverem, az ember előbb-utóbb minden szarságot kihever.

Brr.

A mai naptól hivatalosan is utálom a mozgólépcsőket.

Küzdelem a hiábavalóval

Közzétéve Szerző:
Válasz

Feladtam a harcot… illetőleg, leginkább felvettem a harcot (és az ellenállást adtam fel) a természet erőivel szemben. Igazából megpróbáltam annyira türelmesen és toleránsan állni hozzájuk, amennyire az csak emberileg lehetséges.

Megértem, hogy levonult az árvíz, és nálunk, a holtág környékén igen sok mocsaras iszapot hagyott maga után, ahonnan jönnek a szúnyogok. Azt is megértem, hogy nyár van, és ennek velejárója a meleg. Nappal ezt egészen jól el is viselem – a meleget mármint -, tengerparton még jobban. De amikor éjjel aludni próbálok, és nem elég, hogy megsülök a saját levemben, de még a fülembe is zümmögnek a szúnyogok, hát az bizony több a soknál.

Félreértés ne essék, nekem nem célom megölni a szúnyogokat. Csupán attól kívánom visszatartani őket, hogy bejöjjenek a szobámba, és engem megegyenek. Ha már bejöttek, hát magukra vessenek.

Ma éjjeltől elektromos szúnyogriasztóval és ventilátorral szállok szembe a gonosz erőivel.

Muhaha.

Öt gondolat, két-két mondat. Mert azért még tudok ilyet is.

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ma este majdnem jó éjszakát kívántam a buszsofőrnek. Aztán megint meggondoltam magam.

Megfigyeltétek már, hogy a sötétben minden hangosabb? Az óraketyegés, a tücskök, a tévé, de még a vécélehúzás is.

Két hete tiszta idegbaj voltam, mert megszállták a legyek a lakást. Most már boldogan visszacserélném a legyekre a szúnyogokat.

Vajon este-e a jobb hideg vízzel zuhanyozni vagy reggel? Képtelen vagyok eldönteni.

Poénból felajánlottam a főnökömnek, hogy aludjon nálam. Amikor majdnem elfogadta, rájöttem, hogy meg kéne tanulnom befogni a számat.