Az évek során megszoktam, hogy jó és rossz periódusaim váltják egymást. Azt is megszoktam, hogy szélsőségesen jó, de főleg szélsőségesen rossz periódusaim is adódnak. Azt is tudom, hogy a rosszakon időről időre képes vagyok felülemelkedni, míg máskor képtelen vagyok. Tudom, hogy van, amikor erőnek erejével olvasok (lásd: terápiás olvasás), és az helyretesz, és van, amikor semmi sem használ, csak az idő.

Van, amikor úgy gondolom, hogy soha többet ki nem teszem a lábam az ajtón, vagy ha mégis, akkor se teszem be többet az iskolába / a munkahelyemre / XY helyre. Többnyire mégis kiteszem, sőt, be is teszem.

A nagy baj az, hogy a tudatosság mit sem segít az ilyen hullámvasút-élmények elviselésében. Lent lenni akkor is rém rossz, ha tudom, hogy előbb-utóbb majd megint fent leszek. Fáradt, kimerült és rosszkedvű időszakomat élem, türelmetlen és intoleráns vagyok, és erről – többnyire – nincs kedvem írni.

Pedig az írás is segít, néha. Ha nem így lenne, szerintem nem csináltam volna végig a középiskolát. Csak mostanra, valamiképp a saját gondolataim is fárasztanak, a saját magammal vagyok a legtürelmetlenebb és legkevésbé toleráns, és éjszaka, mikor aludni próbálnék, nem hallgatnak el a fejemben a hangok, és besüt a szobámba a hold, és így aztán végképp nem lehet aludni. (És még szúnyogok is vannak.)

Ez a bejegyzés egyébként nem szól semmiről. Csak kinyitottam a csapot, és ez folyott ki belőle.