Nagyon pocsék hónapokat tudhatok magam mögött. Nem csak azért, mert nem írtam, és nem csak azért nem írtam, mert pocsék volt. Ez az egész, így valahogy együtt volt pocsék. Egyszer, valamikor, az idén, valaki megkért rá, hogy arról, amit együtt csináltunk, ne írjak, mert az őt kellemetlen helyzetbe hozhatná. Már akkor sem írtam túl gyakran, de ez olyan mértékben összerontotta az amúgy sem túl ép morálomat, hogy az esetet követően se kezdtem el. Nem mintha ennek az illetőnek a nyakába akarnám varrni az egészet. Szó sincs róla. Egyszerűen csak vacakságok vannak. Így, egyszerűen.

Azt akartam írni, hogy borzalmasan nehezen találom a szavakat, de ez így, ebben a formában nem igaz. Azt is írhatnám, hogy eléggé nehezen találom, de ez sem megfelelő jelző, úgy igazán. Talán a meglehetősen nehezen alkalmas szókapcsolat volna, de többnyire mindenre azt mondom, hogy meglehetősen. Talán ez egy olyan sokoldalú szó, hogy mindenre alkalmazható, de az is lehet, hogy kicsi a szókincsem. De erre gondoltam, mikor ezt a mondatot le akartam írni.

Meg olyan dolgokra is gondoltam, mint például arra, hogy ezt a szókeresős bekezdést fejben ma már vagy harmincszor megfogalmaztam, hogy milyen sorrendbe kell tenni a gondolatokat ahhoz, hogy jól hasson, hogy érdekes és hatásvadász és érzékletes legyen. Hogy mire, a harminc átgondolás után leírom, az már réges-régen hazugság, mit se számít. Nem számít más, csak az olvasóra gyakorolt hatás. Végletek között ingadozom: vajon enyém-e a blogom, vagy azé-e, aki olvassa? Vajon másoknak írom, vagy magamnak? Ha magamnak – mert ezt szeretem hinni -, akkor miért számít, hogy mit gondolnak róla mások? Minek nekem az a számtalan álarc, amit hordok, miért igyekszem mást mutatni magamból, mint ami vagyok, mikor ez időről időre boldogtalanná tesz?

Nem vagyok formában, nemcsak érzelmileg, de írásilag sem. Elfelejtem a gondolataimat, mert elterelem a saját figyelmemet, és valami mással kezdek el foglalkozni. Néha elfelejtem egy mondatnak leírni a második felét. Vagy a végére már nem emlékszem, hogy milyen igeidőben és -módban volt az állítmányom, és mi volt az alany, és visszaolvasáskor még csak észre sem veszem, csak valamennyi idővel később, mikor éppen arról próbálom meggyőzni magam, hogy tulajdonképpen nekem jó, és visszaolvasom a saját blogjaimat. Az idén nem sikerült meggyőznöm magam erről, úgy mellesleg.

Az évek kicsit olyanok, mint tavaly télen költözéskor a dobozok. Az ember fogja a dobozt meg a ragasztószalagot, összeállítja, és nagy, üres kartondoboza van. Aztán elkezdi belepakolni a vacakokat, a holmikat, és egyre inkább tele van, egyre több a kihasználatlan, vagy a rosszul kihasznált tér, egy csomó olyan dolog is belekerül, ami valahova máshova sokkal jobban illene, és minél több dolog került már bele, annál nehezebb újakat belegyömöszölni. És akkor jön a Szilveszter, az ünnepi doboz-leragasztás és felcímkézés, és végre-valahára nyúlhatok az új, tiszta, üres, felirat nélküli dobozom után, amiből még bármi lehet.

És az analógia tovább is tart ennél. Amíg az ember csak könyveket pakol a dobozába, remekül megy a dolog. A könyvek hasonló alakú és hasonló méretű dolgok, nagyon szépen, nagyon hatékonyan és pontosan, kiegyensúlyozottan lehet velük telepakolni egy dobozt. Nincs kínlódás, egyszerűen tökig ki kell tölteni a dobozt, aztán lezárni. De amint valami mást is be kell tenni a könyvek mellé, felborul az egyensúly, megszűnik a pontos és precíz térkitöltés, és megzavarodnak a dolgok.

Az idei dobozom – már előkészítettem a filctollamat, hogy ráírjam, hogy 2009 – mindenféle vacakságokkal is tele van, és alig lehet majd lezárni úgy, hogy valami ki ne dudorodjék belőle, hogy nehogy valami nagyon ronda, nagyon éles, és nagyon hülye alakú dolog átbökje a kartont, és átmásszon a jövő évi, friss, tiszta és szép dobozomba. Nagyon magam mögött szeretném már tudni ezt az egészet.

Nagyon szeretném, ha jövőre ilyenkor jobban érezném magam, mint most. Nem tudom, erre milyen esélyeim vannak. Akármeddig olvasok is vissza, akár itt a lilában, akár még régebben a tarka spirálfüzeteimben, úgy tűnik, hogy tudatos életem túlnyomó részében boldogtalan és élhetetlen voltam. És néha arra gondolok, hogy talán nincs is kiút, hogy talán ez az emberi berendezkedésem, és ez mélységesen elkeserít.

Tudom, hogy nem lenne szabad ilyen következtetéseket levonnom, főleg nem volna szabad az évnek ebben a szakában, mikor jobban utálom az embereket, mint valaha, bármiféle fontos következtetésre jutnom… de hát mit csináljak, ha egyszer erre jutottam? Ha időről időre újra belefutok abba, hogy rossz nekem, ha én vagyok? És azzal is újra meg újra szembesülök, hogy ez a kutyát se érdekli? Nem azért, mert azt akarom, hogy valaki érdeklődjön, vagy hogy valakit zavarjon, vagy pláne, hogy valaki rosszul érezze magát miattam. Csak az bosszant, ami annak idején a különböző pszichológusoknál is zavart, mikor megzavarodott kamaszéveimben terápiára jártam: mikor azt mondtam, hogy jól vagyok, mindig elhitték nekem. Miért hitték el? Miért nem látták, hogy ez nem igaz? Miért hagytak hazudni? Nem az lett volna a dolguk, hogy észrevegyék, hogy ellentétes jelzéseket adok le? Hogy azt mondom, hogy “soha jobban”, de közben…

Már emlékszem, miért nem írtam. Mert gyűlölöm ilyenkor magam, és szégyenkezem, és elsőosztályú, társadalmi selejtnek érzem magam, mikor ülök este a számítógépem előtt, és végiggondolom azokat a gondolatokat, amiket egész idő alatt erőnek erejével távol akarok tartani magamtól, amik miatt állandóan olvasok, amik miatt állandóan csinálok valamit, és nem állok meg egy percre sem. Mert pontosan azt akarom elkerülni, ami most éppen van.