2003 január elsején arra az észbontó elhatározásra jutottam, hogy blogot fogok írni. Már forgattam a fejemben a dolgot egy ideje, úgy gondoltam, képes is lennék rá, és az a gondolat is megfogalmazódott bennem, hogy talán ez lesz az, ami majd mindent megváltoztat és jó útra terel.

Akkoriban 16 éves voltam, egy sületlen kamasz. Egy olyan fiúval jártam, akibe nem voltam szerelmes, és ő se belém, és akivel kétnaponta szakítottunk, de annyira rettegtünk az egyedülléttől, hogy mégis mindig visszakoztunk, egészen nagyon sokáig. Közben egy másik fiúval leveleztem, akibe viszont nagyon is szerelmes voltam, és ő is belém, de folyamatosan győzködtük egymást ennek az ellenkezőjéről.

Harmadikos gimnazista voltam papíron, de igazából nem jártam be túl gyakran az iskolába. Néha jó okom volt rá, néha kevésbé jó, néha pedig egyáltalán semmilyen. Leginkább ebből kifolyólag, meg persze azon igyekezetből, hogy valaki végre figyeljen már oda rám, különféle hazugságok átláthatatlan kuszaságában találtam magam, ahonnan nem láttam kiutat.

Terápiára is jártam, és hazudtam a pszichológusomnak. Pánikrohamaim voltak, bár akkoriban még csak elkezdődtek, a valódi tetőzése valamivel később következett be. Volt egy baráti köröm, akkor még csak kialakulóban, olyan emberek, akiket imádtam, és akik cserébe megtűrtek, pedig energia- és érzelemvámpír voltam. Mindennél jobban vágytam arra, hogy tartozhassak valakikhez.

Mikor hét évvel ezelőtt, ugyanígy késő este leültem a számítógép elé – nem ez volt, amin most írok – nagyjából 15 kilométerre onnan, ahol most ülök, az volt az elképzelésem, hogy majd egy blog mindent meg fog változtatni. Hogy attól érdekes leszek, izgalmas leszek, egyszer csak mindenki fel fogja fedezni és elismeri majd, hogy milyen különleges és intelligens és csodálatos vagyok. Akkor még nem volt poggi.hu, úgy hívták a weboldalamat, hogy www.tar.hu/poggi, és nem volt lila. Ha jól emlékszem, kék volt és fekete, és Netscape Composerben készült.

Nem merem azt állítani, hogy abban a pillanatban, hogy leírtam: “Elég sokat gondolkoztam rajta, mi lenne a legfrappánsabb kezdőmondat”, megváltozott az életem. Nem tudom, merre mentem volna tovább, ha nem kezdek el írni, csak azt tudom, hogy merre mentem így, hogy elkezdtem. A hazugságok egy jelentős részével felhagytam, ha nem is az összessel. Elkezdtem iskolába járni, igaz, nem folyamatosan, de rendszeresebben, mint addig. A tervnek ez a része működött.

A géniuszomat azóta sem fedezte még fel senki. Vajon miért?

Akkor is boldogtalan voltam és magányos, ha nem is annyira, mint most. Gyűlöltem az iskolát, talán még jobban, mint most a munkahelyemet, amit azért néha szeretek. Minden reggel utáltam felkelni, éppen úgy, mint most is. De bármennyire erőlködtem is, nem láttam túl az iskolákon, az érettségin, egyetemen, ki tudja, mi minden máson, ami akkor a fejemben megfordult. Totális jelenben éltem, hogy most éppen milyen rossz nekem.

Alapvetően egyetlen dolog változott csak meg. Most már azért vagyok boldogtalan, mert egyáltalán semmit sem látok magam előtt, és fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek magammal. Azt se tudom, mi érdekel. Vagy hogy érdekel-e egyáltalán valami. Hogy mihez akarok kezdeni magammal, az életemmel. Hogy akarok-e egyáltalán kezdeni valamit, vagy csak azt várom-e, hogy bevégeztessék.

Annyit tudok, hogy jövőre ilyenkor valahol máshol szeretném találni magam. Nem szükségképpen földrajzilag, de a saját humán történelmemben más ponton szeretnék állni. Ha jövőre ilyenkor még mindig ugyanezen a ponton vesztegelek, bárki fel van rá jogosítva, hogy lepuffantson, megverjen, alaposan seggbe rúgjon, vagy jól megmondja nekem a magáét, mégpedig azért, mert bár már nem vagyok sületlen kamasz, nem sokat sikerült előrelépnem 2003 óta.

Ha csak az nem számít előrelépésnek, hogy már nincs kinek és nincs miről hazudnom.