Késő este van, úgy is mondhatnánk, hogy éjszaka, sőt, rövidesen már a hajnal kifejezés sem áll majd távol az igazságtól. Mégis muszáj írnom kicsit, bár a monitorom furcsán szellemképes (alkalmanként csinál ilyesmit, előbb-utóbb majd kitisztul, a gépházban is lakik egy fűnyíró, ami néhanapján bekapcsol, legalábbis a hangok erre engednek következtetni – lásd: azt mondták a hangok) és ez némiképp megnehezíti a folyamatot.

Másrészt az időm is véges, mert holnap reggel kelni kell, vár a munka, rövidesen aludnom kellene. A pizsimet már betároltam a radiátorra, hadd melegedjen. Miközben teregettem a fűtőtestre a ruháimat, különös megfigyelést tettem. Gedeon (a szobanövényem és lakótársam) virágot hozott. Kettőt is. Isten látja lelkem, nem vagyok egy rosszindulatú valaki, bizalommal is szoktam lenni mindenféle dolgok iránt, de eszembe sem jutott, hogy Gedeonnak virágja is lehet. Nem olyan típusnak néz ki. Látom már, hogy ez meglehetős ostobaságra enged következtetni részemről, mert egy növény miért is ne virágozna? De Gedeon virágzik, teszi mindezt januárban, az ablakon bekandikáló telihold fénye közepette. Virágzásra teljesen alkalmatlan évszakban, mikor nyár eleje óta még tápoldatot se kapott, csak vizet, meleget, néha kis zenét és szeretetet.

Gedeon virágzásáról pedig az jutott eszembe, hogy jó volna tisztázni magamban, még mielőtt holnap reggel felszállok a buszra, és bevetem magam újra a munkába, hogy bár nagyon nehéz hónapo(ka)t tudhatok magam mögött, és hogy meglehetősen utálom az életemet jelen formájában és időbeosztásában, mégis történnek velem időnként jó, sőt, nagyon jó dolgok. Rövid ötletelés után magam is megdöbbentem a listán, amivel végül a tavalyi évet illetően elő tudtam állni. Hat tétel szerepel rajta, ami azt jelenti, hogy átlagosan kéthavonta történt velem legalább egy nagyon jó dolog. Ezzel azért már egészen jól együtt lehet élni, nem igaz? (És bármily csábító is az ötlet, a 2009-es év legnagyobb csalódásait nem szedem listába.)

6. Levelet kaptam Kimmie Meissnertől. Természetesen nem magától írt nekem, előbb én írtam neki, leginkább azon felindultságomtól vezérelve, hogy az edzőjét, akivel akkor éppen az Amerikai Bajnokságra kellett volna készülniük, láttam a tévében egy európai korcsolyagálán. De akkor is. Nem minden nap kap az ember kézírásos és ennyire kedves levelet műkorcsolya-világbajnokoktól.

5. Megjelent a Csodaidők-tetralógia 3. kötete. Egy olyan könyvről van itt szó, ami valami oknál fogva végtelenül közel áll a szívemhez, és amiről sokáig úgy tűnt, soha nem jelenik majd meg. De megjelent, és ott voltam, és annyira lekötött és lázba hozott, hogy két hétig nem is foglalkoztam semmi mással, csak jegyzeteltem, gondolkoztam, rejtvényt fejtettem, és jól éreztem magam. Utoljára az első Harry Potter volt rám ilyen hatással, és annak, akárhogy is nézzük, karácsonykor volt tíz éve.

4. Voltak nálam látogatóban emberek. Amióta csak beköltöztünk, égek a vágytól, hogy eldicsekedhessek az ismerőseimnek a házzal, főleg, hogy ez jó ürügyet szolgáltat arra, hogy egy napot együtt töltsünk. Volt néhány ilyen alkalom az idén, de a legjobb az volt, mikor itt voltak a fiúk nyár elején, szalonnát sütöttünk, hintáztunk, és rengeteget beszélgettünk a semmiről.

3. Több év kihagyás után újra volt Budapesten Junior Grand Prix korcsolyaverseny. Szabadságot vettem ki arra a hétre, és betáboroztam a Gyakorló Jégcsarnokba, és nagyon jó korcsolyázást néztem, nagyon jó társaságban. Akkor egy hétig úgy éreztem, mintha tartoznék valahova, és ilyenre a Szellemivetélkedő szétesése úta nem volt példa. Ezúton is még egyszer köszönöm B.-nek és T.-nek, istenien éreztem magam.

2. Megöleltem Kiss Ottót. :) Mikor márciusban elregéltem neki, hogy az Emese almája című kötetétől mindig ellenállhatatlan ölelkezhetnékem támad, azonnal vette a lapot és felkínálkozott. Nem hiszem, hogy ezt valaha is meg tudom majd kellőképp köszönni, az évtized talán legjobb ölelése volt ugyanis.

1. Megmutattam a regényem kéziratát egy szakmabelinek. Van ugyanis egy befejezett (bár nem kész) kéziratom, amit meg merek mutatni embereknek. És a szóban forgó szerkesztő nem azt mondta, mint az egy-két kiválasztott barátom, nem áradozott róla, hogy milyen nagyszerű és tökéletes. De azt mondta, hogy vannak benne jól megírt részek, és hogy érdemes dolgoznom rajta, mert lehet belőle egy jó regény. Mindaz, amit a “Magányos fák” írásából tanultam és amit a véleményekből okultam, az elmúlt év legnagyobb eredményeként fogható fel.