2010. február hónap bejegyzései

Ritmikus

Közzétéve Szerző:
Válasz

Miután hellyel-közzel megtanultam kirakni a Rubik-kockámat (hosszú történet, de memorizáltam egy buta algoritmust, ami nem veszi figyelembe a kiindulási állapotot), és már remekül el tudok gondolkozni a világ különböző dolgairól tekergetés közben (bár a csuklóm nincs oda a fejleményektől), gondoltam, hogy ideje bedobni valami nehezítést a játékba.

Azóta azt játszom, hogy zenei kísérettel, ritmusra kell kirakni a kockát. Amikor jól ismerem az adott zenét, és az nem túl gyors, néha akár két ütemnyi sikerélményem is adódik.

De egyébként marha nehéz.

Elbutul

Közzétéve Szerző:
Válasz

Sokéves hagyomány, hogy az évnek ebben a szakában kitöltöm a központi középiskolai számtanfelvételi feladatsorokat. Nem mondom, hogy hihetetlenül komoly gondokat szokott okozni, bár többnyire akad olyan feladat, amin azért el kell gondolkodnom, főleg, hogy geometriából borzalmasan sokat felejtettem, és sokszor olyasminek is beugrom, vagy legalábbis majdnem beugrom, aminek “fénykoromban” (értsd, általános iskola, felső tagozat) soha.

Az idei gyászos fejlemény az, hogy a rendes feladatsorban két pontot veszítettem az ötvenből, a tehetséggondozósban pedig hármat. A rendesben megint volt egy pocsékul megszövegezett feladat, amit nagyon sokszor el kellett olvasnom, és utána is csak tippelni tudtam, hogy mi a teendő. Továbbá nem sikerült törtet törttel szoroznom (elveszítettem út közben valahol egy kettest a számlálómból.) A tehetséggondozósnál meg abba a szokásos hibába estem bele, hogy nem olvastam el, mi a feladat, és végig se gondoltam igazán, és kiszámoltam valami egészen mást, azt is rosszul.

Ez már magában is némiképp aggasztó (bár soha, ismétlem, soha nem sikerült hibátlanul kitöltenem egyet se, ami nem tesz jót az önértékelésemnek), de még rosszabb az, hogy bizony alig-alig fértem bele a 45 perces időkeretbe, és ahol szöveges indoklást kellett volna írni, azt nem írtam le.

Ezek után úgy találtam, hogy a legjobb lenne, ha kicsit kényeztetném még magam a nyolcosztályos feladatsorral (amit a negyedikeseknek kell kitölteniük), gondoltam, az már igazán nem fog ki rajtam. Nem is kellett hozzá 45 perc, csak 18, elégedett voltam magammal.

És nem elveszítettem ott is egy pontot?

Tudtátok, hogy egy 3×3×3-as kockának a közepén is van egy kockája, amiből semmi sem látszik ki? Na, hát én is tudom, csak elfeledkeztem róla. Biztos azért, mert a Rubik kockámon soha nem találkozom vele.

Marha.

Neurózis

Közzétéve Szerző:
Válasz

Pályaorientációs teszteket töltök ki az interneten, és néha megállok közben sírni, mert rohadtul fogalmam sincs róla, hogy mihez kellene kezdenem magammal, ahogy azt se tudom, hogy mi érdekel, és hogy mivel akarok foglalkozni. Csak azt tudom, hogy mivel nem, de nem látom célravezető stratégiának a foglalkozások egyenkénti kipróbálását egészen addig, amíg eredményre nem jutok.

Elgondolkoztam viszont azon, hogy mivel minden egyes teszteredményem szerint antiszociális és deviáns tendenciákat mutatok, akkor érdemes lenne találni olyan pontját a világnak, akár földrajzi, akár szakmai értelemben, ahol talán mindez tolerálható volna.

Arra jutottam, hogy Cicely, Alaszka pontosan egy ilyen hely. (Mostanában Miért éppen Alaszkát nézünk.)

De este, lámpaoltás után az is eszembe jutott, hogy könnyen lehet, hogy Cicelyhez meg éppen, hogy nem vagyok elég hóbortos. Ott valahogy mindenki kicsit szeretetreméltóbban és ügyesebben excentrikus, mint én.

Szóval, kínomban azon rágódom, hogy a világ legbolondabb embereinek gyülekezetében sem találnám meg a helyem, mert még ott is ki kellene lógnom a sorból.

Vanity

Közzétéve Szerző:
Válasz

Megkérdezte az öregem, hogy mennyit vágjon le a hajamból. Jó előre végiggondoltam a kérdést, és azt mondtam neki, hogy olyan két-három centit. Úgy gondoltam, akkor levág ötöt, és ott vagyunk, ahol lenni szeretnék.

Tévedtem. Levágott tizet.

A slusszpoén, hogy tulajdonképpen tetszik a végeredmény.

Zokni-ideológia

Közzétéve Szerző:
Válasz

Időnként töröm a fejem az embereken, hogy mégis, vajon mit gondolnak? (Gondolkodnak-e egyáltalán.) A helyzet az, hogy nagy rendszerességgel hordok felemás zoknit. Úgy is kifejezhetnénk a helyzetet, hogy amikor két zokni is van rajtam, az nagyon valószínű, hogy különböznek egymástól (kivéve a nagyon vastag sízoknit, amit itthon hordok télen, amikor hideg van).

Időről időre olyan emberek, akik hetek, hónapok, vagy akár évek óta ismernek, együtt dolgoznak velem, vagy ilyesmi, egyszer csak nagy megdöbbenéssel konstatálják, hogy “tudtad, hogy különböző zokni van rajtad?”

Na most, nagyon szeretném tudni, hogy mikor meglát valaki egy zöld és egy narancssárga zokniban, megfordul-e a fejében, hogy ez véletlen. Úgy értem, tud valaki olyan lúzer lenni, hogy felvesz egy zöld és egy narancssárga zoknit, abban a hitben, hogy azok egyformák? Vagy ez csak arról szól, hogy az Észlelő olyan kiváló megfigyelő, hogy két év ismeretség után (amelynek minden egyes napján papucsban látott) egyszer csak feltűnt neki ez a jelenség, és fontosnak érzi közölni? Vagy azt hiszi, hogy tényleg ilyen lúzer vagyok, és mindenképp fel kell hívnia rá a figyelmemet? “Ó szegénykém, ennyire mellényúlt reggel, mikor zoknit húzott, és talán nem is tud róla, legjobb lesz, ha figyelmeztetem, hogy az egyik lábán zöld, a másikon meg narancssárga zokni van, aztán majd kínlódhat műszak végéig, hogy hova dugja el a defektes lábát!”

Kicsit olyan, mint mikor a világ legbanálisabb, leg-magától-értetődőbb dolgát állapítja meg valaki, amit amúgy is mindenki lát. Mondjuk azt, hogy “jön a busz”, aminek a megállóban tartózkodó valamennyi ember amúgy is a tudatában van.

Mindenesetre a fentebb említett kérdésre a válaszom az, hogy “Igen, észleltem. Nem szoktam egyformát hordani.”

Azt hinné az ember (jó, az én-ember), hogy ez teljesen normális, érthető válasz. De nem.

“Hogyhogy?”

Most magyarázzam el? Mit magyarázzak el rajta? Nincs mögötte semmi ideológia. Egyszerűen lusta vagyok zoknit párosítani, továbbá pazarlásnak érzem csak azért kidobni egy fél párat, mert a másik fele elveszett, kilyukadt, tönkrement. Miért kellene, csak azért, mert mindkét lábam az enyém, egyforma zoknit húzni rájuk? Cipőből persze, mert a kényelem azt diktálja. De zokniból? Csak azért, mert párosával veszem? Nem tudom, ki hogy van vele, én például bugyit is hol hármas, hol ötös csomagban veszek, de nem szoktam egyszerre egynél többet hordani belőle.

Kényelmesebb megoldás szín szerint a fiók egyik végébe dobni a fehér zoknikat, a másik végébe a feketéket, a köztes részeken meg kialakítani piros, kék, rózsaszín, narancssárga, zöld és persze főleg csíkos szekciókat.

De ezt hiába is mondanám el bárkinek, aki csak megkérdezi. Fölösleges energiabefektetés. Ugyanaz történik, mint bármikor, mikor ostobaságot kérdeznek, és megpróbálok válaszolni rá; azt hiszik, hogy viccelek, és szétröhögik a fejüket.

Pedig van olyan, amikor nem viccelek. De lehet, hogy a zokni-kérdés mögé mégis építek ideológiát. Például, szociológiai kísérletként megfigyelem azokat az embereket, akik nem képesek elmenni kommentár nélkül a jelenség mellett.

Vagy valami.