Gondolkoztam, mihez is hasonlíthatnám, ahogy érzem magam.

Kicsit úgy, mint egy kialudt tűzhányó, aki mégse aludt ki, hanem a sok-sok méter lávakőzet és hamu alatt fortyog csak magában, keresi és várja a kitörési lehetőséget.

Egy kicsit úgy is, mint egy szökőkút, amiben folyik a víz, de valami oknál fogva nem tud kicsobogni, csak a csőrendszerében van már túlnyomás, és előbb-utóbb fel fog robbanni és elárasztja a kerületet.

Ezek nagyon szép képek, líraiak, mélyek, romantikusak. De az igazság?

Az igazság olyan, mint az a majonézes tormás tubus, amelyiknek egy nagy darab torma szorult a nyílásába, és a trutymó csak csúszkál egyik faltól a másikig, tudván, hogy csak egy teljesen banális, de mégis megoldhatatlan akadály választja el a szabadulástól.

Micsoda dráma!