Idegen

Olyannak érzem az életem, mintha vendégségben volnék, és valaki más életét próbálnám ki, csak a vicc kedvéért. Mintha minden súlytalan volna, nem is az enyém, és nem számítana.

Ismeretlen a lakás, ahol élek – panzió. Ismeretlen a munkahelyem, ahol évek óta dolgozom – szakmai gyakorlat. Ismeretlen a város, ahol az egész életemet leéltem – turizmus. Ismeretlenek a kedvenc ételeim – kísérletezem az egzotikus konyhával. De még a kedvenc könyveim is idegenül hatnak, és nem ismerem a macskámat sem.

Nem tudom, miféle dimenzióba kerültem, de jó lenne hazakeveredni belőle. Valami olyan helyre, amit ismerek, és amit a magaménak érezhetek.

Gondolati lábkörmök

Ért ma egy megvilágosodás. A gondolatokról és a lábkörmökről szólt, meg arról, hogy a kettő dolog több szempontból hasonlít egymásra (és persze még több szempontból nem, de annak csak nem szentelek bejegyzést, hogy miben különbözik egymástól egy gondolat és egy lábköröm, mert merem remélni, hogy ezzel minden egyes olvasóm tisztában van.)

Mostanság olvasok önismereti pszichológiát, és fejben sokszor vitatkozom Mohás Líviával. Vannak olyan dolgok, amikben nagyon nem értek vele egyet, bár attól még lehet neki igaza. Valamire mégis rávilágított (innen a megvilágosodás). Igen, tudom, hogy banális.

Arra jöttem rá, hogy nem minden gondolat fontos. Nem minden gondolat érdemes feljegyzésre. Nem kell eszelősen igyekeznem, hogy ahányszor csak valami eszembe jutott, azt megőrizzem az utókornak, mint az emberi gondolkodás jelentős lépcsőfokát, vagy akár a saját gondolkodásomét. Arra is ráeszméltem, hogy ha egy-két ötlet kimaradt és elveszett, azokért talán nem is olyan nagy kár, mert ha elfeledkeztem róluk, akkor talán nem is voltak olyan fontosak.

A gondolatok, amennyiben jól értelmezem a jelenséget, az agy működésének melléktermékei. Nagyon jó dolog, hogy az agyam működik, és folyamatosan ontja magából az eredményeket. Nagyjából úgy, ahogy a lábamon is folyamatosan növekszik a köröm. Jó dolog, hogy van, nagyon hasznos, de soha eszembe sem jutna minden egyes levágott lábkörmöt megdátumozva üveg alá rejteni, és az utókor számára jegyzetekkel ellátni. Végtére is csak egy lábköröm. A legtöbb embernek van belőle, és csak attól, hogy ez a bizonyos darab az enyém, még nem lesz különleges.

Személyes igen, de különleges nem. És ez bizony jelentős különbség.

Hazahozta bemutatni

Késő este trappolok haza a buszmegállóból, és a szomszéd telkét a miénktől elválasztó bokrok közül motoszkálást hallok. Nyilván a macska, gondolom, és odaszólok:
– Szevasz vacak, hazajöttél?
– Nyau – válaszolt.
Kinyitom a kaput, és döbbenten látok odabenn egy idegen macskát. Nagyon szép darab egyébként, fekete, pici fehér tappancsokkal, meg egy fehér füllel.
– Hát te ki vagy? – kérdeztem tőle.
Nagy bokorzörgéssel előrontott az én macskám is, és leült a fekete mellé. Vörös és fekete, gondoltam, és nem nyűgözött le a gondolat.

A macskám fürkészi az arckifejezésemet, ami nem lehet egyszerű, a sötétben. Odaront hozzám, a bokámhoz dörgölőzik, még dorombol is, majd felszáguld a lépcsőn, és jelezi, hogy beengedhetném a lakásba. Mire én is felérek, mindkét macska a lábtörlőn ül, és bámul rám. Szép kis helyzet!

A pirosat beengedem, és leülök a legfelső lépcsőfokra. Idegen Cica leül mellém, és a derekamhoz dörgöli a fejét.
– Mit mondott neked az én hülye macskám? – kérdezem tőle komolyan.
Válasz helyett még hevesebben törleszkedik. A helyzetet a kutya menti meg, aki kipréseli a fejét az ajtón, és vérben forgó szemekkel őrjöng, így a vendég nem tud befurakodni, pedig igazán igyekszik.

Amíg vacsorázom, a fekete macska a teraszajtó külső oldalán nyikorog, a piros a belsőn. Félreértés ne essék, értékelem a macskám szociális igyekezetét. Eddig csak verekedett másik állatokkal, voltak már megtépett testrészei, és viselt már parabolaantennát a nyakán. Most meg van egy haverja, és kint buliznak az éjszakában. De a helyzet az, hogy nem vágyom még egy macskára. Meg is mondtam neki, hogy tessék szépen hazamenni. Nem tudom, használt-e.

Füzet

Vettem magamnak egy füzetet. Az egész úgy kezdődött, hogy itthon ültem a szabadnapomon – csak egy napot dolgoztam a szabadságom óta, de már ki kellett pihennem -, és néztem a tévét, mostam az agyamat, és közben szép idő volt odakinn, és én nyomorult voltam idebenn, és azon gondolkoztam, hogy de jó is volna máshol lenni, mint ahol vagyok, például kinn, és nem bent, de azon is gondolkoztam, hogy ahhoz például meg kéne mozdulnom, pedig annyira kimerült és kedvetlen vagyok, szóval csak ültem a zátony tetején, amelyikre futottam, és nem mozdultam se előre, se hátra, se én, se a gondolataim.

Aztán történt egy esemény. Nem volt kiemelkedő vagy különleges, egyszerűen a macskám enni kért, és én adtam neki, és nagy hirtelenséggel elfogyott a macskaeledel. Ezzel olyan problémával kellett szembenéznem, amely már nem tűrt halasztást. El kellett mennem macskaeledelt venni.

Felöltöztem. Cipőt is húztam. Kiürítettem a hátizsákomat. Egy szóval, úgy istenesen nekikészültem a dolognak, és egy hirtelen elhatározástól vezérelve nekivágtam gyalog a hatalmas túrát jelentő, két és fél buszmegállós útnak a Tescóig, amikor is figyelemreméltó jelenségre lettem figyelmes. Amint a lábam elmozdított az állóvízből, amiben egész álló délelőtt dagonyáztam, a gondolataim is elhagyták a mocsarat. Jöttek, megállíthatatlanul, néha angolul, néha magyarul, néha jól megfogalmazottak, néha töredékesek, de folyamatosan.

Nem voltak ezek jó gondolatok. Tele voltak gonoszsággal, rosszindulattal, ellenségességgel. Arról szóltak, hogy milyen vacak hely is az én életem, és hogy mennyire nem embernek való, és egyáltalán, az egész világ is milyen pocsék. És hogy mindenki igazságtalan velem, én pedig nagyon rossz ember vagyok. (Ragozhatnám még, de minek?) És arra jutottam, hogy ezek mérgező gondolatok, amiket persze végig szabad gondolni, de meg is kell tőlük szabadulni, csakhogy nincs kinek elmondani. Nem (csak) azért, mert nincsenek barátaim és társaságom (vajon miért?), hanem azért, mert az ilyen dolgokat nem lehet elmondani senkinek. Mert ezek olyan társadalmi konvencióknak ellentmondó megállapítások, amiket nem lehet elfogadott keretek között kiengedni. Ez az oka annak is, hogy ide sem írhatom meg őket. És ez az oka annak is, hogy csak gyűlnek bennem, halmozódnak és mérgeznek.

Így aztán vettem magamnak egy füzetet, egy elég szép és strapabíró darabot, aminek az a feladata, hogy megszabadítson mindattól ami belülről meggyilkolja azt a részemet, amit magamnak gondolok. Engem. Nem is a tárolás, vagy az utókor számára megőrzés a lényeges, pont ellenkezőleg. A kísérletem arról szól, hogy mi jön ki belőlem akkor, ha nem számolok a potenciális közönséggel.

Kár is szépíteni, minden megváltozik attól, hogy közvetítem. Megváltoztak az olvasási szokásaim egyszerűen csak attól, hogy listát vezetek a könyveimről. Több lett a tényirodalom, kevesebb a gyerekkönyv, meg az olyasmi, amit “cikinek” találnék leírni, és így tovább. Az életvezetésem is megváltozott a blogírástól, hiszen folyamatosan vadászok az olyan pillanatokra és gondolatokra, amikről írni lehet. De éppen ezért kicsit megszűnök magamnak lenni, hiszen az önnön marketingszövegeimet írom, ami már csaknem független attól, hogy el is olvassa-e valaki, valaha.

És most van egy füzetem, amibe nem fog szükségképpen belekerülni semmi, de megvan a lehetőségem arra, hogy a kozmetikázatlan valómat, bármilyen rút és méltatlan, kiengedhessem.

Mozi

Miután az Olimpiát a kanapéról izgultam végig, és többé-kevésbé bebizonyosodott, hogy a torinói világbajnokságot is ki fogom hagyni (visszalépésem minden bizonnyal lesújtotta a rajongói kollektívát), késztetést éreztem, hogy élő korcsolyázással zárjam az évadot (ha az a bizonyos VB még hátra is van), és vettem magunknak két jegyet a Nemzeti Jégszínház Mozi című előadására.

Két évvel ezelőtt a Diótörőt néztük meg a Duna Pláza melletti sátorban. Tavaly a Pinokkiót a Savoya Parkban. Idén a Récsei Centerbe kellett menni, de állítólag ez már állandó helyszín marad. Ha ez igaz, támogatom. Ez egy meglehetősen jól kialakított jégszínház.

Hogy a műsor milyen, az más kérdés. Nyilvánvalóan kritikusabb vagyok, mint kellene (lásd: februárban az Olimpiát néztem, és ez – természetszerűleg – nem ugyanaz a színvonal), de alapvetően így is kedvemre való volt… az első felvonás. Igazán kínos csak egy dolog van benne: a főszereplő narrációja. Idétlen, és nem vicces szövegeket mond, és nagyon-nagyon nem jó, ahogy felkonferálja a következő számokat. Emellett sokalltam a második felvonásban a megközelítőleg 15 perces Romeo és Júlia blokkot, és a Dreamgirls, Chicago és Moulin Rouge számok együtt nagyjából fél órán át ugyanazt mutatták, ugyanazok lányok, olyanabban, vagy másik ugyanolyan ruhában táncoltak székekkel, tekerészték a lábaikat és ez nemcsak sok, de unalmas is lett egy idő után.

Ha én állítanám össze a műsort, akkor lehet, hogy arra is ügyelnék, hogy a Hairből, ha már az asztalon táncolós jelenetet beleveszem a jégrevübe (hiszen nyilván az az egyik leglátványosabb), akkor azt nem a Manchester, England c. számra teszem. És ha már több számot is feldolgozok a Jézus Krisztus Szupersztárból, akkor nem táncoltatom Jézust a Júdás dalára, és Heródesnél (ami az eredeti legnagyobb tömegjelenete, és arra lehetne csak nagy partit csinálni) nem csak egy madzagon lógó légtornászt és egy énekest állítok ki. Ja, és ha összesen két esernyős számom van (Mary Poppins / Ének az esőben) és ugyanazt az egy ernyőt használom kelléknek, akkor a kettőt nem teszem egymás utánra (ahogy a három egyforma éjszakai életes vagány századelős számot sem a végén).

De most, hogy a listát kiadtam magamból, jöjjenek a nagy pirospontok. Jók voltak a zeneválasztások, és a számomra ismeretlen vendégszereplő énekes nagyon korrektül énekelt. Hatalmas elismeréssel adóztam annak, hogy a fentebb említett Machester, England és a Heródes dala is belekerült a válogatásba (azt magam se hittem volna, hogy a Could we start again please? ami az én nagy kedvencem, belekerülhetne, ahogy persze nem is került), és nagyon örültem a Karib-tenger kalózainak is. És a legjobban (kár volna szépíteni a dolgokat, fiatal lány lévén a jóképű fiúk a gyengém) Elek Attilának örültem. (Aki egyébként többször is viselt fényes-feszes műanyag nadrágot az est során.) Kicsit ugyan fájt a szívem azért, hogy ő esténként pár tucat ember előtt alakítja Claude Hooper Bukowskit és Frank Sinatrát*, amíg Hoffmann Nóri alig pár nappal korábban Vancouverben többtízezer eleven, és többmillió tévénéző előtt táncol hip-hopot valaki mással.

Akárhogy is – ha az ember képes arra, amire én csak nagy nehézségek árán, azaz hogy ne olimpiai színvonalú korcsolyázást várjon – elég jó program ez így egy szombat estére.

*a szerkesztő jegyzete: természetesen nem Frank Sinatra volt az Ének az esőben, hanem Gene Kelly.